„Azoknak, akik gonosz kommentárokat fűznek a Golden Globe gálán készült képeimhez, azt üzenem, hogy keservesen zokogtam miattuk a privát repülőgépem fedélzetén, útban egy álommeló felé.”
Ez az, hugi! – bokszoltam a levegőbe, amikor Gabourey Sibide Twitter-reakcióját olvastam az őt menetrendszerűen ekéző megmondóemberek megjegyzéseire. Nem tetszett nekik a színésznő a krémszínű estélyiben. Volt, akit Casperre, a szellemre emlékeztetett a szett, más szerint inkább egy jól megtermett gumióvszerhez hasonlított benne...
Gabby 30 éves, kimagaslóan tehetséges színész, akit 2010-ben Oscar díjra jelöltek a Boldogság ára (Precious) című filmben nyújtott ősrobbanás-erejű alakításáért. Intelligens, csupaszív, és igen jó humorú fiatal nő, aki hozzá van szokva ahhoz, hogy a súlya miatt cikizik. Mert Gabourey Sidibe 158 kilót nyom egy olyan világban, ahol már az 50 is soknak számít. Howard Stern élő rádióműsorában egyenesen azt mondta róla, hogy Precious Jones szerepének eljátszása után a kövér Gabby búcsút mondhat Hollywoodnak, mert az ziher, hogy soha többet nem kap állást. De makacsul tartja magát Hollywoodban az a pletyka is, hogy a nagy divatházak tervezői nem tolonganak a színésznő menedzsmentjénél, hogy mindenképpen őt akarják öltöztetni a díjátadó-szezonban.
Ehhez képest Gabby azóta is a 30-as generáció egyik legfoglalkoztatottabb színészeinek egyike, egy igazi ikon, akinek a pufi kisujjában is több stílus van, mint sok léböjtkúrázó kolléganőjének. És, nem mellesleg, az önirónia bajnoka, aki az egyik Oscar gálán saját a divatot a pornóhoz, királykék, gyémántvirágokkal díszített Marchesa estélyijét pedig jó arcon élvezéshez hasonlította. Imádni való arcátlanság.
Gabourey Sidibe az én hősöm. Nem, nem gondolom, hogy mindenkinek 160 kilósnak kell lennie Hollywoodban. Vagy akár a budapesti éjszakában. De én magam is jártam már ott, ahol ő jár. Csak nekem nem a túlsúly volt a keresztem, hanem a gyávaság. Vagy nevezzük mondjuk inkább önbizalomhiánynak, az mégiscsak szebben hangzik. Sokáig hajlamos voltam bárkire hallgatni, aki azt a látszatot keltette hogy ért a divathoz. Csak ne kelljen kimondanom, amit szeretnék, fölvállalni, amit szépnek tartok, és a belsőm mellett a külsőmmel is megfogalmazni, amit a zsigereim diktáltak. Vagyis: elhinni, hogy elég vagyok.
Így eshetett meg évekkel ezelőtt az a klasszikus faux pas, hogy egy díjátadón a közönség és a fotósok a mondanivalóm helyett a mellbimbóimmal voltak elfoglalva. Mert hittem valakinek, aki szerint jól állt az a ruha, amit a gigadekoltázsa miatt csakis melltartó nélkül és szögegyenes háttal lehetett viselni. Hogy nem az én stílusom? Hogy hiába a formás adottságaim, sosem viselek igazán mély kivágást, mert feszélyez? Hogy egy olyan örökmozgóra, mint én, vétek olyan estélyit adni, amely csak egy bizonyos testpozícióban marad a helyén? Áh, bagatell. A ruha szuperdivatos és állati jól áll. Vedd csak föl! Hát, fölvettem. Mert nem mertem tiltakozni, hogy hiába gyönyörű, én nem én vagyok benne.
Nem baj, hogy így történt. Kellett ez is, meg a többi keserű tapasztalat is ahhoz, hogy mára pontosan lássam, ki vagyok én - és ne féljek használni. Szóval, képpel, mozdulattal, öltözékkel. Szeretem az erősségeimet, és elfogadom a gyenge pontjaimat. Nem akarok tökéletes lenni, nem akarok mindig, minden körülmények között a legutolsó trendekhez alkalmazkodni. Nem akarok megfelelni. Gabourey Sidibe akarok lenni. Amit viselek, nem állíthat falat a többi ember és közém. A stílusom híd, nem pedig szakadék.
Már-már zavarba ejtően egyszerű az egész. Egyetlen egy aranyszabály van, amiből nem engedek: nem hagyom, hogy én legyek a ruha kiegészítője, csak olyasmit viselek, ami kiegészít engem. És ha valakinek nem tetszik, hát... akkor nevetek egy nagyot, aztán a buli végén fölszállok – a magángépem helyett – a 61-es villamosra, és indulok. Mert vár az álommeló. Az életem.