„Van a szív, meg az agy, és ez a kettő bizonyos helyzetekben nagyon eltérő döntéseket javasol az embernek” – interjú A besúgó színésznőjével, Hermányi Mariann-nal

Bár A besúgó Adéljaként nemcsak Magyarországon, hanem világszerte is megismerték Hermányi Mariannt, ő azt mondja, továbbra is furcsának tartja, ha megállítják az utcán és közös képet készítenének vele. A zavara ellenére borzasztóan hálás a közönség szeretetéért, és a legnagyobb álma az, hogy a szerepei által minél többféle emberi sorsba bepillantást engedhessen a nézőknek, olyan összefüggésekre világíthasson rá, amelyekre másképpen talán nem jönnénk rá. Mindeközben arra is odafigyel, hogy senki felett se ítélkezzen elhamarkodottan. Sőt, az Adél szerepéért a legjobb női mellékszereplőnek járó Televíziós Újságírók Díjával kitüntetett Hermányi Mariann-nal készült interjúnkból azt is megtudhatod, melyik munkája tanította őt leginkább türelemre.

Azt olvastam, azóta nem utálsz bemutatkozni, hogy felvételt nyertél a Kaposvári Egyetemre. Miért ódzkodtál ettől korábban?

Rengetegszer ki kellett mondanom a nevemet ahhoz, hogy meghalljam a dallamát és megkedveljem azt. (nevet) Egyébként a bemutatkozás aktusa annyira intim, és mindig valamilyen megjegyzés kíséri: szóvá teszik, ha nem nézünk a másik szemébe, esetleg túl erős a kézfogásunk. Sokan túl is instruálják a gyerekeket ezzel kapcsolatban, aminek hatására lesznek, akik huszonévesen tanulnak meg bemutatkozni, ekkor szeretik meg. Ez összevág az önismerettel, amit az egyetemen sajátítunk el és azzal, hogy végre vállaljuk, kik vagyunk, illetve rájövünk, miként bánhatunk gazdaságosan a velünk született adottságokkal. Én ezekben az években tapasztaltam meg, milyen szép is az, ha az ember megfogja a másik kezét, belenéz a szemébe és elmondja, hogy hívják.

Többek között azért választottad a színészi pályát, mert „egy varázslatnak érezted és szerettél volna te is ilyet okozni”. Emlékszel még, melyik előadás volt rád először ilyen mágikus hatással és miért?

Nemcsak a varázslat miatt szerettem volna ezt csinálni, hanem azért is, mert a színház olyan összefüggéseket mutathat meg nekünk, amelyekre lehet, hogy nem jönnénk rá magunktól. Shakespeare egyik leghíresebb drámáját, a Hamletet például mindannyian olvastuk az iskolai tanulmányaink során, mégis, ha megkérdeznék, mi motiválta őt, pontosan mi történt vele, valószínűleg kevesen tudnának ezekre a kérdésekre választ adni. Amikor beültem a Krétakör: hamlet.ws című darabjára az osztályommal, akkor megelevenedtek előttem a betűk, a karakterek. Megértettem, miről szól a mű, és azt is, mennyire hasonló érzések töltik meg az embert most is, mint akár 3000 évvel ezelőtt – csupán más eszközökkel fejezzük ki azokat. Emlékszem, mintha akkor végre leesett volna a tantusz. Ezért akartam színész lenni, hogy ilyen élményt okozhassak másoknak. Szeretnék olyasvalaki lenni, akinek a teste a vászna, ami megmutatja, mennyiféleképpen tud alakulni az emberi sors.

Még mindig zavarba jössz, ha megállítanak az utcán, szelfit szeretnének készíteni veled. Erre várhatóan a közeljövőben is lesz példa, hiszen a sorozat a SkyShowtime jóvoltából visszatért a streamingbirodalomba. Mit gondolsz, erre születni kell, vagy meg lehet tanulni komfortosnak érezni az efféle figyelmet?

Mindkettő igaz szerintem. Az embernek természetesen van egy bizonyos személyisége, ami az élete során az előnyére vagy a hátrányára változhat. Én inkább rajongó típus vagyok, semmint rajongott. (nevet) Ha rám mutatnak, néznek úgy, ahogyan én másokra rajongóként, furcsának tartom, de persze idővel meg lehet ezt szokni, hiszen kivételes és hálás dolog az, ha valakiből örömet válthatunk ki, amikor meglátnak.

A karaktered, Adél ezzel szemben aligha nevezhető visszahúzódónak. Milyen érzés volt magadra ölteni a femme fatale szerepét? Önbizalmat nyertél általa a mindennapokban is?

Egyébként annyira nem érzem magam különbözőnek tőle, abban azonban valóban eltérőek vagyunk, hogy ő szélsőségesebb döntéseket hozott. Nekem is voltak hasonló választási lehetőségeim, de én kevésbé léptem ki a komfortzónámból.

