Nagy M. Boldizsár: A laptop mögül tesszük tönkre a világot? Ezért égető beszélnünk az „eltörlés kultúrájáról”, ami állítólag már több híres embert „eltörölt”

Azt olvasom egy rúzsreklám mellett, rózsaszín fejléc alatt, hogy Magyarországon még mindig óriási problémákat okoz az „eltörlés kultúrája”. Az „eltörlés kultúrája” egy nyugatról importált, újabban nagyon trendi, de életveszélyes dolog. Főleg a fiatalokra veszélyes, mint az Adderall. Könnyen rákap az ember, mert jót akar, kicsit felpörgetni a dolgokat, és fel sem tűnik neki, hogy a cucc fokozatosan kimossa az agyát (az első tűnetek: olyan szavakat kezd használni, mint „privilégium”, „elnyomás” és még ha fehér is a bőre, úgy beszél a fehér emberekről, mintha legalábbis ők lennének felelősek a fél világ gyarmatosításáért). Egy idő után aztán mindennel elégedetlen, vagdalkozó szörnyeteggé válik, akinek természetes közege az internet lesz. A laptopja előtt ülve, online megismert társaival együtt azon dolgozik, hogy tönkre tegyen, kisemmizzen és öngyilkosságba kergessen esendő híres embereket. Mondjuk olyan divattervezőket, akik becsípve a zsidók kiirtásáról fantáziálnak, de egyébként nagyon rendesek és bámulatos ruhákkal ajándékozzák meg a leggazdagabbakat; olyan tiszteletreméltó, az egyenlőségről gyönyörű szép történeteket teremtő írókat, akik másodállásban másodrangú állampolgáraikat gyalázzák a kastélyaikból; vagy olyan, több Oscar-díjra jelölt sármőröket, akiknek még folyik a bírósági pere, tehát egyáltalán nem biztos, hogy szexuálisan zaklatták azt a tizenegy nőt, és akiknek annyi megható alkotást köszönhetünk a „veszélyben a fehér férfiak” műfajban. Bármilyen sikereket is érnek el ezek a nem mindennapi emberek, az „eltörlés kultúrája” nem kegyelmez nekik, elég egy nem PC szóhasználat vagy egy kis régimódi, amolyan macsós nemi erőszak, nekik örökre lőttek. Ugyanis az történt, nemcsak Hollywoodban, de Magyarországon is például, hogy az óriási befolyással rendelkező, laptop mögött ülő, sőt esetenként tüntetéseken masírozó vagy „normális” emberi közösségekbe beépült transznemű emberek, fekete emberi jogi harcosok, roma aktivisták és önmagukat „traumatizáltnak” nevező, de valójában ambiciózus nők kikényszerítik nagyvállalatoktól, hogy az őket sértegető, zaklató emberek veszítsék el a munkájukat meg a nehezen megkeresett pénzüket. De ez nem elég: mivel szegény eltörölt emberek mindenhonnan azt hallják, hogy ők rossz emberek és nem áll mellettük senki, olyan mentális drillnek vannak kitéve, hogy az kimeríti az életveszélyes bántalmazás kategóriáját.

Én nem látom, hogy ez történne akár otthon, akár a hanyatló nyugaton, azt viszont igen, hogy az indokoltnál jóval több szó esik arról, hogy gátat kell szabni ennek a (magyar sajtóban) boszorkányüldözéshez, iskolai bántalmazáshoz hasonlított és gyűlöletkampánynak is nevezett mozgalomnak. Szóval, úgy gondoltam, összeszedem a tényeket az „eltörlés kultúrájáról”, érintve a három fő vádat.

