„Ugyanaz vagyok, csak most már nem szolgálok ki mindenkit ész nélkül.”

Két éve beszélgettünk utoljára. Akkor mesélted, hogy a kisfiad születése hozta meg számodra azt a képességet, hogy megtanulj nemet mondani. Azóta ez mennyire változott? Most, hogy betöltötted a negyvenet, még inkább jelen van az életedben ez a fajta tudatosság?

Röviden válaszolva: nem, nem változott. Amikor a kisfiam megszületett, vele együtt született egy új „Rami” is.

Anya lettem, újraértékeltem a dolgokat, megváltoztak a prioritások, és egyszerűen felnőttem ahhoz a feladathoz, hogy meg tudjak tanulni nemet mondani.

Persze ez nem csak lelki oldalról működik, hanem anyagi szempontból is. Addigra meg tudtam teremteni magamnak azt a biztonságot, hogy ne kelljen kényszerből igent mondanom egy-egy munkára. Ez a kettő együtt adott szabadságot. Úgy gondolom, ha valaki egyszer megtanul nemet mondani, és be tudja építeni az életébe, az onnantól konstans működik. Nálam is így van: nem lett erősebb vagy gyengébb, egyszerűen stabil. A családban is a balanszra törekszünk: Noéka az első, de közben a férjem és én magunkra is figyelünk, és egymásra is. Így működik jól az élet, ha mindenki kap elég időt és figyelmet. Ha mégis ki kellene emelnem valamit, akkor azt mondanám: az igényeim változtak. Ahogy idősödöm, sokkal inkább minőségi dolgokra vágyom – legyen szó programokról, érzelmekről vagy tárgyakról. Egy munkánál már nem az a kérdés, hogy van-e kedvem hozzá, hanem az, hogy közel áll-e igazán a szívemhez.

És a munkában? Érzel valamiféle lassulást, változást az elmúlt évekhez képest?

A lelassulás érdekes kérdés. Én sem az anyaságban, sem a karrierben nem érzem magamnál, inkább az „énidőben”. A világ annyira felpörgött, hogy muszáj megtalálni azokat a kapaszkodókat, amik kikapcsolják az embert. Ez lehet jóga, meditáció, akár 800 kilométer futás havonta, de lehet éppenséggel legózás is, teljesen mindegy. A lényeg, hogy az agy ki tudjon kapcsolni. Én még keresem azokat a dolgokat, amik igazán lelassítanak, de ez egy út, amin rajta vagyok.Anyaként viszont szó sincs lassulásról! Épp ellenkezőleg: ezer fokon pörgünk. A kisfiam iskolás lett, ami hatalmas változás. Sokkal nagyobb koncentrációt, figyelmet és energiát igényel, hiszen elindult az ovi után a felnőtté válás útján. A karrieremben pedig azt érzem, évről évre tudok fejlődni és megújulni. Idén például ott volt a Nagy Duett, ahol Brasch Bencével nemcsak énekeltünk és táncoltunk, de meg is nyertük a műsort. Olyan oldalamat mutathattam meg, amit sokan még nem láttak. Aztán jött a Lakásvadászok, egy edukatív műsor az ingatlanokról, ahol inkább a „tanárnősebb” oldalamat mutatom. Szóval nálam nem lelassulásról van szó, hanem inkább folyamatos pörgésről, de ez engem tölt, és imádom, hogy mindig új kihívások elé állhatok.

Az elmúlt években még jobban felgyorsult a világ, mint eddig valaha. Szerinted ez inkább a közösségi média hatása, vagy egyszerűen annak köszönhető, hogy egy új generáció nő fel, és mindent átformál? A kisfiad ebbe a világba nő bele – mennyire lehet ezt tudatosan kontrollálni, úgy, hogy közben ne égjünk ki?

