Adamik Luca blogja: "Minden nap csodákat élek meg"

New York

Még több képért kattints!

New York volt az első állomása a divathét-sorozatnak, amin részt vettem. Ez volt életemben az első alkalom, hogy ott jártam. A legtöbb ember, ha erről a városról beszél, a legfantasztikusabb helynek írja le, én mégis nagyon tartottam tőle. Két héttel a divathét kezdete előtt már kimentem, hogy megismerkedjek ezzel a számomra még idegen piaccal, és hogy hozzászokjak a város ritmusához.
Utólag visszatekintve, ez nagyon jó döntés volt. Ez alatt az idő alatt volt alkalmam a New Yorkban élő, rég nem látott magyar (divatszakmában dolgozó) ismerősökkel együtt lenni, és a MOME-ről megismert egyik legjobb barátom kíséretében felfedezni a várost. Ellátogattunk a világhírű, szinte feldolgozhatatlan mennyiségű kiállítást magukba foglaló múzeumokba, és a legjobb hamburgeres éttermekbe is. Nagyon örülök, hogy ők mellettem voltak ebben a számomra teljesen új közegben, egyedül valószínűleg nem ilyen jó energiákkal indulok neki a divathétnek. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy különbség van kulturálisan és a mindennapok ritmusát tekintve Európához képest.
Azt gondolom, hogy én egy nagyon pörgős, igen aktív, állandóan rohanó (és sokszor késésben lévő) embernek számítok otthon. Nos, New Yorkban azt éreztem, én vagyok a leglassabb ember a városban. Az utcákon nem lehet megállni, mert azonnal rád szólnak, hogy gátolod a rohanó tömeget a haladásban. Majd’ egy hónapot töltöttem el itt, és a tapasztalataim szerint számomra ez egy hihetetlen karrierista és kicsit felületes nép. A hömpölygés és soha meg nem állás veszi körül az embert mindenhol. Úgy éreztem, ömlik rám a sok-sok új információ és emiatt minden este csak bezuhantam az ágyba, mert az összes létező energiámat felőrölte egyetlen egy nap. Valószínűleg ehhez az is hozzá tartozott, hogy mivel „new face” voltam a városban (új arcként mindig sokkal könnyebben kap az ember munkákat), elképesztő mennyiségű tennivalóm volt minden nap.
Egy hét castingidőszak (a munkákat megelőző kiválasztási folyamat – a szerk.) előzi meg a divathetet. Egy napom úgy néz ki, hogy átlagosan körül-belül 16 castingra kell eljutnom, emellett pedig azoknak a márkáknak, akiknek tetszettem a válogatáson, elkezdődnek a fittingek is. Így a napi 13-16 casting mellé társulnak a ruhapróbák. Sokszor szinte lehetetlen teljesíteni ezt a mennyiséget, és a fogadott sofőr se segít sokat a helyzeten, mert az állandóan túlzsúfolt utakon sokszor még lassabb a közlekedés, mintha a metrót használja az ember. Ez viszont azt jelenti, hogy egész nap állandóan, szó szerint rohanásban vagyunk, megállás és 10 perc szünet nélkül. A divathét kezdetekor ugyan csökken a válogatások száma, de még mindig társulnak ehhez a ruhapróbák, és már a bemutatók is. Ez azt jelenti, hogy minden nap 6-kor kelünk és sokszor este 12-kor, 1-kor jutunk haza.
Egy gyors reggeli után egész nap nem jutunk normális ételhez. Én az utcai árusoktól vásároltam egész nap a hot-dogokat, és azokat is rohanás közben tudtam csak elfogyasztani. Soha annyi show-t nem csináltam egy divathét alatt, mint New Yorkban. Egy divathéten 8-10 show már nagyon jó eredménynek számít, én New Yorkban ebben a szezonban 14-et csináltam. Nyilván amellett, hogy ez a tempó a napi 5 óra alvással és egészségtelen gyorskaja-evéssel valahol önmagunk megerőszakolása, nagyon boldog voltam, hogy ennyit foglalkoztattak. Fizikailag azonban ez hihetetlen módon legyengít minket, így sok lány már a New York Fashion Week végére lebetegszik. Én torok- és fülgyulladással, valamint lázzal repültem át Milánóba pár napot pihenni.

---

London

London a legrövidebb ideig tartó helyszín, csak pár napos, karrier szempontból pedig ez a legkevésbé fontos része a divatheteknek. Tudni kell, hogy a négy nagy divatfőváros (New York, London, Milánó, Párizs) fashion weekjei egymásra épülnek. Ha jól teljesítesz az első városban, valószínűleg a következőkben is jól fogsz. Így a New York-i munkáim után azonnal opciót kaptam Londonba két nagy bemutatóra. Végül a betegségem és az azzal járó mentális fáradtságom miatt a New York-i ügynökségem úgy döntött, hagyjam ki Londont; fontosabb, hogy Milánóra kipihenjem magam.

---

Milánó

Még több képért kattints!

