Lendvai Lilla: Én és a kutyáim

Azt hiszem, gyerekkoromban kezdődött. Édesanyámnak nem volt könnyű élete, hiszen minden kutyát (esetleg macskát is) hazacipeltem, akinek nem volt gazdája, hiszen nekünk volt egy kertünk, gondoltam, ott mindenki kényelmesen elfér majd. Volt mindig egy sztenderd kutyánk (természetesen ő is talált kutya volt), és rotációban változtak a többiek. Hazahoztuk, bedobták, továbbajándékoztuk. Végül is az Anyukám talán magának köszönhette az állatmániámat, hiszen a kezembe adta gyerekkoromban Gerald Durrell könyveit, akivel könnyen azonosultam és hasonlóképpen boldog állatkert-tulajdonosként láttam magam a jövőben. A legközelebb viszont a kutyák álltak hozzám.
Életciklusonként most már a harmadik, de most egybeesett a negyedik érkezésével is. A kutyám és én. Jelen esetben a kutyáim és én. Ebben a kapcsolatban mindig van egy kis cinkosság. A kutyád a szemedből tudja, hogy mi van veled. Érzi a boldogságot, a szomorúságot. Mindent. Ezért tud a legjobb barátod lenni. A kapcsolat mélysége pedig a csöndben mérhető, amiben például most itthon ülök és a kutyáimmal szimbiózisban beszéd nélkül teljes megelégedésben vagyunk. Az életről tanulok Tőlük.
"Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél" - írja Antoine de Saint-Exupéry. Köszönöm a kutyáimat az életnek és a Futrinka Alapítvány Tacskó Fajtamentésnek. Segítsétek a munkájukat ti is.
A kép kutyáimmal, Misivel és Pikivel az InStye 'Én és a kutyám' stílusversenye kapcsán készült, amire Ti is jelentkezhettek ide kattintva. Mindenkinek megvan a saját története a kutyáival, amit egy kép nem tud elmesélni, viszont én szeretek találgatni. Várjuk szeretettel a fotóitokat.