„Ha a nők képesek valakinek életet adni, akkor a sajátjukat is tudják irányítani” - interjú Zarifa Ghafari emberjogi harcossal

Az Egyesült Nemzetek Szövetsége nőnapi közleménye szerint világviszonylatban Afganisztán az az ország, ahol a leginkább megfosztják a lányokat és nőket az alapvető jogaiktól. A tálib hatalomátvétel után korlátozták a hozzáférésüket a tanuláshoz: nem jelentkezhetnek felsőoktatási intézményekbe. De több nagyvárosban a fogamzásgátlók árusítását is megtiltották, pedig Afganisztánban sajnos tragikusan sok nő veszíti el az életét szülés közben. A még mindig csupán 28 éves Zarifa Ghafari azon kevés nők egyike, akik polgármesterként dolgozhattak az országban (emiatt többször is merényletet követtek el ellene), ám 2021-ben el kellett hagynia a hazáját, és Németországban kezdett új életet. Időközben a Netflix „In Her Hands” címmel dokumentumfilmet készített az életéről, sőt, a memoárját is kiadta. A Hannah Lucinda Smith újságíróval közösen jegyzett „Zarifa - Egy nő harca a férfiak világában” az Open Books kiadó gondozásában olvasható magyarul és a megjelenés alkalmából Zarifa Ghafari Budapestre is ellátogatott, ahol az afgán nők helyzetéről kérdezték őt. Az emberjogi harcos ugyanis mindössze ennyit kér mindenkitől: hívjuk fel a figyelmet mindarra, ami az országában zajlik.

Miközben a világ leginkább Ukrajnára és Iránra figyel, Afganisztán, az afgán nők helyzete sajnos aligha kerülhet a címlapokra. Mesélnél mindarról, amiről nem hallhatunk a hírekben? Mit tudhatunk most az afgán nők helyzetéről?

Afganisztán egy azon kevés országok közül a világon, ahol a nők eladhatják a gyermekeiket, a háztartásukat vagy a testrészeiket. Az utcákon kéregetnek és sátrakban élnek az esőzések vagy a havazások alatt is. Nem mennek dolgozni, nem élhetnek másokkal (főként a férfiakkal) egyenlő életet. Lányok milliói nem járhatnak iskolába, ami szörnyű. De mindezeken túl is durva dolgok történnek velük az országban a vallási szabályok végrehajtásának következményeként. Nőket korbácsolnak meg a nyilvánosság előtt vagy letartóztatják őket. Rengetegen eltűnnek közülük, máig nem lehet tudni, hol vannak. Szóval borzalmas a helyzetük. Míg Irán esetében mindenki támogatja a harcot a döntés szabadságáért (azt, hogy maguk dönthessék el, akarnak-e kendőt hordani), addig az Afganisztánban folyó küzdelem a kenyérért, az oktatásért és az iskolákért nincs a szalagcímek között. Szörnyű ez a kettős mérce. Úgy érzem, a harcuk nem elég érdekes a világnak.

Melyek a legnagyobb tévhitek az afgán nők helyzetét illetően? Említetted például egy interjúdban, hogy sokan azt hiszik, az egyik legfőbb problémájuk a burka viselése, pedig a legnyomasztóbb gondjuk igazából az élelmiszerhiány, az éhség.

