"Menekülniük kell azért, mert nőként tanult ember lett belőlük" - interjú Novák Andással az afgán nők helyzetéről

Munkád során immár sokadszor a világ egy olyan pontja felé vetted az irányt, ahonnan az emberek akár az életük árán is menekülni akarnak. Milyen érzés volt Afganisztán felé tartani?

Bár a világ egyik legveszélyesebb országáról beszélünk, eleinte még kevésbé foglalkoztatott a félelem. Az utazásom előtti három nap olyan sok adminisztrációt és szervezést igényelt, hogy csak erre tudtam koncentrálni. Hogy legyen pakisztáni vízumom, hogy legyen engedélyem a pakisztáni belügyminisztériumtól, a határátkelőn átengedjenek, hogy legyen megfelelő PCR tesztem, és hogy legyen a táliboktól engedélyem, hogy beengedjenek az országba. Szóval számtalan olyan tényezőről beszélünk, aminek együtt kellett állnia ahhoz, hogy egyáltalán elindulhassak. És ezekben a pillanatokban egyszerűen csak örültem, hogy mindez sikerült.

És mi fogadott, mikor megérkeztél?

Már önmagában a torkhami átkelőhely is egy katasztrofális helyszín. Emberek százai vannak itt folyamatosan feltorlódva, hogy Afganisztánból Pakisztánba, vagy Pakisztánból Afganisztánba mehessenek. Én bőrönddel, az emberek 99%-a pedig krumpliszsákokkal a vállán jött és ment. Persze Pakisztán sem az a hihetetlenül gazdag ország, de ahogy átmentem a két országot elválasztó folyóson, ami igazából egy szögesdrótokból fonott boltív, egészen az egy elképesztő tapasztalás. Afganisztánban már nem működnek a hivatalok. Nincs határellenőrzés, nincs vám, ott várja a sorsát rengeteg ember, közben pedig 8 teljesen felfegyverkezett tálib áll és nézi, hogy ki akar bejönni az országba. Engem persze egyből kiszúrtak, teljesen egyértelmű, hogy nem illek bele ebbe a környezetbe, de a túloldalon már ott volt a tolmács, a biztonsági ember és a sofőr. Anélkül sosem indulok el, hogy ne tudnám, vár valaki.

forrás: GettyImages

Hozzá lehet egyáltalán szokni ezekhez a helyzetekhez?

Már voltam egy csomó háborús övezetben, tudom, hogy ez milyen, és hogyan kell viselkedni egy ilyen kritikus helyzetben, és csak bíztam abban, hogy minden rendben lesz. Bennem ilyenkor nem lehet feszültség, mert azt megérzik. Az ázsiai emberekre amúgy is jellemző, hogy nagyon érzékenyek, és ha nem viselkedem természetesen, akkor szóba sem állnak velem. Nagyon udvariasan, mint egy vendég, fordulhatok hozzájuk különböző kérdésekkel és kérésekkel, ők pedig szintén nagyon udvariasan, mint egy vendéglátó, az ő léptékeikhez képest ezeket meg is próbálják válaszolni és teljesíteni.

És milyen most egy átlagos utcakép Kabulban?

Egy szegény ázsiai országról beszélünk, ahol hosszú évtizedek óta háború van. Az elmúlt években fejlődésnek indult, mindenkinek van okostelefonja, de mindeközben nagyon sokan kéregetnek az utcán. Nem tudunk sehová sem úgy menni, hogy ne kopogtattak volna nekünk folyamatosan az autón.

forrás: GettyImages

És a nők? Tényleg eltűntek az utcákról?

Ez nem csak egy szomorú realitás és valóság, hanem nagyon megdöbbentő kép is. Nincsenek nők sehol, mert félnek, az az egy-két nő pedig, akit mégis láttam, teljesen beburkolózva, még a szemük sem látszott ki.

Sokan úgy gondolják, a történelem megismétli önmagát. Te pedig nagyon közel kerültél a tűzhöz, lehetőséged volt több befolyásos alakkal is interjút készíteni. Ők mit mondanak, mit ígérnek?

