„A péniszről menő, a menstruációról ciki beszélni” - Kemény Gabriella költővel beszélgettünk

Ez azért nagyon érdekes, mert Erdős Virágnak például tizenhét nagyszerű verseskötete van, mégis hasonlóan gondolkodik: nemrég hallottam egy vele készült interjút, ahol erről is szó volt. Közben meg a világ összes díját megnyerte szerintem, amit lehet. Szóval nem tudom; ez talán nem is a kiadott versesköteteknek a függvénye, hanem azé, hogy mikor szedem végre össze magam.

Az első kritikák. Pár éve nagyon mentek az irodalmi mémoldalak, ahol rólam is megjelent pár elég gonosz mondat. Hülyeség persze, mert iszonyú menő kortárs költőkről is jelenik meg ilyesmi, de bennem nagyon megmaradt például, hogy valaki „nem is érti, hogy engem hogy adhatott ki a FISZ, amikor nem is vagyok rendes költő”. Vagy amikor azt kérték számon rajtam, hogy megrontom a fiatalság irodalomhoz való viszonyát. Bármennyi pozitív visszajelzést is kaptam azóta, ezeket még mindig nem sikerült kiszedni magamból. Egyébként mielőtt megkeresett a Libertine, hogy kiadnák a Más világokat, éppen abban voltam, hogy jó, mostantól inkább maradok kommunikációs szakember, és rettentő komolyan fogom venni magamat. Amikor jött az Insta-üzenet a kiadó vezetőjétől, Szabados Ágitól, hogy rám gondoltak, persze rögtön jött egy nagy átfordulás is, hogy igenis van értelme az egésznek, és igenis nagyon jó költő leszek.

Nagyjából az elmúlt három év lenyomata ez, de nem egész egyenletesen, hiszen az első fele még inkább magánéleti, sőt intim eseményekre reflektál, a második rész pedig már jóval általánosabb, és ott jobban látszik, hogy azzal, hogy Londonba költöztem, kinyílt a világ. Jó értelemben véve megéreztem a saját kicsiségemet és azt, hogy az én problémáim csak annyiban fontosak, amennyiben más emberek azonosulni tudnak velük, és ezáltal segítséget kapnak. Szóval egyszerre már nemcsak az volt a célom, hogy a saját belső drámáimat versekké tegyem, hanem hogy olyasmikre reflektáljak, amikkel tudok segíteni a generációmnak, az olvasóimnak. A legfőbb változás ezért, hogy a Más világok szövegei már nemcsak rólam, hanem róluk is szólnak.

Igen, sokkal. A Zsebuniverzumban vannak olyan szövegek, amik a Más világokból úgy repültek volna, hogy a lábuk nem éri a földet. Nagyon sok volt a képzavar, például azért, mert mindenáron próbáltam művészi szövegeket írni, és sokszor nagyon erőltetett lett az egész. Azt gondoltam, hogy ha nekem van valami agymenésem, akkor azt muszáj leírni, mert mások biztos nem tudnak ilyen érdekes dolgokat gondolni. Közben meg nagyon is, csak nem feltétlenül írják le. Az se volt túl szerencsés, hogy úgy akartam titkokat elmondani, hogy közben rejtőzködtem, mert nem akartam, hogy egy az egyben azonosítható legyek a lírai énnel. Így viszont hiába találtam ki egészen szép képeket, épp a hatás maradt el, és lett pár nagyon rossz versem.

Az írás önmagában is fájdalomcsillapító, mert ha az ember ki tud magából írni valamit, akkor utána egy kicsit mindenképpen jobb lesz, még ha ez csak felületi kezelés is. Nekem sokat segít az is, ha olyan visszajelzést kapok, hogy mások gyógyulnak a verseimtől, vagy legalább egy kicsit jobban érzik magukat. Ilyenkor úgy érzem, hogy visszafelé értelmet nyernek a dolgok. A vers abban is segít, hogy megfigyeljem magam, és mondjuk észrevegyem, hogy valamit már nem bánok, vagy valakinek megbocsátottam és tudok a korábbi élményeimmel kezdeni valamit. Nem letagadom, vagy leválasztom magamtól a traumákat, hanem be tudom integrálni őket a személyiségembe, és már nem bánom, hogy megtörténtek. Mire megírtam ezt a könyvet, nagyon sok mindent megbocsátottam, és a megbocsátásban az a király, hogy elkezdi halványítani a rossz emlékeket. Szerintem tök jó, ha elfelejted a rossz dolgokat.

Tök jó felvetés, mert én is túlhasználtam. Szerencsére a kötetet szerkesztő Turi Timi elég sokat húzott a szövegekből, amik ettől erősebbek lettek, és ahol lehetett, ott például fájdalomra cseréltük a trauma szót. De ez azért nem egészen ugyanaz. Inkább azt mondanám, hogy a trauma olyan, mint egy fordított katarzis. Ha a katarzis megtisztulás, akkor a trauma a bekoszolódás. Mindkettő gyökeres változást hoz, és utánuk már semmi nem lesz ugyanolyan, de az előjel ellentétes.

