Márton Joci: Örülök, hogy 20 évvel ezelőtt voltam kamasz, nem most

A Fekete Vonat idén januárban újra összeállt egy koncert erejéig, amivel egy felejthetetlen közösségi élményt nyújtottak a többségében roma rajongóiknak. A három józsefvárosi roma kamasz, Fatima, Junior és Beat az ezredforduló környékén egy olyan zenei triót alapított, amit többségi zenekedvelők kuriózumként emlegetnek, nekünk romáknak azonban, nem túlzás azt állítani, hogy intézményes jelentőséggel bírt. Éppen ezért használtam a közösségi élményt a koncertélmény helyett: mert a barátaim többsége leginkább az egymáshoz való kötődést emelte ki, amit többségi újságírók nem is észleltek, inkább azzal voltak elfoglalva, hogyan milyen szociográfiai jegyekkel írják körbe a közönséget.

A nyolcadik kerületi, mint minden rap a világon, minden kétséget kizáróan az afroamerikaiak által teremtett zenei műfajhoz vezethető vissza, de nem egy copy és paste lenyúlásról van szó. A józsefvárosi rap egy élő és autentikus művészeti forma, amit a romák úgy formáltak, hogy egyedivé vált, még ha nem is egyszerű feladat zenei tudás nélkül körbeírni, mi az, ami miatt megkülönböztethető lesz minden mástól, még a magyar rapen belül is. Az eltérő ritmuson, hangszínen és hanglejtésen kívül teret kap a romák egyedi urbánus szlengje is, amin keresztül a mainstreamtől merőben eltérő humor is érvényesül. Sokak szerint a rapnek mint önkifejezési formának velejárója kell hogy legyen a társadalomkritika, és ha ez hiányzik, az már hamiskás, túl fogyasztóbarát. Nos, ezek nyolcadik kerületi fiatalok nem voltak híján ennek a kritikának és ez adja a lehengerlő erőt.

forrás: Facebook

A Fekete Vonat nem csupán zeneiségében hordozott roma kulturális elemeket, egyedülállóak voltak abban is, hogy reflektáltak a romák társadalmi helyzetére. Nem csoda, hogy a romák körében évtizedekkel később is hatalmas várakozás kísérte a visszatérésüket, hiszen hatalmas űrt hagytak maguk után, nem követte őket senki ezen a kitaposott úton. Igazából az együttes feloszlása után szóló karriert építő Fatima és Junior is letértek erről a csapásról, és nem vitték tovább azt az eszmeiséget, amit a zenekar megjelent albumai képviseltek. Az együttes tagjai a fiatal roma nemzedék számára egyszerre voltak menők, akik mind megjelenésükben, mind imázsban közvetítették a kor trendjét, a zenéjük ugyanakkor, mai kifejezéssel élve, lelki táplálék is volt.

Minden rendelkezésükre állt ahhoz, ami a sikerhez szükséges: tehetség és erős, érzelmekre ható, slágerek, de a jelenlétüknek azért volt hatalmas hordereje a romák körében, mert önbecsülést adott, amit nem osztogattak számunkra minden sarkon. Nem csupán azonosulni lehetett velük, mint más roma előadókkal: abban különböztek tőlük, hogy nem tartották meg maguknak azt a magabiztosságot, amit a népszerűségükkel szereztek, éppen ellenkezőleg, egy kollektív pozitív roma identitás építésére használták fel azt. Óriási ereje van annak, ha kiszúrnak téged a tömegben és megszólítanak, bátorítanak. A Fekete Vonat dalszövegeiben gyakoriak az olyan kiszólások, mint a „ne add fel testvér a reményt” illetve a „mi romák”, ami egy átfogó, a teljes közösséget magába foglaló megnyilvánulás. Sokkal elviselhetőbbé válik mentálisan az elnyomás, ha annak az igazságtalansága ki van mondva, ez egyfajta feloldozásnak is nevezhető, hisz mentesít a bénító önvád alól.