Ezek a tálibok már nem ugyanazok a tálibok. Nem is lehetnek, hiszen eltelt 20 év. Nagyon szofisztikáltan és európai módon nyilatkoznak, valamint meglepően sokan beszélnek angolul. Viszont amit mondanak, az egy dolog, és amit hallunk, az pedig egy másik. Ám az érezhető, hogy valahol ők is tudják azt, hogy engedniük kell, nyitniuk, ha elakarják fogadtatni magukat a világgal. Ehhez kellenek a nemzetközi kapcsolatok. A nemzetközi kapcsolatokhoz pedig kell a diplomácia, de csak akkor állnak velük szóba, ha nem veszik semmibe az emberi jogokat. Arra a kérdésemre például, hogy eltudnak-e képzelni női minisztert, a válasz egyértelműen az volt, hogy igen. Közben pedig hallom a híreket, hogy az állami televíziótól hazaküldik a női dolgozókat, mondván: »Maradjál otthon, nem dolgozhatsz, majd később eldöntjük, hogy dolgozhatsz-e ilyen pozícióban«.

Egyértelmű, hogy az afgán helyzet legkritikusabb pontja a nők jövőbeni helyzete. Mindenki otthon marad, mert fél. Volt lehetőséged nőkkel beszélni?

A tálib rémuralom alatt a lányok mindössze két évet járhattak iskolába, aztán irány haza, hogy szülőgépekként éljék tovább az életüket. Vidéken pedig az eddig is egy teljesen természetes képnek számított, hogy egy platós teherautóra hátra feldobják a gyereket, a kutyát, a tehenet meg az asszonyt, a férfiak meg elöl ülnek. A főváros persze kicsit más volt, de vidéken eddig is szigorúbbak és keményebbek a saría alapú törvények. A tálibok pedig minden egyes interjúnál ki is emelték, hogy a muszlim világ szabályait nagyon keményen be akarják a jövőben tartatni. Beszéltem afgán hölgyekkel, akik azt mondták, bevállalják, hogy úgy sétálnak az utcán, hogy be van a fejük tekerve kendővel, de az arcukat nem fogják eltakarni, és eddig emiatt nem is érte őket atrocitás a tálibok részéről. Aztán beszéltem egy női aktivistával, aki sírva mondta el nekem, hogy bujkálnia kell. Már maga az interjú is úgy készülhetett el, hogy egy eldugott pincében, titokban találkoztunk, két taxiváltással értem oda hozzá, hogy a tálibok ne tudjanak követni. Ő akkor arra készült, hogy 48 órán belül elhagyja az országot, mert mint női aktivista, aki egyenjogúságért és a női jogokért küzd, semmi esélye nincsen a jövőben. Eddig sem volt egyszerű a helyzete, de a tálibok uralma alatt egy első számú célponttá vált.

Hogy kell egy női aktivistát elképzelni a világ ezen pontján?

Ha jól emlékszem, 42 éves lehetett. Egy kétgyermekes anyuka, aki teljesen képben a világ dolgaival, egy jól szituált, normális családból. Afganisztánban, és főleg a fővárosban, az már egy teljesen természetes dolognak számított, hogy nők komoly beosztást tölthetnek be a minisztériumokban és az egyetemeken. A szomszédos Pakisztánban például vannak női politikusok és miniszterek is. Ehhez képest neki most menekülnie kell azért, mert nőként tanult ember lett belőle.

Szeptember 3-án afgán nők tiltakoztak Kabulban. A tüntetést engedélyezték a tálibok, de végig fegyveres őrök figyeltek a környéken.

forrás: GettyImages

Pár nappal később újabb tűntetést szerveztek, ami alatt a tálibok rendkívül erőszakosan léptek fel a nőkkel szemben. A beszámolók szerint többen is megsérültek, egy 24 éves résztvevőt eszméletlenre vertek, fejsérülését öt öltéssel kellett összevarni.

