A témánk: Hogyan hozd ki a legtöbbet önmagadból? Te hogyan hozod ki a legtöbbet önmagadból?
Úgy gondolom, hogy kevesebbet hiszünk magunkról, mint amennyit kibírnánk vagy meg tudnánk tenni, vagy mint amennyi érték bennünk rejlik. Számomra a változatosság a kulcsszó, ez biztosítja, hogy a legtöbbet tudjam kihozni magamból. Fontos az állandó megújulás, hogy ne csináljam sokáig ugyanazt, nehogy belekényelmesedjek.
Arra törekszem, hogy mindig találjak olyat, amiben még nem vagyok jártas, és megpróbáljam felmérni, van-e abban keresnivalóm. Óriási kihívás volt anno nagyközönség előtt előadni, majd egynapos tréninget tartani, aztán vállalni az önálló könyv rizikóját is… Nagyon sok önismereti hozadéka van ezeknek a próbatételeknek.
A magánéletedben is rendszeresen kilépsz a komfortzónádból, hogy új területeken próbáld ki magad?
Ahogy a munkában a változatosságot, úgy a családi életben a rendszert kedvelem. Szeretem a szokásokból eredő biztonságérzetet. Próbálom a családunk mindennapjait kiszámítható mederben tartani, együtt reggelizni, vacsorázni. Ez nálunk nagyon fontos dolog.
Átalakítottam a munkarendemet: kevesebbet rendelek, és figyelek arra, hogy az előadásaim csak heti egy-két estét érintsenek. Szeretek főzni, s most gyakrabban van rá időm. Lett egy kiskutyánk is, ő most a család szeme-fénye. Így a reggeli rutinunk is átalakult, és az is, hogy miként osztjuk el a feladatokat, ki mikor viszi el sétálni…
Az előadásod címe: Mások tükrében. Melyik a reálisabb: ahogy magunkat látjuk, vagy ahogy mások látnak minket?
Mások tükre nélkül csak bizonyos pontig tudnunk eljutni. Önismeretet fejleszteni szakember segítsége nélkül nehéz, mert csak addig érhetünk el, amit még képesek vagyunk magunkból elviselni. Van egy fal, amibe beleütközünk, amin túlmenni túlságosan fájdalmas lenne. Nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy annál mélyebbre jussunk. És nem is látjuk teljesen tisztán magunkat, ezért is kell, hogy mások segítsenek abban, hogy felismerjük, mit torzítunk.
Az viszont veszélyes, ha minket nem ismerő emberek tükrében nézzük magunkat. Rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk, ha arra a fantáziaképre hagyatkozunk, amit mások kialakítanak rólunk. Arra pedig nagyon kevés ráhatásunk van, hogy az emberek véleményét befolyásoljuk.
Csoportok működése kapcsán megfigyelték, miként változik egy személyről alkotott kép, ha a véleményformáló embernek van róla véleménye. Vannak, akiket nagyszerűnek tartanak akár ok nélkül, és vannak náluk sokkal jobb emberek, akiket teljesen méltatlanul alábecsülnek. Talán az tudja kissé alakítani ezt a mások fejében kialakult fantáziaképet, ha változtatunk a kifelé menő üzeneteinken.
De létezhet egy szűk referenciacsoport, a család egyes tagjai, egy-két legjobb barát, és egy megbízható, objektív szakember, aki minket segítő módon próbál tükrözni rólunk valamit. Néha fájdalmas lesz, nagy szembesülésekkel teli, de én csak azt látom valódi önismereti útnak, amikor azokkal a részeinkkel is találkozunk, amelyek nehezebbek.
Nagyon meg kell választanunk, hogy kinek a véleményére adunk, és közben azt sem hihetjük, hogy mindent jól tudunk magunkról?
Szűrni kell a ránk nehezedő véleményeket, és inkább befelé kell figyelni, a megérzéseinknek teret adni. Én azt látom, hogy az tud önazonos maradni, aki, bár átereszti magán a kívülről jövő impulzusokat, de egy viszonylag stabil képet tud magáról kialakítani. Ezért ha éppen elutasítják, akkor sem omlik össze. Tud magáról valamit, és képes elfogadni, hogy ettől még vannak emberek, akik őt másképp látják.
Volt ilyen helyzeted?