Őszintén? Nem tudom. Tanulom, figyelem, próbálom. Nagyon fontos, hogy extrán figyeljünk erre, de kész recept nincs. Ha lenne, már coach-ként tanítanám. Ami nekem segít, az az, hogy visszahozok valamit a saját gyerekkoromból. Amikor énidőről beszélek, az nálam kizárólag offline dolgokat jelent. Persze hallgathatsz meditációt a YouTube-on, de az sem igazi offline élmény. Inkább játszótér, kirándulás, séta, színház, mozi, szalonnasütés a Duna-parton, a lényeg, hogy legyen olyan program, amit élményként vihetsz magaddal, és nem a telefonról szól. Ez viszont iszonyúan nehéz, mert mára tényleg szimbiózis alakult ki köztünk és a digitális világ között.

Valóban, mintha a gyerekkorunk teljesen más lenne: mi azért könyörögtünk, hogy maradhassunk még lent a téren, ma meg a gyerekek azért, hogy végre telefont kaphassanak…

Pontosan. Mi bandáztunk, hintáztunk, homokoztunk, a mai generáció pedig TikTokra akar belépni és az online világban fejleszti magát. De szerintem ez nem baj. A változás és a fejlődés megállíthatatlan, a kulcs inkább a mértékletesség. Tudatosan kell hozzáállni, szinte úgy, mint egy munkához. Rengeteg felmérés szól arról, milyen rossz hatása van annak, ha az ember reggel rögtön a telefonjához nyúl. Én például bevezettem, hogy az első 30 percben nincs semmilyen kék fény. Nem nézek híreket, üzeneteket, csak levegőt veszek, iszom egy pohár vizet, ülök csendben. Először szinte elvonási tüneteim voltak, annyira megszoktam, hogy rögtön a telefonomhoz nyúlok. De megtanulható. És óriási különbséget jelent a nap hátralévő részére nézve.

Ezek szerint tudatosan gyakorlod, hogy offline élményeket is adj a fiadnak. Ő mennyire nyitott erre?

Hála Istennek, nagyon! A legfontosabb, hogy a fegyver a mi kezünkben van, szülőként rajtunk múlik. Nem akarok álszenteskedni, persze előfordul, hogy megnézünk együtt egy mesét. Lehet az Shrek, egy edukatív animáció, vagy épp egy teljesen könnyed, „agyégető” mese – nem baj, ha kétszer öt percre jól esik neki. De nem ebből áll a nap. Arra figyelünk, hogy amikor hazajön az iskolából, ne az legyen az első gondolata, hogy bekapcsolja a tévét. Inkább programokat szervezünk: közös játék, közös élmények, amik őt töltik. Tudom, hogy eljön majd az idő, amikor kelleni fog neki az okostelefon, az okosóra, hogy ne maradjon le a többiektől. Ez természetes. De addig igyekszünk minél több olyan élményt adni neki, ami a valósághoz köti, nem a digitális világhoz.

Talán a legfontosabb, hogy ne legyen kirekesztett, ne maradjon ki a közösségből.

Így igaz! Ez a legjobb szó rá: a kirekesztettség elkerülése. Ez nagyon fontos. A fejlődést nem tudjuk megállítani, de azt meg tudjuk tanítani, hogyan lehet mértékletesen, tudatosan jelen lenni benne. És én úgy érzem, ez a mi szülői felelősségünk.

Képzeld, amikor készültem erre a beszélgetésre, újraolvastam a korábbi interjúnkat. Ott idézted Melissa Urban egyik mondatát: „Az emberek annyit vesznek el tőled, amennyit hajlandó vagy adni nekik.” Akkor nagyon megmaradt bennem. Hol tart most ez a gondolat az életedben?

Ez egy szíven találós mondat, és még mindig küzdök vele.

Maximálisan perfekcionista vagyok a munkámban, ami egyrészt előny, mert hajt a minőség felé, másrészt viszont borzasztóan nyomasztó.

Ha valami nem úgy sikerül, ahogy elképzeltem, hetekig képes vagyok emészteni magam rajta. Emiatt sokkal többet hagyok ott magamból, mint kellene. És van még egy nehézségem: ha a környezetemben valaki – legyen kolléga vagy munkatárs – nem simulékony, nem előremutató, vagy egyszerűen csak negatív, azt is magamra veszem. Segíteni akarok, megérteni, megoldani a problémáit – és közben rengeteg energiát visz el. Ezeket még nem tudtam teljesen letenni. Próbálkozom, de ilyenkor jön az ismerős mondat: „Úgy megváltoztál…”

Holott valójában csak határokat húztál.