Adél háttértörténetének kidolgozásából kivehetted a részed, csak minimális információkat kaptál róla Bálinttól. Azt mesélted, szereted, ha egy karakter mögé tudsz gondolni valamit: ebben az esetben éppen az volt a jutalomjáték, hogy egy olyan személyt teremthettél meg, aki veled ellentétben nem félt a komfortzónáján kívül dönteni?

A háttértörténet nagyjából adott ilyenkor, illetve a forgatásokon úgy instruálják a jeleneteket a rendezők, hogy a leginkább érvényesüljön az, amit a karakterünk jelent. Adnak egy keretet, nekünk színészeknek pedig ebből nem kilépve minél színesebben, finomabban meg kell töltenünk azt. Én például rengeteg archív felvételt megnéztem azokból az évekből, amikor A besúgó játszódik, megvizsgáltam, hogyan néztek ki akkor a nők, miként és miről beszéltek egymással, milyen volt egy közösségben egy dinamika.

Laikusként kérdezem: Hogyan születik meg egy szereplő múltja, háttere, miként fogsz hozzá ehhez a feladathoz?

Minél inkább meg kell tölteni a karaktert a saját érzésekkel, nem elég elmondani azt a szöveget, ami le van írva a papírra. Ezt bárki meg tudná csinálni. Egy veszekedés két ember között például ezerféle lehet, szóval, ha egy ilyen jelenetet kell eljátszanunk, minden körülményt figyelembe véve meg kell vizsgálnunk, éppen hol tartunk a szereplő sorsának ívében. Ezután átgondoljuk, hogy a saját életünkben milyen életszituáció feleltethető meg ennek. Ezekből kiválasztjuk a felhasználható elemeket, érzéseket és eldöntjük, hogyan építsük fel azt a bizonyos veszekedést, mit akarunk elmesélni vele. Színészként ki kell tudnunk választani a több ezer verzióból azt az egyet, ami megfelel a rendező által elképzelt vitának.

Gondolom egy sorozat forgatásánál nincs sok időd az efféle döntésekre…

Nem mindegy, hogy napi, vagy heti sorozatot forgatunk: minél több anyagot kell elkészíteni, annál kevesebb időnk van felkészülni és regenerálódni. A besúgó átmenetet jelent a nagyjátékfilm és a napi széria között, illetve nekem kisebb szerepem volt benne, ezért jóval több időm maradt egy-egy felvétel között.

Ha jól tudom, akkor is gyakran kint voltál a forgatásokon, amikor nem szerepeltél az adott jelenetekben.

Igen, mert új élmény volt ez a hatalmas forgatás és stáb nekem. Én színházban nevelkedtem, úgyhogy számomra az volt megszokott, hogy este 7 óra 7 perckor elkezdtem egy karaktert játszani, végigmentem lineárisan az egész életén, aztán a tapsrendnél elengedtem őt. Egy olyan sorozat, mint A besúgó esetében gyakran össze-vissza vesszük fel a jeleneteket, ugrálunk a részek között, ez jóval nagyobb technikai tudást igényel. Olyan, mintha egy hangyabolyban léteznénk a hangosítók, a világosítók, a sminkesek, az öltöztetők és a többi stábtag között, közben mégis meg kell tartanunk a fókuszt. Ezt eleinte rémisztőnek tartottam, szerettem volna gyakrabban kijárni a forgatásra, hogy megszokhassam a hangulatot és a pörgést, továbbá meg akartam tanulni, melyik stábtag konkrétan milyen feladatot lát el. Ebben sokat segített az, hogy láthattam kívülről, tét nélkül a színész kollégáimat és megfigyelhettem, ők miként veszik az akadályokat és az instrukciókat. Ezáltal jobban átláttam, én mit csinálok, és azt is, mi az, amibe nem szabad beleszólnom, mert az másnak a dolga.

Azt vallod, A besúgó „úgy keres igazságot, hogy közben árnyalt marad, sok kicsi igazságot talál”. Te milyen igazságokat vittél haza belőle?

Azt, hogy van a szív, meg az agy, és ez a kettő bizonyos helyzetekben nagyon eltérő döntéseket javasol az embernek, nehéz megőrizni az egyensúlyt a befolyásuk között. És nem is igazságot látok benne inkább, hanem egy hatalmas felkiáltójelet: fel kell kötni a gatyánkat ahhoz, hogy olyan elhatározásokra juthassunk harmóniában ezzel a kettővel, amelyeket később is tudunk vállalni.

