Interjú Török-Illyés Orsolyával, a Pipás Pista film főszereplőjével : „Nem cserélnék a 20 évvel ezelőtti önmagammal”

Török-Illyés Orsolya színésznővel beszélgetni olyan, mintha egy nyugodt, mégis sűrűn áramló belső világba kapnánk bebocsátást. Nem csupán színészként, hanem nőként, anyaként, gondolkodó emberként is jelen van – figyel, reflektál, formál. A Pipás Pista című film adta az interjú alapját, de szó esett az identitáskeresésről, a generációs különbségekről, a belső határok meghúzásának erejéről, és arról is, hogyan képzeli a jövőt – önmagában és közösségben.

Ez az interjú nem csupán egy szerepről, hanem egy életszakaszról is szól, amikor az ember már pontosabban tudja, mi az, amit megtart, és mi az, amit elenged.

Mennyire volt beléd kódolva, hogy színésznő leszel? Elvégre művészcsaládból származol. Tudatosan készültél a pályára, vagy csak úgy természetesen belesodródtál?

Érdekes, mert nem volt ez soha igazán tudatos. Inkább magától értetődő, ösztönös dologként volt jelen az életemben. Gyerekkoromtól kezdve evidens volt, hogy én vagyok az, aki verset mond az óvodában, balettra jár, szerepel. Egy idő után – főleg tinédzserként – kezdtem megkérdőjelezni magamban, hogy miért olyan egyértelmű ez az út, és hogy vajon tisztán az én döntésem-e mindez? Mint amikor valaki kisgyerekként elkezd sportolni, és sok év után hirtelen rádöbben: lehet, hogy csak megszokta, nem pedig akarta... Nálam is eljött ez a pont.

Egyfajta belső kétely volt benned, mintsem megfelelés a külső elvárásnak? A szüleid nem gyakoroltak rád nyomást?

Egyáltalán nem. Nem irányítottak, nem erőltették, de maga a közeg, amiben felnőttem, az nyilván meghatározó volt. A gondolkodásom, az ízlésem, a témák, amik körülvettek, mind ebbe az irányba vittek. A gyerekeim például, ha az iskolában mesterségekről kellett beszélniük, gondolkodás nélkül kezdték sorolni: operatőr, rendező, vágó, hangmérnök… és ez náluk teljesen természetes volt. Én is így voltam ezzel. Egyszerűen nem nagyon láttam mást magam körül, csak a színházi világot.

Tettél kísérletet arra, hogy eltávolodj ettől a világtól?

Nem igazán. A lázadásom is inkább abból állt, hogy megpróbáltam objektíven ránézni arra, hogy ez az egész valóban engem szolgál-e, és rájöttem, hogy igen, mert van bennem valamiféle érzékenység, és ennek a kifejezésmódja az, ami összeér ezzel a hivatással, és mindez valahogy fedésben van a személyiségemmel. A testvérem például jogot végzett, tehát nálunk nem volt kötelező, hogy művészpályát válasszunk.

Ha visszagondolsz az első éveidre, arra az időszakra, amikor már tényleg beindult a pályád… Milyen emlékek ugranak be?

A teljes bizonytalanság. Emlékszem, a tapsrend alatt – amikor mindenki meghajol és örül –, én legszívesebben az öltözőbe menekültem volna. Előfordult, hogy valóban azt kerestem, hol lehetne kiugrani az ablakon. Teljesen meg voltam róla győződve, hogy szörnyű, amit csinálok, és hogy nem jött át semmi abból, amit közvetíteni szeretnék.

Mindez még az egyetem alatt történt?

Az egyetemet befejeztem, de nem a klasszikus úton. Még azelőtt elmentem színházhoz dolgozni, hogy teljesítettem volna az utolsó, gyakorlati évemet. Pedig a Színművészeti negyedik éve a saját osztályoddal ugyan, de a gyakorlati, színpadi munkáról szólt. Nekem ez akkor kimaradt, harmadév után rögtön egy olyan társulatban kezdtem el dolgozni, ahol nagyon hittem a koncepcióban, az alkotói irányban, az egész szellemiségben. Emiatt óriási nyomást éreztem magamon. Amikor az ember egyből mély vízbe kerül, nem biztos, hogy fel van készülve rá lelkileg.