Amikor kezdő előadó voltam, egy felmérésből azt a visszajelzést kaptam, hogy voltak, akik bizalmatlanul, előítéletekkel álltak hozzám: 30-as éveiben járó szőke nő, nem feltétlenül tőle akarnak pszichológiai előadást hallani. Én meg arra tippeltem, hogy nem vagyok elég jó szakmailag, azért ilyen távolságtartók velem az emberek. A saját félelmem összekapcsolódott a külvilág jelzéseivel, és ha ebben a tükörben néztem volna magam, eljuthattam volna odáig, hogy nem viszem tovább ezt a vonalat – amit most már nagyon sajnálnék.
Ha valaki tisztában van azzal, hogy egy tevékenységgel dolga van, szeretné csinálni, üzenete van, és emiatt képes türelmes lenni és elviselni, hogy kívülről talán lassabban fogadják el, akkor tud kitartó lenni.
Neked mi volt a taktikád?
Egy hajszál választott el a lemondástól, olyan elképesztő félelem volt bennem a visszautasítástól. Meg kellett győznöm magam, hogy legfeljebb kiderül, ez nem az én utam. A legrosszabb, ami történhet, egy felismerés arról, hogy erre vagy arra menjek tovább. Fontos, hogy megtudjuk, valami a mi utunk-e vagy sem. De ne haljunk bele az utóbbiba.
Fantasztikus stratégia lenne, ha bármit, amit kipróbálunk, így fognánk fel. Két dolog derülhet ki: ez tényleg szuper, vagy inkább ne erőltessem tovább. Ha így gondolkodnánk, segítene abban, hogy ne úgy engedjünk el egy szálat, mint egy meg sem próbált életlehetőséget.
Igaz ez a párkeresésre is. Amikor meg merjük kérdezni a másikat, és azt mondja, van már párkapcsolata, legalább nem úgy engedtük el, hogy meg sem próbáltuk. Ha azt válaszolja, hogy „ne haragudj, de más az elképzelésem”, az sem arról szól, hogy rossz pasik vagy nők lennénk. Az ízlést, a vonzalmat nem tudjuk befolyásolni. Ha valaki nem veled akar járni, az csak egy információ, hogy van-e közös utatok vagy sem. Nem egy értékítélet rólad.
Sokan vannak, akik nem mernek lépni és a saját útjukat járni a negatív visszajelzések miatt?
Igen, én azt gondolom, hogy alapjában véve önbizalomhiányosak vagyunk, és ennek köszönhetően sok mindent hamar feladunk, vagy meg sem próbálunk. A másik véglet meg, amikor valakiről minden visszajelzés lepattan. Sokan közülük olyan sérülésekkel érkeztek az életbe, hogy otthon nem elég jól szerették vagy nem biztatták őket, nem kaptak elismerést. Ugyanabból a fájdalomból indulnak ki, mint a magukban bizonytalan emberek, de úgy működnek, hogy „ha más nem adja meg, akkor megadom magamnak”. Ettől magabiztosnak tűnnek, de valójában mérhetetlenül törékenyek. Inkább elfordítják a fejüket, nem hallgatják meg, ami róluk szól, vagy nem tulajdonítanak neki jelentőséget, mert el sem bírnák viselni ennek a terhét.
Tehát attól függetlenül, hogy valaki magabiztosnak tűnik kívülről, nagyon sokszor ugyanabban szenved, mint aki szégyenlősen nem folytatja a próbálkozást. Csak egy másik túlélési módot választott.
Megjelent az új könyved, melynek címe: Ki vagy te? – Elvárások szorításában. Megfelelés vagy önazonosság? Milyen felismerések hatására döntöttél úgy, hogy erről a témáról írsz?
Ez a könyv a korábbi, Bátran élni! című mű folytatásaként is felfogható. Az a belső gátakról szólt, hogy miként függetlenedj a benned élő félelmektől, melyek megakadályoznak abban, hogy másoknak megmutasd magad. Az alcíme sem véletlenül ez: És akkor mi van…?!
A Ki vagy te? azzal foglalkozik, hogy ha arra figyelsz, mások mit várnak el tőled, akkor nem mered azt mutatni, ami belőled fakad. A fókuszt a külső elvásárokra helyeztem, de ugyanúgy az önmegvalósítás a kérdés.
