Ahol még nem járt fehér ember: gyorstalpaló a privilégiumokról

Mindannyiunknak megvan a maga baja, de gondoltál már arra valaha, mennyivel kevesebb gond ér a hétköznapokban csak azért, mert a bőröd megfelelő árnyalatú? Előre szólok: a következő téma nem igazán lesz cuki és a komfortzóna elhagyásával jár. Ha készen állsz, vágjunk bele!

Ha a rasszizmusról beszélünk, Magyarországon hasonló a helyzet, mint a Roxfortban. Ahogy a Harry Potter-könyvekben a legtöbben nem merik nevén nevezni a Sötét Nagyurat, úgy itthon sem könnyű szóba hozni bizonyos társadalmi problémákat, és ha meg is említjük őket, mintha tojáshéjon lépkednénk. A „rasszizmus” és „rasszista” szavak kimondása különösen nagy nehézséget okoz. Helyette legtöbbször az „előítéletesség” szót használjuk, és bár a két fogalom kapcsolódik egymáshoz, nem ugyanaz a jelentésük. Mindannyiunknak vannak előítéletei, de ahelyett, hogy tetteink és döntéseink kapcsán felismernénk és helyén kezelnénk azokat, azt tanuljuk meg a társadalmi szabályok íratlan kézikönyvéből, hogy rossz és ciki dolog előítéletesnek lenni. A szégyenérzet miatt tehát tabutémaként kezeljük. Matthew Clair professzor szerint az a rasszizmus, amikor egy egyénnel vagy csoporttal szembeni tudatos vagy tudattalan előítélet tettekre, folyamatokra és struktúrákra vált, újratermelve a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ez nem csak követlen és nyílt lehet, hanem az árnyalt, mindennapi szalonverzió is idetartozik.

Amit nem nevezünk nevén

A 2022-es téli InStyle magazinban ez a bekezdés sajnos tévesen, rossz szöveggel szerepelt, íme a helyesbítés:

Sok olyan fogalom létezik még, ami szintén a voldemorti kategóriába sorolható: ilyen a többi között a fehér privilégium kifejezés is. Gyakran halljuk, hogy a jelenség itthon nem releváns, csak nyugatról hozott majmolás és a kérdés is felmerül: „miért kell bőrszín vagy egyáltalán bármi alapján megkülönböztetni embereket? Én nem látok különbséget, hiszen mind egyformák és ugyanolyanok vagyunk!” Mintha egy festőnek azt mondanánk, rosszul lát és hiba, hogy színeket fest a festményére, hiszen színek nélküli világban élünk. Kényelmes dolog a színvaksághoz ragaszkodni, de ennek az a hatása, hogy egyoldalú képet festünk a valóságról, ignorálva az egyéni helyzeteket és szükségleteket. Tévesen azt sugalljuk vele, hogy mindenki egyenlő esélyekkel indul az életben. Nyilvánvalóan nem a mérleg alján álló, kisebbségi, elnyomott vagy marginalizált helyzetben lévő BIPoC (fekete, őslakos és színesbőrű) közösség az, aki ragaszkodik ehhez a mesterséges színvaksághoz. Egy ideális, elképzelt világban valóban senki nem tenne különbséget az emberek között bőrszín vagy egyéb „másság” alapján. De – meglepetés! – nem ilyen világban élünk: hanem egy olyan rendszerben, amit a mélyen gyökerező sztereotípiák, a generációkon átívelő előítéletek és a struktúrák tudatos vagy nem tudatos haszonélvezői építettek fel és tartanak fenn.

Jó esetben tudjuk, hogy a rasszizmus másokat hátrányos helyzetbe hoz, viszont azt nem tudatosítjuk, hogy a privilégium előnyökhöz juttat, amiből a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok is következnek. A rasszizmus öröksége és oka pedig nem más, mint a fehér privilégium.