Kívülről sokan a szabadságot látják ebben a szakmában, pedig kemény a tempó, a folytonos jelenlét, a teljes életformát átformáló működés. Nálad mi okoz nehézséget?

Nem feltétlenül a tempóval van bajom, hanem azzal a belső nyomással, hogy meg tudjak felelni annak a minőségnek, amit magamtól – és másoktól is – elvárok. Persze -amikor több projekt fut egyszerre, az fizikailag is embert próbáló. Van, hogy jó, mert nincs időm túl sokat rágódni, máskor viszont muszáj megéreznem, mikor kell leállni, szünetet tartani. Szeretem az intenzitást, de azt nem bírom, ha minden egyszerre történik. Ha próbafolyamat van, akkor legszívesebben csak azzal foglalkoznék. Bemutató után jöhet egy film vagy egy következő színházi projekt, de a párhuzamosság szétforgácsol, ilyenkor kénytelen vagyok takaréklángra tenni az egyiket. Legalábbis fejben biztosan.

Mindeközben mennyire tudod egyben tartani a lelkedet?

Ez is egyfajta edzés, amihez jól kell ismerni a határaidat. Ha érzékenyebb állapotban vagyok, akkor még mindig van, hogy padlót fogok, de nekem az a legjobb, amikor az egészet játéknak fogom fel. Amikor kíváncsisággal és élvezettel tudok elmerülni még a legsötétebb drámában is. Ilyenkor képes vagyok egy picit kívülről is figyelni a munkám, ami segít abban, hogy pontosan érezzem, mi a karakter valódi lényege. Az ő történetével, a helyzeteivel, az ő lelkiállapotával megyek, ez az, amit életre kell keltenem. A lelkem aztán úgyis beletalál az övébe, ami elkerülhetetlen és felszabadító tud lenni.

Ezek szerint mégiscsak jelen van a szabadságélmény.

Igen, ha jól működik, akkor ez a legjobb része. De van, amikor ez nem adatik meg. Amikor valami nem klappol – lehet, hogy én nem vagyok abban az állapotban, vagy a karakterrel nem találkozom jól, vagy a munkatársakkal nem jön létre az a bizonyos összhang. És olyankor ez az egész pokolian nehéz tud lenni.

Ha végignézünk a munkásságodon – filmek, színház, független produkciók, elképesztően sokszínű a paletta –, akkor azt látni, hogy nem ragadtál bele semmibe. Eddig miben érezted magad leginkább otthon?

Nagyban függ attól, hogy épp hol tartok, milyen élethelyzetben, és ehhez képest milyen alkotói folyamatba kerülök bele. A színházban például nagyon szeretem a független munkákat – különösen azt, amikor a jelen társadalmi problémáira tudunk reagálni, mert ilyenkor egy előadás nemcsak művészi, hanem közéleti állítás is. Az elmúlt időszakban több ilyen projektben is benne voltam, és ez segít abban, hogy fontosnak, értékesnek érezzem a hivatásomat. Ugyanakkor van, hogy kifejezetten élvezem a klasszikus, hagyományos szerepeket is – amikor van egy világos íve a karakternek, A-ból B-be jutunk el egy történettel, nincs műfaji kísérletezés, csak a tiszta karakterépítés. Ez a fajta elmélyülés is sokat tud adni.

Ezek alapján leginkább a változatosság inspirál.

Pontosan. Az a legjobb, ha mindenből van egy kicsi. A filmre is ugyanez igaz: néha fantasztikusan jó érzés bekerülni egy biztonságos, profi közegbe, ahol az embernek csak annyi a dolga, hogy a kamera előtt a legjobbat hozza. Nem kell aggódni a körülmények miatt, minden klappol. Máskor meg a független filmes káosz az, ami felemelő: a kézműves jelleg, a minimál stáb, a családias hangulat, ami a kínlódás ellenére is valahogy euforikus tud lenni.

