Magazinos megrendelést kapni "online" ma már egészen természetes. Izgalmas is, meg kicsit rizikós is, mert minden apró részletre ki kell térni az emailekben amikor a szerkesztőkkel online "beszélgetek", hogy utólag ne legyen semmi probléma amikor már kész a fotózott anyag. Most is így történt.
Személyesen még nem találkoztam Anával, a L'Officiel magazin ukrán kiadásának főszerkesztőjével, és kicsit hiányos emailjeiből (talán nyelvi nehézségek) kellett összeraknom, mit is akar... Az ötlet, hogy fotózzunk a tengerparton, tőlem jött, téli anyag kellett, és olyan hangulatú sztorit akartam, ami kicsit filmbe illő, sóvárgás a nyár után is--emiatt kicsit nosztalgikus--de nem titkolt szándékom volt eljönni a városból is… Végül a New Jersey-ben található Asbury Parkra esett a választás.
Őszi fashion week idején ruhákat kapni a showroomból New Yorkban majdnem lehetetlen, így a stylistomnak kicsit nehéz volt a dolga, különösen azért, mert ukrán magazinról lévén szó, európai designerekre is kellett fókuszálnunk, ami több napos várakozást jelent, mivel minden egyes darab postán érkezik Európából.
Szerencsére minden összejött időre. Nagyon rövid határidővel kellett dolgoznunk. Emlékszem egy-két SMS-váltásunkra a fotózás előtti utolsó napokban Cameronnal, a stylisttal, voltak órák, mikor arra kért, "most inkább ne beszéljünk.." :)
Én "befoglaltam" az általam ukránnak hitt modellt (később a fotózáson kiderült, hogy orosz, de nevetve megjegyeztük hogy az amerikai modellügynökök szerintünk vajmi keveset tudnak arról, hogy pontosan hogy is van ezekkel a kelet-európai országokkal.)
Aztán elérkezett a nap, és mindenki fantasztikus volt és hozta a formáját. A csapat már jól összeszokott.
Cameron K Carpenter stylist, aki a finom elegancia mestere és aki ha 10 cipő kell, akkor hoz 25 olyan fantasztikusat, hogy hirtelen választani sem tudunk, olyan gyönyörűek..
Jennifer Nam, aki már sminkelte Mihalik Enikőt is, és a fodrász (hair stylist), Taichi Sato aki szintén Ázsiai gyökerekkel rendelkezik, akárcsak Jennifer..
Cameron és én a fotózáson már fél szavakból értjük egymást. Ez a hetekig-hónapokig tartó emailezés és közös megbeszélés eredménye, ami minden fotózásunkat megelőz. A fotózás napjára minden apró részlet ki van dolgozva, és még így is tudjuk, hogy érhet bennünket meglepetés..
Például az, hogy Cameron kicsit későn ébred a fotózás napján és lekési a vonatot Asbury Park felé. :) A taxiból jön az utolsó üzenete, és csak remélni tudom hogy meg fog jelenni a helyszínen, amikor elindulok "kis csapatommal", férjemmel, Lacival és akkor 11 és fél hónapos kisfiammal autóval New Jersey-ből…
Mire megérkezünk, rekkenő hőség, Cameron még sehol.. Kapjuk a hírt, hogy jön a következő vonattal.. Közben a modell már majdnem kész.
Én pakolom ki a Marci ruháit, hiszen ő is modell lesz aznap, jók vagyunk 2-3 képre a Ralph Lauren ruhákkal, amit külön neki válogattam. Az ötlet, hogy baby modellt is használjunk, az utolsó napokban jött.
És ez lett az anyag "unikuma" ahogy később a visszajelzéseket kaptuk. A designer showroomok imádták Marcit, azt mondták ettől lett nagyon egyedülálló az anyag. Én pedig mit mondhatok? Örültem, hogy a főszerkesztő a "marcis" verziót választotta.
Asbury Park sokkal ideálisabb helyszín volt élőben, mint ahogy azt remélni mertem. Nosztalgikus a kevés lézengő turistával, akik talán már tavasz óta "itt felejtették" magukat, egyenrangú bármelyik tengerparti városkával, és azok tipikus elemeivel mint homok, walkboard és jetty stones.. :) De egyben bizarr is: a 2012-es Sandy nevű pusztító hurrikán amikor végigsöpört New Jersey partjain (Jersey Shore), Asbury-t sem kímélte… A kaszinó épületét teljesen lerombolta, minden ablak kitört, az épület súlyosan megrongálódott és azóta is zárva tart, várja a felújítást..
A fotózás jó pörgősen ment, szokás szerint, általában hajtom a csapatot, hogy estére, mikor az utolsó képeket fotózzuk is, még meglegyen a lendület… Sok modell nagyon hamar elfárad. Itt Olgába rendesen lelket kellett önteni, mint utóbb kiderült, azért volt elszomorodva, mert aznap estére koncertjegye lett volna, és már kora délután tudta, hogy nem fog odaérni.
Persze csapatmunkánál minden ilyen emberi tényezővel is számolni kell. Mégis mindig azt mondják, én nagyon nyugodt vagyok, semmi dráma, kiabálás…. Miért, más fotósok kiabálnak a fotózáson? :)) Én mindig csak azt akarom, hogy ne fussunk ki az időből, ne pletykáljunk sokat smink- és hajkészítés közben, ne menjen el az idő felesleges, nem odaillő dolgokra. Lényeg a fókusz. Meg a jókedv persze. A képek meg mindig magukért beszélnek..
Kis adalék: Pár napja megkaptam postán a saját példányomat a magazintól. A legboldogabb mégsem én voltam, hanem Marci, aki most már 18 hónapos elmúlt, és mindent ért, amit mondunk neki. Láthatta, hogy benne van egy magazinban kicsi babaként.. Elteszem, jó lesz nézegetni 5-10 év múlva és emlékezni.. :)