Igen. Ez nem arról szól, hogy megjátszanám magam. Inkább arról, hogy megtanultam: nem kell égnem 0–24-ben. Nem vagyok szomorú, csak egyszerűen nem pörgök mindig száz százalékon. Amikor valaki változáson megy keresztül, a környezete hirtelen más embert kezd látni. Pedig én ugyanaz vagyok, csak most már nem szolgálok ki mindenkit ész nélkül. És ez sokaknak furcsa.

Az előbb említetted, hogy régen sokszor inkább arra figyeltél, hogy a környezetednek jó legyen, mint arra, hogy te magad komfortosan érezd magad. Mikor jött el a felismerés, hogy ezen változtatni kell?

Ez nagyon erősen bennem volt. Fontosabb volt számomra, hogy mások jól legyenek, mint az, hogy én magam. És egyszer csak rájöttem: egy életünk van. Nem tudom mindig megoldani más problémáit, az az ő feladatuk. Ők is azért születtek ide, hogy kihozzák a legtöbbet ebből. Nekem a saját energiáimat magamra és a családomra kell fordítanom.  És ha erre ráébredsz, az nagyon felszabadító. Ilyenkor jönnek azok a kérdések: „Minden rendben? Jól vagy? Olyan más lettél ..... Nem vagy szomorú?”, pedig csak elkezdtem szeretni magam annyira, hogy a kisfiam és a férjem mellett én is ott legyek az első helyen a saját életemben. Szerintem ez mindannyiunk számára kulcsfontosságú.

Ha áttérünk a karrieredre: ma a fiatalok inkább projektekben gondolkodnak, nem úgy, mint a ti generációtok, akik a nulláról építkeztek. Te most hol tartasz? Van még előtted újabb cél, vagy inkább más érdekel?

Persze, hogy van! Nagyon szerencsés vagyok, mert 17 éves korom óta azt a foglalkozást űzöm, ami számomra szerelem. Hivatalosan munka – bemegyek, dolgozom, fizetést kapok érte –, de közben tényleg azt érzem, hogy ébren álmodom. A Nagy Ő című műsornak immár harmadik évada lehetek a műsorvezetője, ami azért külön öröm számomra, mert ez az egyik kedvenc formátumom. A Sztárban Sztár All Stars zsűritagjaként, minden vasárnap átélhetem, ahogy a tehetséges előadóművészek elképesztő átalakulásokon mennek keresztül. És mindezt úgy, hogy közben csodás sminkben, gyönyörű ruhában, igazi Hamupipőke-hangulatban állok ott a kamerák előtt. Ez olyan, mint egy valóra vált álom. Boldog vagyok, hogy ott tartok, ahol most, és csak remélni tudom, hogy ez az álom még nagyon sokáig tart.

Ugorjunk egyet a jövőbe! Most vagy negyven. Mit gondolsz, hol leszel ötvenévesen? Szoktál erre gondolni, vagy inkább abszolút a jelenben élsz?

Igyekszem csak a jelenben élni, és beszippantani minden jó pillanatot! Amikor előre tekintek, a fiam biztos jövőjének megteremtésére és a családom egészségének megörzésére gondolok. De hogy ötvenévesen saját talkshow-m lesz-e, vagy éppen egy szőlőbirtokon élek majd visszavonultan, azt nem tudom. Majd kiderül, amikor odaérek, amikor látom, hogyan változott a világ és én magam. Az őszi időszakban a Nagy Ő című műsor forgatásán dolgozom nap mint nap, vasárnaponként pedig élvezem a Sztárban Sztár momentumait, és ha csak azon járna az eszem, hogy mi lesz a jövőben, akkor ezekből kimaradnék. Ezért is szeretnék jelen lenni, és azt hiszem, tudatosan törekszem is rá.