Igen, pontosan. Súlyos probléma, ha valaki nem engedi, hogy iskolába járj, munkába menj és az is óriási gond, ha nem tudsz kenyeret tenni az asztalra. Amikor az embernek el kell adnia a gyerekét azért, hogy a család többi tagjának ételt tudjon biztosítani, akkor nem az érdekli, hogy megválaszthatja-e mit visel. Ez a kérdés a tanuláshoz és a normális élethez való jog után jön. Vannak emberek Afganisztánon kívül, akik nem szeretik a burkát, nem viselnek kendőt, amit tisztelek, de az országban nem a burkáról vagy a kendőről van szó, hanem az oktatásért és ételért való demonstrációkról. Egy tucat nő hord burkát a családomban is, ők döntöttek erről. Úgy gondolom, a viselésével kapcsolatos szabályok ellen folytatott harc nem annyira lényeges, mint az, ami az oktatásért zajlik. Hiszen, ha iskolába jársz, képzed magad, ha elég érett vagy és meg tudsz oldani dolgokat, akkor könnyebb hátrahagyni az efféle kultúrát, szabályokat és törvényeket. Fontos, hogy küzdj az oktatásért, az életért és azért, hogy úgy kezeljenek, mint egy normális emberi lényt és egyenlő lehess. Ezt szeretnék a nők az országomban, higgyétek el nekem. Van egy központom Kabulban, ahol szakképzést és oktatásokat biztosítunk nekik. Voltam ott és láttam, hogy hosszú ruhákat hordanak, követik, amit a kormány előír. Nem az számít, hogy mit viselnek, hanem az, hogy eljöhetnek, tanulhatnak és ez a hasznukra válik majd. Támogatom a nőket Iránban és lenyűgöz a bátorságuk. De ők egy olyan időben vívják a csatáikat, amikor a többi jogukat már kiharcolták: járhatnak iskolába, egyetemre, munkába, csak a szabad döntéshez való felhatalmazás maradt hátra. Ezért is vallom azt, hogy az én országomban nem a burka viselése az elsődleges kérdés. Ez nem lenne logikus.

Az afgán nők több mint 70-80% százaléka tanulatlan. Bár ez a szám világszerte rekordmagasnak számít, a nők oktatásával szembeni ellenérzések valójában globálisan jelen vannak. Magyarországon például jelentés készült arról, hogy a diplomás nők kockázatot jelenthetnek a demográfia alakulására. Pedig az ő edukációjától több generáció sorsa is függhet, ahogyan azt te is mondod. Mit gondolsz, miért tekintenek ma még mindig veszélyforrásként a képzett nőkre? Hogyan lehetne ebben a kérdésben változást elérni?

Sokan csak olyan (szülő)gépekként tekintenek a nőkre, akik gyerekeket „gyártanak” és azt vallják, mindössze a hálószobában, továbbá a konyhában van dolguk. Képtelen vagyok megérteni ezeket az embereket. Ha a nők képesek életet adni valakinek - akár olyanoknak is, akik ezeket a szabályokat hozzák -, akkor a sajátjukat is tudják irányítani. A Föld népessége meghaladta a nyolcmilliárdot. Éppen elegen vagyunk. Afganisztánban akadnak nyolc-tíz gyermekes családok. Hogy merik nekik úgy beállítani az oktatást, mit valami őrült dolgot? Anyám szintén képzett, elvégezte az iskolákat, például az egyetemet is – mégis 4 fiú és 4 lány testvérem született. Ha az anya tanult, akkor tudja jó nevelésben részesíteni a gyerekeit – akárhányan is vannak.

A menstruációs szegénység és maga a menstruáció továbbra is tabutéma számtalan országban, például Afganisztánban is. Az UNICEF oldalán azt olvastam, hogy ott továbbra is negatív, szégyenletes, „mocskos” dolognak tartják a női ciklust. A szülők nem beszélnek róla a lányaikkal, egy kutatás szerint több mint 50 százalékuknak fogalma sincs a havi vérzésről, mielőtt először átesne rajta. Mit lehetne tenni a stigmák eltörlése érdekében? Hogyan segíthetné a világ ezt a küldetést?

Az az igazság, hogy a szülők nagy része tanulatlan. Ha utánajárunk, láthatjuk, hogy a lakosság legalább hatvan százaléka iskolázatlan. Hogy várhatnánk el akkor tőlük, hogy tisztában legyenek az efféle kérdésekkel? A hagyományos gondolkodás szerint a menstruáció szégyenletes és nem illik róla beszélni: az anyák sem kommunikálnak róla nyíltan a gyerekeikkel. Ismerek olyan nőket, akik még a férjük előtt is szégyenkeznek. Sajnos, Afganisztán az egyik olyan ország, ahol a nők általában nem használnak betétet, csak azok, akik a városokban élnek – a többiek pedig vattát. Ennek higiéniai kockázatai is lehetnek. Ez is az edukáció szintjére vezethető vissza, ezért is vált a nők oktatása a küldetésemmé. Ha a nők részt vehetnek az oktatásban, akkor tudhatják, hogy milyen fontos odafigyelni magukra a menstruációjuk alatt.