Feketén-fehéren a fehér kiváltságról

Oprah Winfrey gondolatai szerint: „Vannak fehér emberek, akiknek nincs olyan hatalmuk, mint a fehér emberek által alkotott rendszernek. De attól függetlenül, hogy a siker létrájának melyik fokán állnak, még mindig megvan a fehérségük.”

A „fehér” itt főképp, de nem kizárólagosan csak a bőrszínre vagy a többségi társadalom tagjaira utal, hanem a társadalmi és gazdasági státuszra is vonatkozik. A „fehér” szó kényelmetlenséget kelthet és sértettséget okozhat azok körében, akik az adott csoporttal azonosítják magukat, mivel a BIPoC közösséggel ellentétben, nem szoktak hozzá, hogy hovatartozásuk határozza meg vagy írja le őket. A „fehér” kategória ugyanis sokáig nem volt egy köztudatban létező, társadalomtudományi kategória: a kritikai rasszelmélet alkotta meg a konstrukciót, hogy könnyebben tudja értelmezni a rasszok közötti erőviszonyokat, ahol az egyik, eddig néven nem nevezett csoport (igen, a fehéreké) számított az alapvető viszonyítási pontnak, alapértelmezettnek, természetesnek. A fehér rassz tudományos vizsgálata nagyon új terület – és persze sok fehér ember dühös is, ha ez szóba kerül, mert nincsenek hozzászokva, hogy elemzik a rasszok között elfoglalt domináns pozícióját.

Ahogy azt rengeteg témába vágó szakkönyv is megemlíti: a fehér privilégium egy nem teljesítményen alapuló, beépített előny, ami nagyobb hozzáférést nyújt az erőforrásokhoz. Születésünk körülményei előrébb vagy hátrébb helyeznek minket, aktuális kiváltságaink pedig életünk során az aktuális helyzetünktől függően változhatnak. A kiváltságokat gyakran csak gazdasági helyzethez kötik (kiváltságos az, aki gazdag családba született), de bőrszínhez, testalkathoz, vonzónak tartott egyénekhez (pretty privilege), népszerűséghez (celebrity privilege), magasabb iskolai végzettséghez, valláshoz, a szülők társadalmi helyzetéhez vagy akár idegen nyelv ismeretéhez is párosulhat. A kiváltság, amíg előnyt kovácsol egyes csoportoknak, addig minden esetben elnyom másokat. A fehér privilégiumot bár öntudatlanul élvezik, a rendszerszintű rasszizmus alátámasztja, hogy tudatosan hozott döntések (jogi gyakorlatok, törvények, politikák) sorozata tartja fenn.

Persze a világ nem csak fekete vagy fehér, ahogy a fehér privilégium sem azt feltételezi, hogy a fehér emberek soha nem küzdöttek, nincsenek nehézségeik és nem érdemlik meg, amit elértek. A többségi társadalom szegény, vidéken élő tagjai például nagyon másként élik meg a hozzáféréssel járó kiváltságokat.

A dolgok rendje

Sokszor halljuk, hogy az élet nem fair, de csak akkor nyer igazán értelmet a mondat, ha a jelentését a saját bőrünkön tapasztaljuk meg. A BIPoC embereket és a romákat gyakran nem egyénekként kezelik a társadalomban (mint a fehéreket), hanem egy népcsoport képviselőjeként, akinek jellemét, tetteit, szándékait is az adott népcsoporthoz tartozó sztereotípiák határozzák meg. A fehér privilégium diktálja és határozza meg azt is, hogy mi számít normálisnak. Barna bőrű roma származású nőként sokáig nem találtam a bőrtónusomhoz igazodó, megfizethető alapozót. A „nude” azaz bőrszínű fehérneműk is mindig világosabbak voltak a bőrszínemnél. És természetesen nagyon kevés, hozzám hasonló embert látok a médiában. Te hány roma írót, költőt, festőművészt tudnál felsorolni? Sajnos az iskolában sok roma diák nem tanulhat a saját történelméről, irodalmáról, nyelvéről. Ezek mind a fehér kiváltság részei. A bolti termékek, szolgáltatások hiánya is azt sugallja, hogy a normálistól eltérő szükségleteid vannak, amit a tervezők és a gyártók nem vesznek figyelembe. Az idők kezdete óta az a természetes és megszokott, hogy az áruházak a fehér vásárlók hétköznapi szükségleteit és igényeit elégítik ki. A változás szele Rihanna Fenty alapozóinak széles palettájával kezdődött 2020-ban (ami nyilván Magyarországon nem kapható) és olyan hétköznapi, triviális, de mégis fontos dolgokkal folytatódik, mint például a sötétbarna színű sebtapasz forgalmazása, amit a Tru-Colour Bandages dobott piacra először 2014-ben, de ma már a brit Tesco is értékesít.

