Tavaly fedezték fel, hogy a véznaujjú makik rendelkeznek egy hatodik ujjal, vagy ahogy a kutatók hívják, egy mellékujjal. Az óriáspandáknak szintén van egy-egy plusz ujjuk mindkét mancsukon. Ez a jelenség nem teljesen ismeretlen, vakondoknál és néhány kihalt hüllőnél már megfigyelték, de ők ásásra használják ezt az extra testrészt. Ezzel szemben az óriáspandák és a véznaujjú makik a szorítási és kapaszkodási készségüket fejlesztik vele.
Ebben az esetben a véletlenszerű mutáció tette szükségessé a konvergens evolúciós folyamatokat. Mindkét állat olyan speciális kezet, mancsot fejlesztett ki, ami nem volt alkalmas a mászásra, így hát az evolúciós nyomás hozzátett még egy ujjat az eddigi öthöz.
A már kihalt tasmán tigris vagy erszényesfarkas borzasztóan hasonlított a mai kutyafélékre, vagyis a háziasított kutyára, illetve az olyan húsevő vadállatokra, mint a farkas és a róka. Pedig a tasmán tigris egy erszényes ragadozó volt, és a kölykeiket a kengurukhoz és a koalákhoz hasonlóan egy erszényben hordozta.
Egészen hihetetlen, hogy a tasmán tigris és a kutyafélék legutolsó közös őse 160 millió évvel ez előtt élt, a jura korszakban. Az evolúciós történelemben tátongó óriási lyuk ellenére ezek a fajok megdöbbentően hasonló koponyaszerkezettel és testfelépítéssel rendelkeznek. Ahogy a Nature egy 2017-es cikkben kifejtette, a tasmán tigris és a kutyafélék testi hasonlósága az emlősök közötti konvergens evolúció leglátványosabb példájának számít.
Ezt a jelentőségteljes theropodát, a Chilesaurus Diegosuarezi-t 2015-ben fedezték fel. Ezen a fajon annyi különböző anatómiai jellegzetesség figyelhető meg, hogy rögtön megkapta a kacsacsőrű becenevet.
Ez az élőlény remek példa a mozaikszerű konvergens evolúcióra, amikor több különböző faj egy-egy tulajdonsága összejön, hogy létrehozzon egy kacsacsőrűemlős-szerű lényt. Ebben az esetben a Chilesaurus erős alsókarokkal rendelkezik, mint az Allosaurus, a medencecsontja hasonlít az olyan madárszerű dinoszauruszokéra, mint a Stegosaurus vagy a Ceratopsian. Ezek mellett a fogai, a koponyája és a pofája is más-más fajoktól lett kölcsönvéve.
A késő-jurában, körülbelül 150 millió évvel ez előtt egy pirájaszerű hal uralta a tengert egy olyan térségben, amit ma Dél-Németországnak hívunk. A Piranhamesodon Pinnatomus a legöregebb ismert húsevő, sugarasúszójú hal. Ez a csoport ma olyan tagokból áll, mint a pisztráng, a fűrészes sügér és a tőkehal; érdekes módon a modern pirája nem tartozik közéjük.
A Piranhamesodon pirájaszerű fogaival húscafatokat tépett ki más halakból, első sorban az uszonyukból. A James Cook University paleontológusa, David Bellwood szerint ez egy csodálatos párhuzam a mai pirájákkal, akik első sorban más halak uszonyaiból táplálkoznak. Azt is hozzá tette, hogy „ez egy elképesztően okos húzás, mivel a halak uszonya visszanő, így a piráják tulajdonképpen végtelen, megújuló tápanyagforrással rendelkeznek.”