Örülök, hogy szóba hoztad a társadalmi kérdéseket. Ma már valóban lehetőség van színészként is gyorsan reagálni a világ változásaira. Épp ezért érdekel, hogy te hogyan látod a jelenkort – ezt a rohanó, technológia uralta világot.

A színészet… hát, szerintem muszáj megőriznie a mélységét, mert ha nem, akkor ugyanúgy, mint bármely más szakma, ez is sekélyessé válik. A tartalom mindig ott van, ott lesz, nem tűnik el, inkább a megközelítés módja változik. Azt érzem, hogy néha új utakat kell találnunk ahhoz, ahogy kapcsolódunk a munkához, ahogy egy szerephez, egy témához nyúlunk. Ma sok minden nagyon „kifelé megy” – a látvány, az ügyesség, az azonnali hatás dominál. Mióta tanítással foglalkozom, is ezt látom: a diákok gyors megoldásokat keresnek, rögtön használható módszert. Az a legszebb, amikor sikerül ezt kicsit visszafordítani, amikor befelé tudjuk terelni őket, egy kutatóbb, lassabb, mélyebb folyamatba. Lehet, hogy ez nem olyan látványos, de hosszú távon csodálatos eredménye van, és sokkal stabilabb alapokat ad. Nemcsak szakmailag, hanem személyiséget illetően is.

Milyennek látod a fiatal színész generációt?

Azt látom rajtuk, hogy számukra kiemelkedően fontos a biztonság-érzet, és nem fogadják el automatikusan a hagyományos, hierarchikus rendszereket. Szerintem ez nagyon jó irány. Ugyanezt érzem a fiatalabb rendezőkön is – ők sem a klasszikus tekintélyelvre építik fel a saját alkotói pozíciójukat. Sokkal partneribb, demokratikusabb szemlélet jellemzi ezt az új generációt. És ez a színészekre is felszabadítóan hat. Nem kell attól tartanod, hogy mikor aláznak meg a próbán a sárga földig. Ma már jóval több olyan munkám van, ahol egyáltalán nincs jelen ez a fajta félelem – és mégis kiváló a végeredmény.

Szóval lehet valódi a munka, kiszolgáltatottság nélkül?

Nyilván ehhez az is kell, hogy a színész tudja, mit képvisel. Hogy legyen öntudata, legyen jelen alkotótársként. Ne úgy menjen bele egy folyamatba, hogy „majd megmondják, mit csináljak”, hanem hozza be saját magát, a kérdéseit, a gondolatait, a véleményét. Ez már nem a régi világ. És ez rendben van így.

Térjünk át egy különösen izgalmas szerepedre: a Pipás Pistára! Amikor megtudtam, hogy te formálod meg, azonnal kíváncsivá tett, hogy miért vállaltad el?

Egy olyan életszakaszban talált meg ez a szerep, amikor pont egy ilyen „lórúgásszerű” melóra volt szükségem. A felkérés nagyon gyorsan érkezett – alig egy héttel a forgatás előtt kerültem be a produkcióba, és valahogy akkorra már annyi nehézség gyűlt össze a szakmánkban – a különböző szabályozások, elvonások, a független színház és film ellehetetlenítése, hogy egyszer csak azt éreztem: innentől már mindegy, ha eddig volt karrierem, az ennyi volt, mostantól ez csak kísérlet lesz. Ráadásul egy nagyon erős alkotói közösség részeként dolgozhatok. Úgyhogy azt mondtam magamnak: miért ne?

Mi volt a legnagyobb kihívás? Az, hogy egy férfi karaktert kellett megformálnod?

Az első reakcióm az volt, hogy ez egy óriási kockázat. Elképesztően kevés időm volt felkészülni, de ennek a filmnek van egy sajátos stilizációs foka, világa, és ez az univerzum az, amiben elfogadható, hogy én vagyok Pipás Pista. Tudod, ez nem az a fajta vállalás volt, amibe kényelmesen bele lehet ülni, elbabrálni vele hónapokig, inkább úgy képzeld el, mint egy ugrást a medencébe, aminek nem látod az alját, nem tudod, hány fokos a víz, és hogy hogy kerülsz a felszínre. Csak azt tudtam, hogy nagyjából két hétig tart a forgatás, és hogy nagyon kevés időnk lesz mindenre.