A felülemelkedés privilégiuma

A vagyon felhalmozásának képessége régóta fehér privilégium – ezt a kiváltságot a nyílt, rendszerszintű rasszizmus teremtette meg. Aki keresett már Budapesten albérletet, az tudja és érezte, hogy mekkora kiváltsággal jár lakás vagy ház tulajdonosának lenni. Az erőforrások, a hatalmi dinamika és a gazdasági jólét fenntartása gyakran egyik generációról a másikra szálló otthonok öröklésének formájában mutatkozik meg. A kiadások fedezése, az egyetemi oktatás, az első autó és otthon vásárlása a célvonalba helyezi az örökösöket és újratermeli a vagyont –ezzel együtt pedig mások számára a kirekesztettséget.

A fehér privilégium nem csupán megtalálja, amire szüksége van a világ bármely pontján lévő kisboltban, de a hatalom, az erőforrások és vagyon felhalmozása mellett, egy számára normálisnak vélt világban az a luxusa is megvan, hogy adott esetben mérlegelheti, akar-e konfrontálódni, ha egyenlőtlenséget tapasztal, vállalja-e a felszólalással járó kényelmetlenséget, tiltakozik-e vagy csendben marad. De mivel nem érintett, sokszor a mérlegelésig sem kell eljutnia: öntudatlanul távol marad a problémától.

Jane Elliott amerikai író és pedagógus megkérdezte tanulmánya afroamerikai résztvevőit: közületek hányan tudnak kilépni egy olyan helyzetből, amiben rátok irányuló rasszista viselkedést/véleményt tapasztaltok, és már őszintén belefáradtatok? Nyilván senki. Nincs, vagy csak nagyon kevés olyan biztonságos tér van, ahol ne lenne nyoma a rasszizmusnak. És igen: tényleg nagyon fárasztó.

Mit lehet tenni, ha felismerted kiváltságaidat?

Vedd kezedbe az irányítást! Képezd magad, légy kritikus, olvass és tudj meg minél többet a privilégiumokról és oszd meg a tanultakat a környezetedben lévőkkel! Kockáztasd meg, hogy mások javára fordítod a kiváltságaidat, hiszen azok eszközt jelenthetnek olyan emberek elérésére, akik nagyobb valószínűséggel hallgatnak rád, vagy kapcsolódnak hozzád! Válj tudatos, jó szövetségessé, szólalj fel, támogass, illetve közvetlenül a forrásból és ne a fehér emberek értelmezésén keresztül erősítsd fel a marginalizált és elnyomott csoportok hangját!

Ismerd fel, hogy nem kell bűntudatot érezned a kiváltságodért: egyszerűen ismerd el és ne tagadd le, hogy léteznek – ezzel is nagyon sokat teszel azért, hogy előrébb léphessünk. Ne csinálj személyes kérdést a problémából, és ne használd a kényelmetlenséget ürügyként! A bűntudat vagy az önvédelem gyakori válasz, de valójában kontraproduktív. Inkább azon gondolkodj, hogy milyen lépéseket tehetsz és hogyan segíthetsz!