Most kicsit nehezen, mert a megszokottnál kevesebb időnk van a színpadra állításra, és nálam csak úgy működik a szövegtanulás, ha térben is látom már a darabot. Addig is fejben próbálom felvázolni magamnak, de sokat segít az is, ha felmondom a szöveget hangrögzítőre, és ezt hallgatom itthon vagy az autóban. Fontos, hogy ne hangsúlyozzam túlságosan, különben nem tudom szabadon használni. Kiskoromban például sok mesét hallgattam kazettán és teljesen belém égett a mesélő stílusa – emiatt azokat már nem tudnám másképp mondani.
- Melyik volt a kedvenc meséd?A Hamupipőke. Hiszek abban, hogy a gyerekek kiválasztják, melyik életet szeretnék élni. Emlékszem, már gyerekként megéreztem, hogy – Hamupipőkéhez hasonlóan – nagyon meg kell majd dolgoznom azért, hogy később jó legyen nekem. Egyébként is azt éreztem, hogy így igazságos. Hiszek a munkában, legyen az szellemi vagy fizikai, mert az tart egyben. Energiát tenni valamibe, ami történetesen a saját életed – én ezt szeretem.
- Rendszerető ember vagy?
Nem vagyok rendmániás – egy főpróbahéten például a végletekig el tudok havazni –, de szeretem azt a fajta rendszert, ami tartást ad a mindennapokhoz: szépen elkészíteni az ételt, útnak indítani a gyereket az iskolába, dolgozni menni. Megnyugvást ad az elvégzett munka tudata, hogy valamit létrehoztam, rendbe tettem, teremtettem. Ugyanennyire fontosnak tartom egyébként a lelki és szellemi munkát is, hogy gyomlálgassuk az oda nem való dolgokat és építsük tovább, amiben kiteljesedhetünk.
- Gondolom, abban is sok munkád van, hogy mostanában jobban ragyogsz, mint valaha.
Nekem is furcsa, hogy a negyvenötödik évemben vagyok, és soha nem éreztem még magam ilyen jól. Iszonyúan élvezem. Huszonéves koromban sem kaptam ennyi vissza-jelzést és magam sem éreztem azt a teljességet, amit most. Nem futok versenyt az idővel, mert tudom, hogy nem a szarkalábak mennyisége határozza meg, hány évesnek érzi magát az ember a bőrében. Talán abban van a titok, hogy úgy érzem, szép lassan a helyére kerül minden és ettől megnyugodtam. Még ha az öröm mellett fájdalom is ért, megtanultam, hogy ez így van rendjén.
- Önelemző típus vagy?
Igen. Például tudom, hogy ha valaki ki tud billenteni a komfortzónámból, akkor az jelzés, hogy valami nincs rendben. Inkább hálásnak kell lenni, hogy az adott helyzet vagy ember rámutatott a gyenge pontomra.- Haragudni sem szoktál?
Dehogynem, a lelkem mindig reagál. Ebből tudom, hogy dolgom van. Épp a fiam mondta a minap, hogy elképesztőek vagyunk mi nők: amikor van egy problémánk, elkezdünk beszélni róla, és ezzel energiát adunk neki. Ha nem beszélnénk róla, nem táplálnánk. Milyen igaza van.
- Ennyire stabil személyiség vagy tudatosan neveltétek?
Az biztos, hogy kicsi kora óta rengeteget beszélgetünk, főleg morális kérdésekről. Ilyenkor hagyom, hogy ő döntsön, én csak visszajelzést adok neki, vagy elmondom a véleményem. A végén pedig mindig megerősítem abban, hogy bármit is csinál, nem tud olyat tenni, hogy ne szeressem őt, legfeljebb szomorú vagy dühös leszek. De azt nagyon fontosnak tartom, hogy tudjon dönteni.
- Megfigyeltem, hogy sosem kerülöd meg a kérdéseket, de úgy válaszolsz, hogy közben nem adod ki magad teljesen. Tudatos vagy ösztönös ez nálad?