Sok olyan emberrel találkoztam, akik – ha megkérdeztem őket, hogy kik ők –, elmondták a státuszukat, a különböző funkciójukat. Rengetegen a munkával azonosítják magukat. Próbálom őket rávezetni, hogy ez nem te vagy, csupán egy-két szereped. És ha megkérdezem, hogy ki vagy te tulajdonképpen, sokan azt felelik, hogy én ezt már nem is tudom…
Hány olyan egyetemet végzett ember van, aki a szülei elvárására választotta a szakmáját? És nem mer szembe menni a partnere és a környezete elvárásaival sem, pedig lehet, hogy ha a munkáját lecserélné egy olyanra, amivel akár még a jövedelme is kevesebb lenne, mégis azt venné észre, hogy boldogabb?
Hányan vannak, akiknek a státuszszimbólumok gyűjtése, a közösségi terekben való menőzés jelent kihagyhatatlan késztetést, mert azt akarják felmutatni, hogy mennyit értek el? Pedig valójában szeretetre és megbecsülésre vágynak.
Számtalan ilyen inspiráló élményem volt a terápiákon, amikor kiderült, hogy a külső elvárások hatására nem tudunk a belső késztetéseink irányába elmozdulni. Pedig ha megtaláljuk azt a tevékenységet, életformát, amelyben valóban önmagunk lehetünk, az óriási szabadságfokot ad.
Mióta tudod, hogy te ki vagy? Milyen élmény hatására jöttél rá?
Hogy ki vagyok én – mi mozgat, mi az, ami leginkább fáj, hol vannak az elakadási pontjaim –, ennek a megértése folyamatos feladat. Az önismereti munka életen át tart. Talán a pszichodrámában többet tanultam magamról, mint az egyéni terápiákban.
Akinek van gyereke, az tudja, hogy az anyaság is milyen óriási önismereti tapasztalattal jár. Annyiféle kérdésben hoz új dimenziót, hogy talán ez van a legelső helyen, de a párkapcsolat is olyan terület, ahol nap mint nap mérhetetlenül sokat tanulunk egymásról.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a párkapcsolati problémáinkra olyan magyarázatot adjunk, amelyben fel tudjuk menteni magunkat. Az emberek szeretik úgy érezni, hogy velük az égvilágon semmi gond nem volt, csak a másikkal. Nagyon fontos szem előtt tartani, hogy minden párkapcsolati folyamatban két ember vesz részt. Folyamatosan morgolódhatnánk, de fontos lenne magunkban is elmélyülni. Tanácsolni szoktam, hogy gondoljuk át azt is: „Velem mi a nehéz?” Ebből nagyon sokat lehet tanulni, mert óhatatlanul átülök a másik székébe, és onnan nézem magam.
Nincs is bátorságunk ezt a kérdést feltenni… Eszünkbe sem jut.
Igen, nagyon ritkán. A rendelőben gyakran felteszem ezt a kérdést. Hosszú folyamatot indít el. Ugyanakkor nagyon szeretik, mert rengeteg helyzetben segít egy közös megoldás vagy egyetértés felé vinni a vitázó feleket.
Ha egy veszekedésnél csak az ellenséget látod a másikban, akkor jóval nehezebb a dolgod, mintha azt mondod, te, aki éppen kivont karddal harcolsz, hogy most azért a másiknak sem könnyű. Akkor kissé empatikusabbá válsz, és kedvezőbben alakulhat a helyzet.
Többször is voltál már az Éva Psziché Est vendége. Miért ajánlod a nézőknek?
Nekem minden Éva Psziché Est élményem nagyon jó volt. Remek volt a közönség és oldott a hangulat. A kerekasztal-beszélgetésből mindig igazi párbeszéd lett. Nem fárasztó, nem tudományoskodó, hanem olyan, egymásba kapcsolódó beszélgetések, ahol lényeges kérdésekről volt szó, és minden fontosat el tudtam mondani.
Min dolgozol most?
Olyan sok ember küzd párkapcsolati problémákkal, főleg azzal, hogy nem találnak párt maguknak, vagy nem tudnak tartós párkapcsolatot kialakítani, hogy arra gondoltam, legyen egy ilyen témájú önismereti tér, amit a háttérből csak finoman terelgetek. Félálomban jött az ötlet, hogy létrehozzak egy zárt FB-csoportot, amely ingyenes és mégis minőségi. Most 7600 tagot számlálunk. Elképesztően intelligens és elmélyült eszmecsere alakult ki, sokat merítenek belőle a résztvevők. Volt már egy találkozónk is.
A terveim között szerepel, hogy rendeljek, könyvet írjak, és lesz egy újfajta beszélgetés-sorozatom is, ahol a legutóbbi könyvem témáját nézzük meg egy-egy vendég életútján keresztül. És készülök az Éva Psziché Estre!