1. Az, hogy a közösségi média felületein kisebbségi csoportok tagjai, valamint a társadalmi igazságtalanságokat ellenző emberek felelősségre vonnak hatalmas közönségeket elérő embereket vagy intézményeket, nem eltörlés. Arról van szó, hogy el tudjuk mondani a véleményünket a nyilvános közösségi oldalakon, amire korábban nem volt lehetőség és tudunk online szerveződni, ki tudjuk hangosítani egymás véleményét, sőt mocskos módon még szolidárisak is vagyunk más kisebbségekkel és egy kattintással újra tudjuk posztolni a tartalmaikat. (Amúgy köszi a közösségi oldalakat, gazdag ciszheteró fehér pasik!) Annyi változás történt, hogy most már szélesebb körben hallható, mennyi embernek nem tetszik, hogy a kultúránk ünnepelt ikonjai, intézményei ártó, kirekesztő vagy gyűlöletkeltő megnyilvánulásokat tesznek akár évtizedek vagy évszázadok óta. Egészséges, valódi változásra vágyó társadalmakban ennek inkább örülnek, mint hogy elfojtani igyekeznék. Mindenesetre ez a fajta szólásszabadság és felelősségre vonás a demokrácia jellegzetessége, nem az eltörlés kultúrájáé.

2. Az, hogy fogyasztók (akár politikai okokból) bojkottálnak bizonyos cégeket, márkákat és egyes közszereplők termékeit, nem eltörlés. Mindenkinek jogában áll eldönteni ebben a rendszerben, hogy mit és kit támogat anyagilag, melyik sztárért vagy művészért rajong, kinek megy el és nem megy el a koncertjére, kinek veszi meg és nem veszi meg a könyvét. Ahhoz is joga van, hogy erről posztoljon.

Ez pedig a közvélemény hatalmát mutatja, nem az eltörlés kultúrájáét.

3. Az, hogy bizonyos cégek nem dolgoznak együtt rasszista, nőgyűlölő, homofób vagy transzfób kijelentéseket tevő emberekkel, nem eltörlés, hanem egy profitorientált üzleti közösség szabad döntése. A legtöbb nagy vállalatnak van egy etikai kódexe, amiben rögzítik az egészséges munkahelyi környezet kialakításához szükséges feltételeket, a munkatársak emberi méltóságának tiszteletben tartásának kereteit. Az olyan iparágakban pedig, amelyeknek működését nagy közfigyelem kíséri (film, divat, kultúra és így tovább), különösen fontos, hogy következetesen ragaszkodjanak az etikai kódexhez. Ez sem az eltörlés kultúrája miatt van: így működik a szabadpiac.

Az eltörlés kultúrája nem létezik. Ha létezne egy emberi jogi álcák mögé bújó, szadista rendszer, ami rettegésben tartja a hétköznapi haladókat azzal, hogy mindenkit megbüntet, a társadalomból a gyehenna tüzére vet és még a túlvilágon is bántó Facebook-kommentekkel kínoz egy-egy nem helyes szóhasználat miatt, hát azt tényleg minden józan belátással bíró ember elítélné – ezért is jó találmány ez az „eltörlés kultúrája” jelenség. Nagyon alkalmas arra, hogy túlzó képet mutassunk a demokratikus társadalmakban végbemenő változásokról és hatásosan lehet vele manipulálni, elterelve a figyelmet a valós célokról és problémákról.

El lehet vele például terelni a figyelmet azokról a közszereplőkről, akiknek megnyilvánulásai valóban sértenek bizonyos embercsoportokat – és ez a szófordulat nem azt jelenti, hogy egy-egy beszólás miatt a párnájukba sírnak túlérzékeny emberek, hanem arról, hogy komplett embercsoportoknak ártanak az emberi jogi törekvéseiket illetően, újabb meg újabb akadályokat pakolnak eléjük, újabb meg újabb emberek. Nem (csak) sértett érzésekről van szó, hanem hatalomról és az elnyomás elleni küzdelemről. Ahogy Dominique Jackson, A póz című sorozat színésznője mondta egy beszédében: mi, kisebbségi csoportokhoz tartozó emberek nem azért küzdünk, hogy mások, „a nagyobbak” „elfogadjanak” bennünket, ezt a felállást felejtse el mindenki!

