Heti turmix: Szeder-banán

Itt a nyár vége, közeledik az ősz! Búsulásra viszont semmi ok. Nekem az ősz a kedvenc évszakom, mindig az az érzésem, hogy olyankor sokkal jobban tudjuk értékelni az apróságokat. A különféle színekben pompázó fakoronák látványa, egy meleg őszi fuvallat vagy egy napsütötte reggel sokkal kellemesebb érzést kelt, mint azt addig megszoktuk a hosszú nyár folyamán. Szerencsére ősszel is remek gyümölcsöket lehet kapni, de én még kihasználom, amíg tudok szedret venni. Annyira imádom, nézzétek, milyen gyönyörű ez a turmix! Ez a mély lila szín, fenomenális. És nincs benne egyetlen egy csepp mesterséges színező vagy adalékanyag sem, csakis a gyümölcs saját színanyagai.
Ez a tál 4 db banánból és kb. 30 dkg szederből készült, meg persze egy kicsi vizet mindig öntök rájuk, most csak egy egész picit, hogy sűrű és kanalazható legyen a végeredmény. (Mintha már hallanám is egy-két olvasó gondolatát, igen, 4 db banán és ezt mindet megeszem egyszerre. Nem fogok meghízni... És más se fog. Kétszer ennyit is gond nélkül lehet enni egyszerre.)

S ha már ősz, azért pocsolyákkal is találkozunk rendszeresebben. Egy pocsolya elenyészően kicsi az óceánhoz képest. De valóban elgondolkodtató, vannak az életünkben olyan személyek, akikért egyszerűen mindent megtennénk, remélem, hogy legalább egy ilyen ember mindenkinek van az életében vagy volt, aki mellett ott állunk, bármi legyen, nincs kifogás, ott hagyjuk a félig elkészült ünnepi ebédet, kibújunk a csevegő szomszéd karmai közül egy ügyes húzással, lemondjuk az esti spinning órát vagy a legnagyobb esőben kelünk útra, hogy láthassuk. S mindezt feltétel nélkül, jóérzéssel, mert tudjuk, ezt ugyanúgy visszakapjuk, ha nekünk lesz rá szükségünk.
Gond csak akkor van, amikor nem jön a segítség. Hiába voltunk ott mindig hűséges barátként, odaadó társként, szerető szülőként vagy alázatos munkaerőként, ha nem kapunk vissza semmit törődésünkből. Szomorú tény, hogy sok ilyen kapcsolat van. Ezeket nagyon nehéz feldolgozni, főleg, ha az egykor vélt barát oldaláról jönnek a problémák. Egy baráttal szakítani szinte nehezebb, mint a kedvesünkkel. Ha pedig szüleinktől, vagy más, közeli rokontól nem kapunk támogatást, még nehezebb az elfogadás. Elfogadni és elengedni ezeket a kapcsolatokat hosszú hónapok folyamata lehet, s ezekre nem megsemmisítőként kell gondolni, nem kell leépíteni a barátságot vagy a szülő- gyerek kapcsolatot, de bele kell törődni, hogy talán itt még sincs olyan kötelék, mint azt gondoltuk.

Nehéz, tudom. Nem kell haragot tartani se a másik fél se magunk iránt. A mi javunkat szolgálja majd, ha nem fektetünk további energiákat a nem létező "mindent elsöprő barátság/ szerelem" fenntartására, ha elfogadjuk, hogy szüleinktől eltérő gondolkodásúak vagyunk és más utakon járunk. Gondoljuk át, ki az, aki valóban tűzbe tenné értünk a kezét, s ez az a személy- e, akiért mi is ugyanígy tűzbe tennénk a sajátunk.
Azon is érdemes elgondolkozni, lehet mi vagyunk azok, akik semmit sem nyújtanak vissza? Lehet, hogy szüleink amiben csak tudnak, megállás nélkül támogatnak, mi viszont ezt már olyan természetesnek vesszük, hogy semmit nem is adunk vissza ebből a támogatásból? A párom mindig meglep valamivel és a tenyerén hordoz, viszont én beleszoktam már ebbe és nem kedveskedek neki apróságokkal? Nehogy mi járjunk pórul, ne legyünk önzőek, s tapasztaljuk meg a gondoskodás élményét.
Eső pedig mindig esik. Pocsolya lesz. Ezt egy darabig át lehet ugrálni. Ha jön a napsütés, ez a pocsolya felszáradhat, eltűnhet, a kapcsolatokat is könnyebb kezelni, nem kell nagy dolgot megtenni a másikért. De a pocsolyából lehet áradat, lehet óceán. S ha ekkor is képesek vagyunk a másik mellett állni, az jelent igazán valamit.
Kövessétek Niki blogját, a Nyersikert, kattintsatok!