Milánót általában nem szeretik a modellek. A város nem olyan érdekes és lehengerlő építészetileg, mint mondjuk Párizs, ami majdnem mindenkit rabul ejt, és nem könnyű munkát kapni, mert rettentően túltelített lányokkal a piac. Milánó volt (16 évesen) életemben az első 2 hónapig tartó önálló külföldön tartózkodásom, így ez a hely tele van gyönyörű emlékekkel számomra. Mindig túlcsordulok a pozitív energiától, ha itt vagyok. Számomra olyan atmoszférája van a helynek, hogy állandóan mosolyognom kell, ha az utcákat járom. Így persze sokkal könnyebb a rohanás is - szeretem, mikor én viszem a környezetemet magammal és nem fordítva.
Ebben a városban meglepő élmény volt nekem, hogy az emberek sokszor felismertek az utcán. Ilyenkor tele van bloggerekkel és divatőrültekkel a város, akik sokszor odajöttek hozzám, hogy „Atya ég, készíthetnének-e képet Lukáról” (külföldi fedőnevem :) ). Ez egyrészt meglepett, másrészt volt egy olyan eset, ami nagyon meghatott. Az egyik bemutatóm után próbáltam feltűnésmentesen elrohanni a következő ruhapróbámra. Ilyenkor a backstage kijárata körül rengeteg ember, általában meglehetősen erőszakos fotósok várják a távozó modelleket és tolonganak a felvételekért. Ilyenkor én rendszerint elszaladok, nem tudom jól kezelni ezeket a helyzeteket, és itt is ezt tettem, de a következő saroknál egy alacsony, szemüveges, kicsit dundi férfi állított meg. Remegő hangon kérdezte tőlem, (olyan zavarban, amit még nem láttam) hogy „Luká, csinálhatnék csak egy képet rólad?” Annyira aranyos volt, hogy nagy nevetve azt mondtam neki, akárhányat csak szeretne. Erre ő remegő kézzel lenyomta egyszer a kameráján a gombot, miközben zavarában majd elejtette, majd elment. Az ő arca nagyon megmaradt bennem.
Többször előfordult itt az is, hogy a bemutatókon, miközben mentem a kifutón, hallottam a nevemet az emberek szájából, vagy például a Moschino show-mon egy férfi bekiabált, hogy „Yeeesss, Lukáá, bellissima!”, mikor elhaladtam mellette. Ilyen dolgok még nem történtek velem, nagyon furcsa és persze egyben jóleső érzés volt ezeket átélni.

---

Párizs

Még több képért kattints!

Majd következett az én második otthonom, Párizs. Nagyon szeretem, hogy ez a város az utolsó a sorban, mert ez a legkedvesebb hely számomra, így csak boldogan és feltöltődve végződhet a divathét-sorozat. Nincs bennem izgalom, vagy stressz, mert az állandó szépség, ami körbevesz, egy folyamatos lebegés és boldogságérzetben tart engem. Itt már nincs olyan, hogy jól sikerül-e valami, vagy sem, innen csak gazdagabban jöttem el, valahányszor itt jártam. Ez a város volt nekem idén az ismétlések helye, rengeteg olyan tervező választott be a show-jára újra, akiknek múlt szezonban és/vagy az haute couture fashion weeken már részt vettem a bemutatóján. Ez csodálatos érzés számomra.
Mi nem nagyon kapunk visszajelzést a bemutatók után, így ennél szebb elismerést nem kaphat az ember, mikor újra és újra bizonyíthat egy tervezőnek. Nekem ez azért is fontos, mert sokszor nehezen viselem a divatszakma személytelenségét - ezekben az esetekben kezdenek el ezek a munkakapcsolatok személyessé válni. Sokszor mondják nekem, hogy „Luca, ez munka, nem szabad érzelmet belevinni”, de én azt gondolom, mindenbe kell érzelmet belerakni, és annál szebb érzés nem érhet, mikor a castingon kinyitom az ajtót, és a tervező úgy fogad, hogy „Na végre! Már féltem, hogy nem jössz”, majd a nyakadba ugrik.
A párizsi álom állapot még mindig, a divathét befejeztével is tart. Ilyenkor lelassul minden, visszaállok a normális életritmusomra. Kezdődik a fotózások időszaka, de az már nem ilyen zsúfolt és rohanós, így a munka mellett van idő kialudni az elmúlt hónapot, jóízűeket enni - végre nem gyorskaján élni, hanem órákig főzőcskézni, Pilinszky-verseket olvasni a kovácsoltvas erkélyemen a napsütésben, és ellátogatni a múzeumok és galériák kiállításaira.
Idén a Montmartre-on, a kedvenc negyedemben lakom. Úgy érzem, nap mint nap csodák történnek velem. Az állandó zeneszó jellemzi ezt a városrészt - minden nap hárfaszó szűrődik fel hozzám, míg vacsorázom, amihez néha zongora vagy trombita is csatlakozik. Fantasztikus időzítés számomra a párizsi Múzeumok Éjszakája, a „Nuit Blanche”, ami pont a divathét utáni hétvégén került megrendezésre. Ilyenkor egész Párizs ébren van és lázasan járja a várost. Mindenki kezében ott a programfüzet, és a kiállításokon kapható vászontáska, amiben víz és nassolnivaló várja az ingyenes kiállításokra érkezőket. Ami különbség a hazai rendezvényhez képest, hogy itt nem a múzeumok vannak nagy többségben a programkínálat terén. A rengeteg magángaléria, utcai performansz, koncert és táncelőadás egy színesebb, változatosabb és interaktívabb kikapcsolódási lehetőséget kínál, ahol sokszor személyesen a művészekkel is el lehet beszélgetni alkotás közben.
Olyan gazdag a programok kínálata, hogy legtöbbször nem is néztem a prospektust, hogy merre haladjak tovább, mert tudtam, hogy a következő utcasarkon úgyis belebotlok valamibe. Nekem már múlt évben óriási élmény volt ezen az éjszakán részt venni, idén is teljesen elvarázsolt - mindenki figyelmébe ajánlom. E közben már kezdek ráhangolódni a gondolatra, hogy félévtől újra a MOME aktív hallgatója leszek. Ez nagy boldogsággal tölt el, de emellett tudom, hogy nem lesz könnyű a tanulást és a modellkedést újra egymással párhuzamosan csinálni, és állandóan az elérhetetlen arany középutat keresni, hogy mindkét utamat tovább járhassam. De valamiért mégis tudom, hogy sikerülni fog.