Külön érdekesség, hogy a szakdolgozatodat is többek között arról írtad, komplexebben kéne szemlélnünk egymást, nem csak a gyermekmesékben megtanult toposzok mentén. Hogy érzed, te már nem esel bele ebbe a hibába, le tudtad magadról vetkőzni az ítélkezést? Ha konfliktusod akad valakivel, ösztönösen megpróbálod megérteni a motivációját?

Végtelenül igyekszem. Ez általában azért összefügg azzal, hogy mi éppen milyen állapotban vagyunk. Ha az ember abszolút nyugalomban él, nagyvonalú, amikor viszont egy vészhelyzeten megy keresztül, nem feltétlenül képes erre, ha valaki odabök neki egy rossz mondatot. Szerintem az első lépés az, hogy próbáljunk meg minél nagyobb harmóniában létezni magunkkal. Először a saját udvarunkon söprögessünk erősen, utána másokén: de az utóbbit is inkább segítő szándékkal tegyük. Kérdezzük meg, szükségük van-e ránk, és ha nincs, akkor sincs semmi baj. Ne kiabáljunk át az udvarunkról a másikéra és ne tegyünk megjegyzéseket azokra a foltokra, amiket nem vettek észre, miközben mi is éppen egy szemétkupac tetején ülünk. Nyilván ösztönösen tesszük ezt, de én folyamatosan figyelem magam, és ha észreveszem, hogy beleesek ebbe a hibába, belegondolok, nekem miként esne az efféle okoskodás egy rosszabb pillanatomban.

Nem titkolod, hogy „borzasztóan értékeled azokat, akikre fel tudsz nézni, mert több kártékony emberrel sodort már össze a szél”. Ma már tudatosan meghúzod a határaidat a toxikus emberekkel szemben?

Rajta vagyok ezen az úton. Az ember viszonylag nyitott gyerekként és tinédzserként, aztán szépen lassan elkezd szelektálni, elkezd egyre jobban vigyázni magára és a lelkére. Fontos, hogy tisztán lássuk, mire van szükségünk, mi az, ami épít minket és mi az, ami rombol. Semmi baj nincs azzal, ha bizonyos személyek rombolóan hatnak ránk. Van ilyen. Ennek nem feltétlenül az az oka, hogy ezek az illetők rossz emberek, egyszerűen csak mást látunk az életből. Ilyenkor odébb kell tudni állni, megtalálni, melyek azok a színek, amelyekhez illünk, amikben úgy tudunk elkeveredni, hogy egy még nagyobb, még szebb árnyalatot alkossunk, és mik azok, amik csak elszürkítenek, elfeketítenek, vagy túlvilágosítanak minket. Ez a színkeveredés az, amit érdemes figyelni, és tényleg vigyázni kell magunkra, mert csak egyszer élünk.

Sugárzik rólad, hogy empatikus és türelmes vagy, ezért meg sem lep, hogy alkalmanként sushi tanfolyamokat tartottál hobbi-szakácsoknak. Színésznőként szükséged van olyan feladatokra, amelyek úgymond visszarántanak a valóságba?

A családomnak van egy Ursa maior Kreatív Alkotóműhely nevű vállalkozása: pusztán a szórakozás kedvéért tartunk háromórás pizza, sushi vagy macaron készítő tanfolyamokat házaspároknak, barátoknak, de akár cégeknek is csapatépítő programként. Ez egyszerre szabadidős és tanulási lehetőség, amiben én is részt vettem tanfolyam vezetőként. Izgalmas tapasztalat volt előadóként úgy szerepelni, hogy nem a viselkedésemből vonhattak le egyfajta tanulságot, mert valaminek az elkészítésén volt a hangsúly. Nem engem, az arcomat vitték haza, hanem azt a tudást, ami alapján összeállíthatják az adott ételt. Ez a tanítási folyamat egészen mást adott, mint a színház, és nagyon feltöltött.

Akkor mondhatjuk, hogy bár az oktató voltál, mégis te (is) tanultál valamit ezeken az alkalmakon?

Igen, azt, hogy miként lehet a tananyag előtérbe helyezésének érdekében magamat háttérbe szorítani. Csupán egy eszköze voltam a dolognak, nem pedig a tárgya. De a türelemről, az alázatról is sokat tanítottak nekem ezek az órák, mert ebben az esetben a résztvevők voltak a főnökeim, ők vettek igénybe egy szolgáltatást. Önmagam minél jobb verzióját kellett tudnom nyújtani, akkor is, ha nehéz.

Ha A besúgó neked is a kedvenc sorozataid közé tartozik, érdemes ellátogatnod július 28-án Zamárdiba, mert a ZamJam programjának részeként közönségtalálkozón vehetsz részt a széria szereplőivel a Highlights of Hungary szervezésében, és az estét egy olyan házibulival zárhatod, ahol a ’80-as, ’90-es éveket megidéző dalokra táncolhatsz, ráadásul maguk a színészek állnak majd a DJ pult mögött.