"Másnap reggel határozottan derűsebben láttam a világot. Remek az ágy a Dom Pedro hotelben, úgy aludtam a finom vörösbor után, mint akit fejbelőttek. Galambszürke Nike és Lanvin szettben támadtam be a reggelizőtermet, persze a szülinapomra ajándékba kapott isteni, szürke, gyapjúból készült Nubu sálat is magamra terítettem. Hiába, Inés de la Fressange párizsi sikkről írt könyvéből megtanultam, hogy mindig legyen valami keresetlen spontaneitás az ember öltözékében…ha párizsi nő. Meg ha nem, akkor is!
A lisszaboni reggelik két utolérhetetlen csemegét tartogatnak az ínyenc látogatók számára. Egyrészt a folyamatosan Portugáliába ömlő brazil trópusi gyümölcsöket, amiket szépen szeletelve, esztétikus halmokba rendezve vagy frissen facsarva tálal a személyzet. Másrészt a Pastéis de nata biztosítja a megfeleő szénhidrát mennyiséget, már annak aki nem riad meg a fehér cukortól és fehérliszttől, mert ebben a fantasztikusan finom cukrászkrémmel töltött leveles kosárkában akad mindkettőből bőven. Az első reggel még nem érkezik meg a nemzetközi sajtó így következmények nélkül lehet hódolni ezeknek a bűnös élvezeteknek. A második reggeltől természetesen csak gyümölcsöt és joghurtot fogyasztottam. Ja, és el ne felejtsem a harmadik nagy kedvencemet: Qeijo de oveja y vaca. Krémes tehéntejből és juhtejből készült sajt, amit egy ágacska fahéjjal illatosítanak. Nesze neked fogyókúra!
Beszélek itt össze-vissza gyümölcsökről meg sajtokról, mikor másra se tudtam gondolni, mint a megbeszélt ebédre. Vele. De ne szaladjunk a dolgok elébe. Még csak 10 óra volt, tehát megterveztem a délelőttömet. Megnéztem gyorsan a napi bemutatók beosztását, amiből kiderült, hogy ha tetszik ha nem, feketében kell megvalósítanom magamat. Dino Alves többször is felhívta mindenki figyelmét arra, hogy az ő bemutatójára csak és kizárólag fekete öltözékben lehet megjelenni. Reméltem, hogy valami nagyon ütős kollekcióval rukkol majd elő azok után, hogy az egész fashion week közönségét csuklóztatja a meghívóban előírt dress code tekintetében…elöljáróban annyit, hogy csalódnom kellett.
Szóval fekete “divategyenruhát” húztam és elindultam. Céltalanul sétálgattam le-fel, kirakatokat nézegettem, villamosoztam egy kicsit, élveztem a napfényt, kerestem az emberek tekintetét, cinkos mosolyokat adtam-vettem. A Rua Misericordia lejtőjén haladtam a Sao Roque templomtól a Nossa Senhora da Encarnacao felé a Luis Camoes tér irányában. Nem gondoltam még akkor, hogy ez a néhány utcányi terület a Chiado negyedben az ott tartózkodásom földrajzi gerincét fogja képezni. Minden nap visszatértem valmilyen indokkal.
Egyszerre csak egy extra menő kirakat jött szembe jobbról. Felpillantottam a fekete napernyőre amire a következő volt írva: República das Flores. Nahát, ezt az összecsengést! A Style Republic boldog tulajdonosaként örömmel léptem be a lisszaboni Virág Köztársaság ajtaján. Egy kiváló ízléssel összerakott koncept bolt tárult elém, friss vágott virágerdővel, exkluzív parfümökkel, portói borokkal és egyéb nyalánksággal teli gourmet sarokkal, valamint izgalmas lakberendezési kiegészítőkkel és kisbútorokkal. Egyből megvadultam a titkokkal teli eneteriőrben, illatokat próbálgattam kutattam a sok szépség között.