Gyakran megkérdezik tőled, gondolom, de muszáj feltennem: nem szerettetek volna testvért Noénak?

Dehogynem! Nagyon is szerettünk volna Noénak egy kistestvért. Évekig próbálkoztunk, de sajnos nem jártunk sikerrel. A férjemnek van egy öccse, nekem pedig egy húgom, így örültünk volna ha neki is megadatik ez az élmény. De az élet másképp alakította. Viszont nem szomorkodunk, sőt rettenetesen boldogok vagyunk, hiszen Noé itt van velünk, és ő minden örömünk forrása.

Sokan mondják, hogy a mai világban már sokkal nehezebb több gyermeket vállalni. Te hogy látod ezt?

A régi-régi generációknál még természetes volt, hogy akár 5-6 gyermeket is felnevelnek, sőt ez volt az általános.Talán a 60-as, 70-es években kezdtek az emberek tudatosan csökkenteni ezen a számon, mi is például ketten vagyunk a tesómmal, igaz, tíz év korkülönbséggel, ami rengeteg. De akkoriban nem volt ennyire túlgondolva a szülőség: ha apa és anya dolgoztak, mi ott voltunk velük, vagy a nagyszülők vigyáztak ránk. Ez volt a normális. Ma sokkal több elvárás van a szülők felé, és rengeteg az önmarcangolás is. Ha például csak egy társasozásra jut idő délután, vagy épp nem tudsz ott lenni egy gyerek zsúron, vagy olykor késő estig dolgozol, máris azon gondolkodsz: „Biztosan jó szülő vagy-e?” Szerintem fontos, hogy ezekből a történésekből kevés legyen, de ha előfordul olykor-olykor, azzal nincsen semmi baj.Egyszerűen változott a világ, és vele együtt az is, mit jelent „jó szülőnek” lenni.

Manapság, ha egy szülő nem jelenik meg egy gyerekzsúron, már furcsán néznek rá. Te hogyan oldod meg ezt a rengeteg logisztikát a munkád és a család között?

Igen, ez sokszor kihívás. Például most Noét az úszásra a nagymamája viszi majd, mert a férjemnek edzése lesz, én pedig forgatok. Megtanultunk rugalmasan működni, Máté és Noé gyakran bejönnek a próbáimra, mi pedig járunk a kézimeccsekre szurkolni. A TV2 stúdiójában, és a Fradi pályán már úgy mozog, mintha hazajárna. Mi ezt az életet szeretjük.

Nem adtunk fel semmit magunkból azért, hogy jó, szerető család legyünk. Inkább megtaláltuk a módját, hogyan férhet meg minden együtt.

Egyre inkább érzékelhető, hogy a műsorvezetésben is teret kap a fiatalabb generáció. Te milyennek látod a Z generációt, akik most a huszonévesek között törnek előre?

Csodálatosnak. Fontosnak tartom, hogy figyeljünk rájuk, és tanuljunk tőlük. Veszélyesnek érzem, ha valaki egy tollvonással áthúzza őket, és nem hajlandó átvenni tőlük semmit. Nekik is vannak hibáik, mi sem csináltunk mindent jól, de elképesztő meglátásaik vannak. Ők a jövőnk, ők fognak segíteni bennünket, amikor idősebbek leszünk. Ha mi figyelünk rájuk és tanulunk tőlük, akkor ők is nyitottak lesznek irányunkba. Ez a kölcsönösség a kulcs.

És a tapasztalatoddal mi lenne az a tanács, amit nekik adnál az élethez?

Azt, hogy ne vegyék olyan komolyan az életet. Ez a legfontosabb. Álmodják meg belőle a legjobbat, mert tényleg nem a kicsinyes, piszlicsáré dolgok számítanak.

Ha valaki megbánt, vegyél egy nagy levegőt, és menj tovább. Az élet nem ezekről a dolgokról szól, hanem a lényeges pillanatokról.

Arra kell figyelni, ami valóban fontos, minden más előbb-utóbb eltörpül.