A kevés női polgármesterek egyike voltál az országodban. Mit tanultál magadról a „férfiak világában”? Mire volt szükséged ahhoz, hogy érvényesülni tudj közöttük?

Megtanultam, hogy minél magabiztosabb vagyok, annál inkább bízom magamban és a képességeimben, őszintébbé és valódibbá válok, jobban elköteleződöm az emberek és az ország felé. Hosszú utat megtehetek, ha bízok ebben.

Gyakran kiemeled, hogy mindig Afganisztán marad az otthonod, egy hely sem érhet fel vele. Jól sejtem, hogy sokan nem értik, hogyan lehet honvágyad, miért szeretnél visszatérni oda?

Olvassátok el a könyvemet és nézzétek meg a dokumentumfilmet, akkor megértitek. Ide tartozom. Minden hiányzik. Amikor 2022 februárjában Kabulban jártam, abban a pillanatban, ahogy kiléptem a kabuli reptéren és rásütött a nap a homlokomra, éreztem a város illatát. Becsuktam a szemem és mélyeket lélegeztem. Azt éreztem, ez az a hely, ahol meghalni is érdemes. Ha egyszer véget ér az életem, nem akarom, hogy az országon kívül következzen be. Élni és dolgozni akarok, itt szeretném befektetni az energiáimat. Ebbe az országba akarok befektetni.

Világszerte nők ezrei, milliói félnek felemelni a hangjukat. Félnek a főnöküktől, a párjuktól, a társadalom megítélésétől. Mit üzennél nekik? Hogyan lehet szembenézni ezzel a félelemmel? Mi az első lépés, amit megtehetnek azért, hogy kiálljanak magukért?

Én is féltem. Amikor pályáztam a polgármesteri címre, majd elkezdtem a munkát, egyetlen ember állt mellettem, a vőlegényem. A többiek - a szüleim, a kollégáim, a barátaim - azt mondták, adjam fel. De kitartottam, mert hittem magamban. Minél inkább magabiztosabb vagy abban, amit csinálsz, annál könnyebben elhiteted másokkal is, hogy képes vagy rá. Azt javaslom a nőknek, hogy bízzanak magukban. Én sem szeretek kockázatot vállalni, de ez kell ahhoz, hogy elérj dolgokat.

A Netflix dokumentumfilmet készített az életedről és nemrég megjelent a memoárod is. Hogy érzed, elérted velük a célodat?

Nagyon boldog vagyok, amiért hozzájárulhatok ahhoz, hogy a világ jobban megismerje az afgán nőket és helyzetüket. A könyv nem Zarifa Ghafari története, hanem három nőgenerációé az országban - illetve az afgán konfliktusé is. A túlélésről szól, az elkötelezettségről, az ellenállásról és a bátorságról. Örülök, hogy világszerte olvashatják és nézhetik őket. Remekül teljesítenek, csodálatosak az értékelések és a kommentek, amiket kapok. Büszke vagyok a csapatomra, beleértve minden kiadót, a szerkesztőket és a fordítókat, akiknek köszönhetően különböző nyelveken hallathatom a hangomat.

Megalapítottad az Assistance and Promotion for Afghan Women (APAW) nevű humanitárius szervezetet. Mik a fő tevékenységeitek és milyen célokat tűztél ki magatok elé?

Minden munkám az oktatásra és a humanitárius válságra, az étkezésre és edukációra összpontosít. De amire a legbüszkébb vagyok, hogy én lehetek azoknak a nőknek a szószólója, akiknek nincs hangjuk. Nem azt mondom, hogy mindaz, amit eddig tettem, ne lett volna jelentős. Elég sok mindent csináltam, legalábbis a koromhoz mérten mindenképp. De semmi sem fogható ahhoz, mint hogy felszólalhatok mások helyett.

Hogyan támogathatjuk akár mi is a szervezetedet, a munkátokat?

A legtöbb, amit tehettek, hogy megértitek az afgán nők helyzetét és hallatjátok a hangotokat a kérdésben. Minél többen elolvassák a könyvet és megnézik a dokumentumfilmet, továbbá minél többet beszélnek róla a közösségi médiában vagy más platformokon, annál jobb.