Néhány napja olvastam egy megrázó beszámolót arról, hogy hogyan menekült ki az országból Afganisztán egyik első női polgármestere. Alig néhány órája hagyta el az otthonát, és a tálibok már ott voltak a lakásában. Felgyújtották. Európai szemmel nehéz belehelyezkedni az ő helyzetükbe. Itt a nők az egyenjogúság egy teljesen más szintjéért küzdenek. Ők miket szeretnének elérni?

Elkezdett fejlődni az ország, lettek átjátszó állomások telekommunikáció, internet, az afgánok 90%-a ugyanúgy fent van a Facebookon, mint mi. Nyitottak. Az Amerikaiak demokráciát próbáltak hozzájuk exportálni, még ha a kultúrájukat nem is vették figyelembe. És most félbehagyták, ezzel pedig egy fejlődésnek indított országot visszalöktek a középkorba. Egy olyan országot, ami amúgy sem ért el még a 20. században sem. Itt teljesen természetes, hogy mezítlábas gyerekek rongyokba csavarva kecskét hajtanak. És ez lesz az ő gyerekeik sorsa is. Iskoláról nem is álmodhatnak. Ám mindeközben Kabulban már nagyon menő egyetemek is vannak, ahová lányok is járhattak. Ezeket az egyetemeket most bezárták, és várják hogyan dönt sorsukról a tálib hatalom. Szeretnék, hogy tanulhassanak, egyetemen taníthassanak. Hogy ugyanolyan egyenrangú állampolgárok legyenek a nők, mint itt, Európában. Hogy vezethessenek. Most legtöbbjüknek az eddigi munkája semmivé válik, az egyetlen túlélési lehetőségük, ha a családjukkal együtt elhagyják az országot.

Külön nehézség, hogy felnőtt egy egész generáció, akik csak hírből ismerik a tálib elnyomást, nem?

Értenünk kell, hogy magában az afgán kultúrában a nők eddig is egy speciális szerepet töltöttek be, de ennek ellenére volt fejlődés. Lehetett mobiltelefonjuk, általában itt egy férfinak egy felesége van, a muzulmán kultúrához tartozó többnejűség sem jellemző Afganisztánra. De egészen másként gondolkoznak, a tálibok pedig tényleg semmibe se vették korábban őket. Amit mondanak, az most egy másik irányba mutat, de ez még tényleg a jövő zenéje.

Naponta többször is tájékoztatta az ATV nézőit és a Spirit FM hallgatóit. Volt olyan pillanat, amin a te még sokat látott szemed is megakadt?

Nekem a személyes élményem az, hogy én vagyok az egyetlen külföldi az utcán. Ez önmagában megdöbbentő, hiszen összesen 16 tudósító volt velem együtt kint. Eddig akárhova mentem a világban, legyen az Malajzia, Vietnám, Haiti, Srí Lanka, Ghána, azért nem volt olyan, hogy európai ember ne jött volna szembe velem. Már nem számítok csodának egy etióp kis faluban sem. Kabulban viszont most nincs külföldi, engem pedig mindenki nagyon megbámult, hogy hogyan kerülök oda. Ezért is volt folyamatosan 3-4 biztonsági ember körülöttem.

Az első kérdésem az volt, hogy milyen érzésekkel érkeztél. Végezetül azt szeretném megkérdezni, milyenekkel távoztál?

Afganisztán jövőjével kapcsolatban jelenleg minden kérdés nyitott, és azt az elkövetkezendő hetek történései fogják eldönteni, hogy milyen irányt vesz a tálib vezetés. Ami pedig a kiutat illeti, sokkal félelmetesebb volt. Sokkal hosszabb is, hiszen 42 órán keresztül utaztam hazafelé. Az iszlám állam területein kellet átkelnünk, és még maguk a tálibok is mondták, hogy ez nagyon veszélyes. Senkinek sem beszélhettem arról, hogy mikor és milyen útvonalon hoznak ki, szóval ezek után biztonságban lenni felemelő érzés volt.