Kőkemény, tudatos munka. Ez is a fegyelem egyik összetevője. Az érzéseimről és a gondolataimról teljesen szabadon beszélek, de a magánéletemmel kapcsolatos konkrétumokról sosem. Az ember a saját életében is kevés emberrel tudja megosztani a fájdalmát, csalódásait, félelmeit – ezeket a dolgokat nem lehet elmondani mindenkinek, vagy ha igen, akkor nagyon sebezhetővé válsz. Éppen ezért nagyon hiszek a méltóságban és a fegyelemben. Ha magadnak kijelölöd a határokat, akkor azon belül már nagyon szabadnak lehet lenni.
- A Facebook-oldaladon sem adsz koncot a bulvárnak azzal, hogy a privát életedből posztolsz fotókat.
Ha van egy jó ügy, akkor amellé száz százalékban, örömmel odaállok. De magamat csak úgy nem szoktam promotálni, miért tenném? A Facebooknak egyébként technikai akadályai is voltak sokáig: fogalmam sem volt, hogyan működik, egy kedves barátom segített elsajátítani az alapdolgokat. De a személyes profilomra sem szoktam gyakran posztolni. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy egyrészt jó dolog a közösségi média, mert fontos és hasznos témákat oszthatunk meg, de nagyon szomorú is. Mennyi magányos ember van, akinek egy „tetszik” gomb jelenti a figyelmet és a törődést, és csak akkor érzik jól magukat a bőrükben, ha egy posztjukra megkapják az elvárt lájkmennyiséget. Pedig az időt és energiát, amit ezzel töltenek, fontosabb dolgokra lehetne fordítani.
- A saját munkádra vonatkozó kritikákkal foglalkozol?
Vannak olyan kritikusok, akiknek tisztelem és fontosnak tartom a munkáját, ezért számít a véleményük, de vannak olyanok is, akik akár jót vagy rosszat írnak, nem befolyásolnak. A kommenteket pedig veszélyes dolognak tartom. Sokan nem azért szólnak hozzá egy-egy témához, mert tényleg érdekli őket, csak levezetik a feszültséget. Mondjuk ki: lelki ürítésnek használják a fórumokat, és közben kicsit sem gondolkodnak el azon, mit okozhatnak ezzel a másiknak. Nagyon furcsa a virtuális világ: érzékelhetően hömpölyög benne valami hamis energia.
- Azt nyilatkoztad egyszer, hogy egy-egy színpadi alakításod után mindig pontosan érzed, hogy jó vagy rossz volt-e. Hogyan teszed le az ezzel járó terheket?
Ha jól sikerült, akkor abban a pillanatban lerakom: jelen voltam, megtörtént, több tonnával könnyebbnek érzem magam, minden kisimul és ennyi. Ha nem történik meg, az nagyon rossz érzés tud lenni, mert feszít legbelül és ostorozom magam. Mérhetetlen nyugtalanság és szégyen-érzet van bennem, mert nem adtam oda sem magamnak, sem a nézőknek. Ilyenkor nagyon jót tesz a sport.
- Mit sportolsz?
Body art, pilates, és néha egy kis hot iron is jöhet. Borsodi Balázs és Lencsés Rita stúdiójába járok már három
éve, az életem részévé vált. Az első alkalom után azt éreztem, hogy soha többé nem megyek vissza, annyira kemény volt, aztán mikor már túl voltam pár órán, elkezdtem érteni és érezni ezt a mozgásformát, és tudtam már figyelni a légzésemre és a tartásomra. Egyfajta cselekvő meditációban veszünk részt, amelyben mentálisan és fizikailag is kikapcsolunk és feltöltődünk.
- Foglalkoztat, hogy mások mit gondolnak a külsődről?
Persze, számít, mit gondolnak, de nem annyira, hogy más akarjak lenni, mint aki vagyok. Persze én is szeretek csinosan öltözni, nőnek lenni csodálatos dolog. Imádom a szép ruhákat, jólesik néha felvenni egy magas sarkút, de nem öltözöm harsányan: megvan a saját stílusom.
- És az milyen?
Szeretem, ha egy nőben van valami finom titok, nevezzük eleganciának vagy bájnak. A túlságosan hűvös és zárkózott női létezés kevésbé áll hozzám közel. Fontos a ragyogás, ugyanakkor egy kis titok tesz igazán izgalmassá. Az kell igazán egy férfinak is, amit nem adsz oda rögtön. Látod, megint a tartásnál lyukadtunk ki.