Nem én mondom ki először, ma már mennyire kényelmetlen és viszketést okozó az a jelenet, amikor Sandy (Olivia-Newton John) sutba hajítja addig ellenszélben is vállalt és képviselt szerénységét, majd bőrdzsekit húz, csak hogy bejöjjön a menő srácnak. De hát tudjuk, a tinilányok önfeladása a szerelemért igen gyakori jelenség, ahogy Sandy el is dalolja, hopelessly devoted to you.
Kevés film bosszantott fel annyira, mint Nick Cassavetes bombasztikus giccsfilmje, és nem is csak az érzelmek zavaró túlburjánzása miatt. A veszett agresszióval nyomuló férfinak (Ryan Gosling) egyszer sem szegi kedvét, hogy a nő (Rachel McAdams) folyamatosan nemet mond neki, sőt, még fel is tüzeli. Mi ez, ha nem a zaklatás őspéldája? És persze romantikusan, udvarlásként tálalják, tessék, csak tessék, okuljunk mindannyian e példán. Mármint hogy a rendező szerint a nőknek mi jön be.
Nekem a tíz évvel ezelőtti visszanézésnél sem szúrt szemet, de többen esküsznek rá, hogy a Meryl Streep által játszott karakter (fiatalabbak kedvéért: a nő, aki elhagyja a családját, majd nem sokkal később visszatér, hogy a kisfiát magával vigye) a filmben hisztérikusnak és enyhén bolondnak van beállítva, a férfi (Dustin Hoffman) meg a hős, amiért hat év után végre kegyeskedik a fiával foglalkozni. Szerintetek?
Nagyon szeretem ezt a régi Billy Wilder-vígjátékot – tudjuk, Tony Curtis és Jack Lemmon női ruhában csetlik-botlik, tényleg mosolyfakasztó nosztalgia. De egy pár hónappal ezelőtti visszanézésnél több jelenetben kínosan érintett, ahogy a férfiak Marilyn Monroe-val bánnak, a múltbeliek és a jelen mégoly helyes szélhámosa, Tony Curtis egyaránt. A szerelmespár végül ellovagol, azaz motorcsónakázik a naplementébe, de sejtjük, a valóságban ennek a viszonynak se lenne a vége hepiend.
Ma már ismert, hogyan gondolkodott Hitchcock a nőkről, a filmvásznon azonban többeket is tisztelt, például Grace Kelly-t mindig méltósággal ábrázolta. Nem így járt sajnos Tippi Hedren, akit Sean Connery, a saját filmbéli férje gyakorlatilag megerőszakol a Marnie című film felkavaró képsorain. Ráadásul a férfi segíteni akar a sérült lelkű asszonynak, így az egész jelenet még nyomasztóbb, mintha pusztán ártani akart volna neki.
Mindkét közönségkedvenc táncos filmben a pasi kábé kétszer annyi idős, mint a bájos tizenéves lányok. A Dirty Dancingben legalább Baby (Jennifer Grey) a gazdag, a Flashdance-ben viszont a harmincas férfi női főszereplőnk, Alex (Jennifer Beals) főnöke is, aki arra elég idősnek tartja a lányt, hogy lefeküdjön vele, arra azonban nem, hogy dohányozzon.
Mi a közös a három filmben? Hát az, hogy fiatalon nagy kedvenceim voltak, középkorú fejjel azonban majdhogynem károsnak tartom azt a képet, amit közvetítenek a férfi-női kapcsolatokról. Malle, Polanski és Truffaut egyébként szuggesztív filmjeiben a szerelem gomolygó, majd lávaszerűen feltörő, dekadens szenvedély, ami ellen tenni lehetetlen: a markába került szerencsétlen sorsa az, hogy tönkremenjen, szétzúzza a körülötte lévők életét, esetleg meggyilkolja a szerelmét, majd önmagát is, mert így élni egyikük sem tud. Túl sokszor kerül ilyen tragédia a valóságos hírekbe ahhoz, hogy ezt a felfogást még ma is romantikusnak találjam.
Biztos meglepő Makk Károly tarkabarka látványvilágú vígjátékát a listára válogatni, de engem gyerekkorom óta zavar az az édes-naivra hangolt tömény butaság, melynek jegyében Krencsey Marianne a női főszerepet eljátssza. Miért kellett őt úgy instruálni, hogy állandóan szép, de ostoba tekintettel merengjen a világba? És miért kell beletenni egy olyan jelenetet, ahol Darvas Iván azzal szivatja szegény teremtést, hogy hol ide, hol oda ül a bőröndön, hogy a lány azt higgye, az túl kicsi? (És azt hiszi…)