Amikor közeleg a május és az anyák napja, mindig elgondolkozom a kettőnk közti köteléken. A közös emlékeken: jókon és rosszabbakon egyaránt. Az is megfordul ilyenkor a fejemben, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen csodálatos szülővel áldott meg a sors, és hogy én magam talán el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet azoknak, akik ezt sosem tapasztalhatták meg. Nem tudom, mert nekem mindig is ez volt a természetes. Anyu és én. Vele kezdődött minden, amit az életről tudok. Hiszen anyu és én...
Anyu és én sokáig ketten voltunk. Nem törődtünk azzal, hogy lehetne-e másképp, vagy lesz-e valaha. Mindenből kihoztuk a lehető legtöbbet, amire egy anya és egy gondtalan kölyök képes lehet.
Anyu és én, olyanok voltunk, mint a szövetségesek. Bár akkor még nem is tudtam mit jelent ez. Amikor végre bővült a családunk, mi ketten ápoltuk és védtük azt. Azóta is rendületlenül hiszünk a küldetésünkben, bár soha, egyszer sem fogalmaztuk meg.