A férjemmel tizennégy éve vagyunk együtt, és bár ez a „holtomiglan-holtodiglan” műfajában még kispályás teljesítmény, irigylésre méltó harmónia van közöttünk. A „titok”, amelynek hallatán nőtársaim egy része ideges fészkelődésbe kezd és a vállát rángatja, más meg leereszkedő mosollyal baleknak címkéz, egyszerű: nem akarok mindenről tudni, amit a férjem csinál.
Nem vagyunk összenőve
A párom szakács, akinek a fantáziáját mindig is nagyon izgatta az ázsiai gasztronómia. Ám mivel a repülőjegy Thaiföldre meglehetősen borsos árú, pontosan tudtam: együtt nem valószínű, hogy eljutunk oda. De miért is ne mehetne el nélkülem? Elvégre nem vagyunk összenőve!
Titokban megszerveztem, hogy egy barátja kint fogadja őt, megvettem neki a repülőjegyet, és elintéztem a munkahelyén a helyettesítést. A meglepetés abszolút telibe talált, a férjem órákig megszólalni se tudott. Egyszerre volt végtelenül lehangolt, hogy ezt a bakancslistás tételt nem együtt éljük át, dühös, hogy a háta mögött szervezkedtem, ugyanakkor hálás, boldog és meghatott, amitől olyan eufória járt át, mintha csak én kaptam volna ajándékot.
A meglepetésnek hamar híre ment, baráti társaságunk pedig egyszeriben két táborra szakadt. Akadtak – megdöbbentően kevesen –, akik elismerően csettintettek, és őszintén örültek az izgalmunknak. A többség azonban vegyes érzésekkel fogadta a hírt. A férfiak tekintete elpárásodott, és hitetlenkedő csodálattal néztek rám, ami az elején roppant hízelgő volt, egy idő után azonban rém kellemetlen, ezzel párhuzamosan ugyanis barátnőik, feleségeik szája csíkká merevedett. Ha volt is férfi, aki heherészve megreszkírozta a kérdést asszonyának, hogy „Te mikor fogsz engem elengedni Thaiföldre?”, kivétel nélkül egy foghegyről odaszisszentett választ kapott („Azt lesheted…”, vagy „A nagy francokat…”), amitől beállt a kínos csönd.