A Fekete Vonat brutálisan őszintén nyúlt társadalmi-politikai témákhoz, amelyek rám, abban az időben roma kamaszra felszabadító hatással bírtak. Ez a mai magyar popkultúrában elképzelhetetlen lenne, ugyanis rendkívül nagy változásokon ment keresztül a kisebbségi mozgalmakról való közgondolkodás. A kétezres évek elején sokkal nagyobb tere volt annak, hogy egy társadalmi csoport elnyomása művészeti eszközökkel kifejezésre kerüljön. A társadalomban jelen volt, sőt éppen felfutóban voltak a szélsőjobboldali radikális eszmék, de a mainstream politika ettől határozottan elhatárolódott. Beat, a zenekar egyik tagja, többször beszélt nyilvánosan arról, milyen összetűzésekbe került ezekkel a szélsőséges csoportokkal, de ez egy jól körülhatárolható szűk szubkultúrát jelentett, rasszista koncepcióiknak nem volt átjárása a fősodorba.

Ma elképzelhetetlennek tartom, hogy egy kizárólag roma tagokból álló zenekar olyan bátran és őszintén közvetítsen társadalmi üzeneteket, mint ahogy azt a Fekete Vonat tette, ugyanis akkoriban a közbeszéd nem foglalkozott ilyen mértékben a kisebbségi mozgalmakkal, és ami még fontosabb, nem voltak kész válaszai azokra. Ma már előregyártott panelek állnak a rendelkezésre, amelyek ellehetetlenítenek bármilyen valós párbeszédet. Amíg a kétezres évek elején a kisebbségek hatalomátvételét csupán radikális csoportok vizionálták, addig ma már tele van a sajtó olyan hangokkal amelyek káros és túlzásba vitt érzékenységnek bélyegeznek minden olyan művészeti produkciót, amiben szerepet kap az etnikai hovatartozás.

Legfeljebb olyan művészeti megnyilvánulások csúszhatnak át, amelyek a többség és kisebbség idealizált, már-már utópisztikus viszonyáról szólnak, ahol a romák nem panaszra nyitják a szájukat, sokkal inkább kezet nyújtanak. Hidat építeni pedig úgy is lehet, és véleményem szerint, csak úgy érdemes, ha van egymáshoz intézett mondanivalónk. A Fekete Vonat pedig a roma identitás erősítése, sőt gyógyítása mellett, sokat szólt kifelé is, a többségi hallgatókhoz. „Ne vegyétek el tőlünk a napot” – ennél szebben és kifejezőbben nehéz, egy sorba sűríteni egy követelést, és ennek el kell hangoznia, nem csinálhatunk úgy, mintha a rasszizmus csupán eltérő bőrszínekről szólna, és a feladatunk mindössze csak az, hogy ezen túl lendülve egymás szerető karjaiba essünk.

A dalszövegek pedig nem állnak meg ott, hogy siránkoznak afelett, hogy elszenvedői a rasszizmusnak, nem egy passzív áldozati narratíva sejlik fel. A Fekete Vonat rapperei nem riadnak vissza attól, hogy kendőzetlenül énekeljék meg a kirekesztést és a diszkriminációt, úgy, hogy megnevezésre kerülnek benne az aktorok is: a gádzsók és a romák. Ha a szerelmes dalok mellett azokat a számokat is figyelmesen hallgatjuk, amelyek az elnyomásról szólnak, akkor egyértelművé válik, hogy Junioréknak nem volt illúziója afelől, hogy ez egy több aktoros társadalmi jelenség, azaz nincs elnyomás elnyomók nélkül.

Napjainkban azonban egyre inkább afelé tartunk, hogy a többség önérzete még a megnevezést is visszautasítja, kigúnyolják azt, aki ki meri mondani a fehér, a heteroszexuális vagy éppen a cisznemű szót. Meglepően hangzik, de húsz évvel ezelőtt ebből a szempontból sokkal szabadabb volt a kisebbségi önkifejezés, és még ha nem is nyerte el mindenki tetszését a Fekete Vonat zenéje, nem kiáltották azt ki ártalmas identitáspolitikának. Ma már minden kétséget kizáróan annak számítana.