Hogyan hoztad meg a döntést?

Ösztönösen és gyorsan. A könyvet is csak pár nappal a forgatás előtt kaptam meg, és akkor még az sem volt teljesen végleges. Nem volt lehetőségem átlátni az egészet, karakterívet építeni, finomítgatni. Egyszerűen csak elkezdtem – és minden energiámat arra tettem fel, hogy az adott jelenetben hiteles legyek. Csak az adott pillanatra koncentráltam, semmi másra.

A film nagy része börtönfalak között játszódik. Ez mennyire szűkítette vagy épp könnyítette a mozgásteredet színészként?

A filmben nem látjuk a Pipás Pista teljes életútját, csak azt az időszakot, amit már a börtönben töltött. A bezártság, a szűk terek segítik a film tematikáját, ami inkább a belső történésekre, egy érzelmi szálra fókuszál. Ha a színészi munkáról beszélünk, akkor sokkal takarékosabb, egyszerűbb eszköztárat igénylő játékra volt szükség, mint általában, még akkor is, ha erős érzelmekről van szó.

Szerinted mennyire tematizálja a film a nemi szerepeket, az elnyomást, a társadalmi igazságtalanságokat?

Ezek a kérdések nyíltan jelen vannak, vagy inkább finom rétegként szövik át a történetet? Ezek nagyon is jelen vannak, de nem egyértelmű, szájbarágós módon. Számomra egy film akkor igazán jó, ha nem válaszokat akar adni, hanem kérdéseket tesz fel. Ha nem lezár, hanem megnyit gondolatokat. A Pipás Pista története számos aktuális témát hordoz, és az, hogy nem a mában játszódik, talán még inkább segít abban, hogy empatikusak maradjunk, ne befolyásoljanak most divatos előítéletek. Még magam sem láttam a végleges verziót, de nagyon remélem, hogy mindez átjön.

Milyen volt a külső átalakulásod?

Fokozatosan történt. Bizonyos jelenetekben kopasznak kellett lennem, ami azért mindig egy nagy vállalás. Az ember, amikor elveszíti a haját, furcsa módon nem feltétlenül maszkulinitást kap, sokkal inkább egyfajta sérülékenységet, védtelenséget. Olyan ez, mintha lehúztak volna rólad egy bőrt. Máshogy érzékeled a világot. Máshogy mozogsz benne. Nekem ez sokat segített a forgatás alatt, viszont utána nagyon nehéz volt hozzászokni a saját új karakteremhez, a kopasz Orsolyához, aki velem maradt.

Úgy érzem, hogy ez a történet most különösen időszerű, és nemcsak Pipás Pista alakja miatt, hanem mert olyan időket élünk, amikor talán jobban meg lehet érteni az ilyesfajta határhelyzeteket. Szerinted mit üzen a film?

Főleg azoknak, akik most találkoznak először ezzel a történettel. Az identitáskeresésen túl itt két ember – két nő – küzd azért, hogy bátran megélhesse az érzelmeit, és abban a világban, amiben ez a történet játszódik, ennek rengeteg akadálya van. Az erős, patriarchális világrend, ami a film miliője is, nemcsak a másságot, de az érzelmi kötődéseket is megnehezíti. Ha valahol mégis utat talál az, ami igaz, ami mély, az mindig ad egyfajta reményt. Még akkor is, ha maga a történet nem egy vidám mese.

Rád milyen hatással volt?

Amikor olvastam a forgatókönyvet, azt éreztem, hogy fontos témákat érint. Kíváncsi voltam, mit tudunk ebből kihozni, hogyan tudunk ránézni ezekre a kérdésekre egy még ismeretlen szemszögből. Nincs új téma a nap alatt, a gondolati és esztétikai minőség az, ami egyedivé és különlegessé tesz egy filmet, és amitől azt érzed, hogy ilyet még nem láttál.

Van olyan szerep, karakter, amire nagyon vágysz, amit szeretnél megformálni?