Az elmúlt években láthatóbbak és hallhatóbbak lettek a legkisebb érdekképviselettel rendelkező, legsérülékenyebb embercsoportok is, és a fősodrú médiában gyakrabban szerepelnek olyanok, akik évszázadok óta tehetetlenül, eszközök hiányában tűrik a rendszerszintű elnyomást, a többségi társadalom kirekesztő, lesajnáló megnyilvánulásait, közönyét és az elhallgattatásra irányuló erőfeszítéseket. Az ő hangjukat még csak pár éve halljuk, de mivel a legtöbben dühösek, frusztráltak, fáradtak, a mondanivalójuk kényelmetlen azok számára, akiknek az eddig fennálló rendszer úgy, ahogy kedvezett (és akik ennél fogva nem is kockáztatnák, hogy minden boruljon a csodabogár rendbontók miatt). A jelenlétünk terhes és zavaró, pláne, ha számonkérésekkel is jövünk, de még a liberális baloldal számára is, hiszen ők is a rendszer részei. Az ő félelmük és frusztrációjuk általában abban nyilvánul meg, hogy arra panaszkodnak: ma már viccelni sem lehet egy jóízűt, mert az tuti sért valakit. (Kérdés, miért az a vicces még mindig, ha a nálunk rosszabb helyzetben lévő emberekkel kapcsolatos bántó, lenéző sztereotípiákat kapja elő valaki, és miért is ragaszkodunk olyan befeszülten a „jogunkhoz”, hogy ezeken röhöghessünk.)

Most, amikor végre hallhatóbbak ezek a rendszerkritikus hangok, és végre lehetőség adódott arra, hogy új alapokra helyezzük ezt az egész együttélést, új erkölcsi és társadalmi normákkal, megteremtve egy inkluzívabb és egyenlőbb esélyeket nyújtó rendszert és most, amikor ezzel egy időben a nyugati társadalmakban veszélybe kerültek a demokratikus értékek és megerősödött a nacionalizmus, hát most nagyon nem annak van itt az ideje szerintem, hogy bántalmazókhoz hasonlítsuk azokat a transznemű embereket, akik rá mernek mutatni, hogy J. K. Rowling baromi káros gyűlöletkeltő kommunikációt folytat Twitteren, és nem Trumpot kellene idéznie a fehér feministáknak, megismételve, hogy korunk egyik legnagyobb veszélye az „eltörlés kultúrája”.

Ebben a keretezésben a bántalmazók lesznek áldozatok és az emberek figyelme ismét nem a tényleges problémára irányul, hanem mondjuk arra, nem túlzás-e, ha egy divattervezőnek éveken át nincs vezető beosztású pozíciója egy divatháznál sem, csak azért, mert az a zseni azt találta mondani, hogy imádja Hitlert és jó lett volna, ha kivégzi az összes zsidót. Tegyük már a szívünkre a kezünket: ugyan ki nem mond ilyen butaságokat két pezsgő után, nem? (Ööö... nem.) Vagy koncentráljunk arra, hogy az agresszív „eltörlés kultúrájának” fenyegető hatása miatt micsoda veszélybe került a Harry Potter-univerzum, modern kultúránk egyik alapköve! Hát nem barbárság, hogy már könyveket is eltörölnek? A kérdés tényleg rémisztő, pláne egy ilyen országban, ahol nemrég mesekönyvet daráltak. De azért ne rugaszkodjunk el annyira a valóságtól: az állítólag eltörölt Rowling újabb és újabb könyveit továbbra is kiadják világszerte, és a gyűlöletkeltő botránya ellenére továbbra is a világ egyik leggazdagabb embere, aki nagyon szépen megél a jogdíjaiból. De persze ki másért is aggódnánk, ha nem Rowlingért: mert szegényt nagyon sokan bántják online azóta, hogy nem tud leállni a gyűlöletkeltő tweetjeivel, esszéivel és nyilatkozataival? Miért nem hagyják békésen gyűlölködni szegény asszonyt, aki csak a hozzá hasonló nőket akarja megmenteni attól, hogy „nővé operált férfiak” megerőszakolják a nyilvános vécében (akik persze csak azért „operálták nővé” magukat, hogy Rowlingot és a hozzá hasonló nőket jól meg tudják erőszakolni nyilvános vécékben)?