Szerintem az én buborékom használ, igen, de azt is tudom, hogy ez nem reprezentatív. Én, mondjuk, az utóbbi időben inkább dalszövegekkel gyógyulok, mert annyit írtam, hogy most kicsit elegem lett a versekből. Azt viszont szélesebb körben is látom, hogy sok irodalmi oldal jött létre az utóbbi években, sokan olvasnak, ha nem is feltétlenül verseket, de bátorító idézeteket, inspiráló emberek életrajzi köteteit, ami azért irodalom, mégha nem is feltétlenül szépirodalom.

Nem húznék olyan rettentő éles vonalat, de talán olyasmi ez, mint amikor nagyon éhes vagy, akkor a mekit választod, vagy valami superfood salátát. Elfogyasztod őket, és mindkét esetben történik veled valami. Lehet hogy egy gyors cukorsokk, ami aztán kiszalad belőled, de akkor és ott jó. Mindkettőtől jól fogsz lakni egy ideig, de a salátában azért jóval több jó cucc van. Talán ott van a legfőbb különbség, hogy a költészet vagy a művészet azzal az igénnyel lép fel, hogy változást idézzen elő benned. Ha elfogyasztod, akkor valószínűleg nem azonnal és nem olyan erősen fog becsapni nálad, de lesz később egy pillanat, amikor rájössz, hogy aha, most már értem.

Nem kell, hogy minőségi különbség legyen, inkább a fogyaszthatóság más. Az én esetemben azért sem különül el ez annyira, mert amiket kiteszek, azok már majdnem kész szövegek, vagy akár a könyvből kiemelt szövegeim. Egy időben sok haikut meg rövid verset írtam kifejezetten Instagramra, de egy idő után az valahogy kifáradt, és abbahagytam. Akkoriban volt az is, hogy kiköltöztem Londonba, és akkor például alig posztoltam.

Nagyon csapongok abban, hogy hánylaki is vagyok, de az biztos, hogy megpróbálok a lehető legmagyarabb maradni. London egyébként nagyon érdekes hely: idejönni nem egy sima külföldre költözés. Itt azok az emberek vannak, akik a saját hazájukban nem tudtak beilleszkedni, vagy valami miatt el kellett jönniük onnan. Gyakorlatilag mindenki érzelmi menekült, összeköti őket, hogy nagyon vágynak a kapcsolódásra, és arra, hogy végre otthon érezhessék magukat. Ez egy olyan erős tapasztalat, egy olyan érdekes identitás, ami biztosan hat a verseimre is, például úgy, hogy más perspektívából nézem őket, és már az is bennem van, hogy milyenek lehetnének ezek a szövegek angolul.

Ehhez még nem érzem méltónak magam. Persze, ha száz év múlva egyszer valaki, valaminek a kapcsán azt gondolja, hogy ez vagy az jellemző rám is és valamelyik kedvencemre is, az klassz lenne. Erdős Virágnak például vannak nagyon bizarr szókapcsolatai, szívesen szerepeltet egymás mellett össze nem illő dolgokat, és ebből biztos hogy nagyon sokat inspirálódtam. Vagy ott van Kiss Judit Ágnesnek egy elképesztően erős verse, a Rabnők ostoba éneke, ami nagyon szégyentelenül fejezi ki azt, hogy a nők mennyire le tudnak mondani a saját személyiségükről és a saját életükről, és istenként tisztelni egy férfit. Ez a szöveg egyszerre volt megrázó és inspiráló a számomra.

Az a bajom, hogy amikor rátesszük ezt a pecsétet valamire, akkor egyből elidegenítünk mindenkit, aki azt gondolja, hogy magával a feminizmussal nem ért egyet. Viszont az is tény, hogy nagyon sok szexizmussal találkozom. Az, amennyit a férfiak beszélnek a farkukról, nagyságrendekkel több, mint amennyit a nők beszélnek a saját nemi problémáikról. Különösen zavar a menstruációval kapcsolatos prüdéria. Az rendben, hogy ez egy intim dolog, de az a szégyen, ami hozzá kapcsolódik, nagyon indokolatlan. Láttam egy reklámot arról, hogy még egy dildót is kevésbé ciki látványosan kivinni a mosdóba, mint egy betétet. A másik a borotválkozás: elég zavaró, hogy mindig úgy kell csinálni, mintha nem nőne az emberen szőr. Na ezek a dolgok, illetve ezeknek a kibeszéletlensége sokszor bosszant, ezt kimondom, aztán ezzel sokszor felidegesítek másokat. De azt is gondolom, hogy ha nagyon arra fókuszálunk, hogy ezek női problémák, megfosztjuk a férfiakat attól, hogy átérezhessék ezeket, és empatikusabbak legyenek. Pedig ez az általános szexizmus a férfiaknak is nagyon rossz tud lenni.

Szerintem a legbelsőbb titkok nem cikik, hanem csak fontosak, ezért ma már nem érzem őket kellemetlennek, sőt. Kicsit se hősies dolog, hogy írok róluk, inkább örömet érzek, hogy lehet ezekről beszélni, és hogy ezzel egy belső erőforrást fedeztem fel. És nem tudhatom, hogy kinek mikor jelentenek sokat ezek a szövegek. Szóval nem kellett kiérdemelni, azt hiszem. Örülök, hogy olvassátok, és annak még inkább, ha valaki be is engedi ezeket a szövegeket annyira, hogy segítsenek neki.