A keserű narancsvirág olaj illatától elbódulva érkeztem meg a kis japán étterembe, ahova az ebédet lebeszéltük. Egyetemistákkal telezsúfolt egyszerű kis étterem volt, totális káosszal ebédidőben. A felszolgálók egy büdös szót nem beszéltek portugálul, a felíró cédulák számait rendre elrontották, ezért gyakorlatilag mindenki véletlenszerűen kapta a makikat, tekercseket, sashimiket. Viszont 10 euróért bármit rendelhetett az ember büfé rendszerben. Nagyon tetszett az egész! A beszélgetés jól sikerült, bár izgultam egy kicsit. Érdekes dolog kultúráltan ülni egy számodra fontos emberrel, akivel érzelmileg is összekavarodtál egyszer. Elmeséled neki, hogy van-e új kapcsolatod, hogy megy a sorod, meghallgatod, hogy neki újra egy ötvenes párja van, előttem is az volt. Persze erre rögtön ráharapok, hogy lám-lám, én voltam az egyetlen tinédzser az életében. Azért egy kis vitriolért nem megyek a szomszédba. Közben érzel egy kis tompa nyomást a gyomrodban, néha elkalandozol, sokkal inkább arra figyelsz, amit nem mond el, mint arra, amiről beszél. És még mondja valaki, hogy a sushi könnyű kaja!
A péntek délutáni program elég merészre sikerült a Moda Lisboa helyszínein. A délutánt Ricardo Andrez bemutatójával kezdtem, ahol kopasz parókával letakart fejű modellek meghökkentő sorozata özönlötte el a kifutót. A sok kopasz fej és natúr smink egyértelművé tette az unisex kollekció mindkét nemre igaz üzenetét. Neoprén oversize pulóverek, a férfiingek újragondolásából született ingruhák, bomberdzsekik, szamuráj sziluettet idéző férfiszoknyák és obi övre hajazó övtáskák keveredtek a sejtelmesen átlátszó, csíkos anyagokból készült pólókkal, szoknyákkal.
Utána Olga Noronha, fiatal tervezőnő pvc-ből készült bizarr testékszereket mutatott be. Már az elején érdekesen éreztem magam, mert velem szemben az első sorban egy titkárnőnek ötltözött nadrágkosztümös hölgy foglalt helyet egy hatalmas szabászollóval a kezében. A modellek testéből vágta ki a kristályokkal díszített, rovarszelvényeket vagy középkori páncélokat mintázó darabokat, amiken furcsa szabásvonalak és emberi tüdő, szív és érrendszer villant ki kristályokból. Volt az egésznek egy Frida Kahlo szürreális képeit idéző hangulata, azokat, amelyeken a mexikói festőnő betegségeit, fájdalmait és szenvedéseit festette vászonra.
Aztán következett Dino Alves “feketelevese”. A bemutató félórás késéssel kezdődött, mert a szervezők és a divatház képviselői akkurátusan mindenkit elültettek, aki nem teljesítette a dress code-ot. Volt akivel a zokniját, volt akivel cipőjét vetették le. Mondjuk a délután után már nem lepődtem meg nagyon. A kollekció a fekete szín drámai, gyásszal, fájdalommal teli tartalmára épült. Azok előtt a nők előtt tisztelgett, akik nem tudnak elbújni az archaikus értékek nyomása elől, de egyúttal ezen diktatórikus értékek kritikája is szeretett volna lenni. Kicsit zavaros ugye? Hát ilyen volt a kollekció is. Egy erős fekete tour után, a színek beléptetésével erejét vesztette a drámai sziluettek sora. 70-es éveket idéző magas derékvonalak, maxiruhák keveredtek az alakot követő szabásvonalakkal, a cowboy ruhák esztétikájával. Zavarbaejtően sokféle volt, több erős trended is próbált magába olvasztani, de a végén elmaradt a katartikus élmény.
Folyt. Köv.