És az sem oké, ha arra hívjuk fel az emberek figyelmét újságíróként, hogy megértőbbnek, humánusabbnak kellene lennünk, és ha a megbocsátás fontosságára utalva azt követeljük, álljon le végre az „eltörlés kultúrája”. Ez az egész szituáció nagyon, de nagyon nem oké.

Ha valaki továbbra sem érti, miért, akkor nézzen utána, milyen jogai maradtak ma a transznemű közösségnek, megváltoztathatják-e a nevüket és nemüket hivatalosan! Utána lehet nézni, mekkora érdekérvényesítő erejük van a transznemű embereknek, hány sportegyesületet és multit kényszerítettek már arra Magyarországon és máshol, hogy kényük-kedvük szerint járhassanak be női és férfi mosdókba, vagy milyen nyomasztóan sok nemsemleges mosdót hoztak létre, eltörölve a férfi- és női tereket. Nézzünk csak utána, milyen sok magyar és más nemzetiségű transznemű ember zsebelt be újabb és újabb olimpia-érmeket, hányan szerepeltek Disney-filmekben, megfosztva a szerepektől tisztességes ciszheteró embereket, és hányan rúgattak ki tiszteletreméltó embereket, akik nem megfelelően használták angol nyelven a személyi névmásaikat!

Aztán nézzük meg azt is, hány LMBTQ+ fiatal utálja meg önmagát, szorul szakember segítségére és költözik külföldre, mert azt látja, hogy még akik nem is hiszik el és ismétlik meg a jobbról-balról érkező homofób és transzfób szövegeket, azok is azt mondják: vissza ne merj szólni, még kárt okozol ezeknek a komoly embereknek! Vagy milyen esélyei vannak az életben azoknak a bármilyen értelemben kisebbségi fiataloknak, akik bárhová is kattintanak a neten, azt olvassák, hogy amúgy nekik továbbra is kuss a nevük, mert ha azt látják, hogy valaki árt nekik (mondjuk azzal, hogy nevetségessé teszi a mindennapos emberi jogi küzdelmeiket), akkor a legfontosabb, hogy viselkedjenek jól. Figyeljenek arra, nehogy megsértsenek, megbántsanak, tönkretegyenek valakit azzal, hogy nyilvánosan kiállnak önmagukért. Jobb a békesség, legyünk mi a bölcsebbek. Vagy ahogy nekem mondta valaki: régen nem volt jellemző ennyire a rendbontás, az emberek jobban tisztelték egymást. Szóval legyek szíves, na.

Elárulok valamit: engem az erősített meg az elhatározásomban (roma származású, meleg emberként egyébként), hogy tavaly elhagyjam az országot, hogy a közvetlen környezetemben több, önmagát liberális vagy baloldali jó embernek tartó ismerősöm arra kért meg rendszeresen, ne éljek vissza azzal, hogy a Meseország mindenkié miatt nagyobb figyelem irányul rám. Legyek olyan kedves, ne kritizáljam, ne elemezzem nyilvánosan az ő jóbarátaik, kollégáik megnyilvánulásait, ne okozzak felfordulást azzal, hogy komoly írókat, kiadók vezetőit szembesítem azzal, ha problémás kijelentéseket tesznek, ne akarjam tönkretenni azokat, akiknek a kiszolgáltatottabb emberekről szóló megnyilvánulásai „nem PC-k” (=akik csak azért sem fognak tisztelettel beszélni „trendi” kisebbségi csoportok tagjairól). Ne legyek már szörnyeteg. Meg elnyomó. Fogjam be a szám. Lássam a jót is, amit ezek az emberek tesznek. Legyek nagyobb tisztelettel azok iránt, akik csak egymást tisztelik. És hagyjam már ezt a meleglobbi meg antirasszista témát, hát mindenhonnan ez folyik, mindenhol ez uralkodik, nem látom? Mi tesszük tönkre a világot.

Nézd meg a galériánkban, kik azok a sztárok, akiket állítólag eltöröltek és kik azok, akik amiatt jutnak kevesebb munkalehetőséghez, mert az aktivizmusuk túl sok a rendszernek!