Sosem volt igazi szerepálmom, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy azt sokan gondolják. Mert lehet, a Júlia az álmod, de ha az az előadás nem jó konstellációban valósul meg – nem olyan a rendező, nem passzolnak a partnerek, nincs meg az a bizonyos flow –, akkor mindegy, hogy Júliát játszol, vagy nem. Akkor az egész elvész. A filmnél is így van: lehet, hogy papíron fantasztikus a szerep, de ha a közeg nem hiteles, ha nincs mögötte minőség, akkor nem fog működni.

Ezek szerint nem hajszolsz semmit, csak elfogadod, amit hoz az élet.

Igen, egy kicsit tényleg így vagyok ezzel, de azért az ember érzi, hogy érdemes-e belevágni egy-egy munkába. Sokszor én magam is meglepődöm azon, milyen csodálatos lehetőségek találtak meg eddig. Hálás vagyok értük. Főleg, mert látom, mennyire nehéz manapság, a nálam fiatalabb és nagyon is tehetséges kollégák sem tudnak kibontakozni. Egyszerűen nincs elég film, vagy ami van, az sokszor szakmailag sekélyes. Tehát nem vagyok elégedetlen, és nem is vagyok nagyravágyó, de igyekszem nyitott maradni.

Nemrég töltötted be a negyvennyolcat. A helyeden érzed magad?

Nem cserélnék a 20 évvel ezelőtti önmagammal – sőt, talán a nagyon fiatalkori énemmel sem. Mostanra sokkal elfogadóbb lettem – magammal is, másokkal is. Érdekes módon ez nem azt jelenti, hogy „mindent elfogadok”. Épp ellenkezőleg. Ma már sokkal jobban meg tudom húzni a határaimat. Ha valami nem jó nekem, ha valaki lehúz, akkor már tudom azt mondani: „köszi, ebből nem kérek.” Jobban ismerem magam, így könnyebben meg tudom ezt tenni.

Áruld el, hogyan csinálod?

Folyamatosan dolgozom rajta, nem olyan egyszerű. Könnyen kibillenek én is, ezért újra meg újra tisztáznom kell magamban a saját belső, igazi igényeimet. Mint egy finomhangolás: az ember érzékszerveit, figyelmét, türelmét frissíteni kell. Ha valamire megtanított az idő, akkor az az, hogy figyelnem kell magamra.

Ez egyfajta éberség, ugye?

Éberség, hogy vedd észre, mi jó neked, és mi nem. Hogy ne telepedj rá másokra, és mások se telepedjenek rád. Ezen próbálok dolgozni. Vannak napok, amikor jobban megy, máskor meg nem. Az biztos, hogy ha az ember apróságokban tudja tartani magát, akkor nagyobb döntéseket is könnyebb meghozni. Szóval nem varázslatról van szó, csak egy napi munkáról, ami apró lépésekből épül fel.

Beszélgettünk múltról, jelenről… Milyennek látod a jövőt?

Számomra a jövő egy nagyon konkrét kép, kétkezi munka. Egy kert. Egy darab föld, ahol magokat ültetek, ahol valamit megtermelek, ahol egyszerűen csak jelen vagyok. És már attól, hogy ezt elképzelem, jó érzésem lesz. Nem gondolom, hogy ezt csak idős korunkra kellene tartogatni. És bár mindez egyelőre inkább szimbolikusan, minimális mértékben van jelen az életemben, a természet közelségéből egyre több erőt merítek.

Mi a tanulság, ami igazán számít az életben, és továbbadnád az olvasóknak?

Talán azt, hogy érezzük meg, mennyire szükségünk van egymásra. Hogy az ember nem önmagában teljes, hanem a kapcsolataiban, az őt körülvevőkkel válik azzá. Nekem óriási erőt adnak a kis közösségek: a szerelmem, a családom, a baráti köröm, az engem támogató nők és férfiak, idősebbek és fiatalabbak egyaránt. Ők azok, akikkel együtt tudok gondolkodni, akikkel megtartjuk egymást. Szóval igen, nem a nagy rendszerekre gondolok, hanem a kis, biztonságos közegre, ahol valódi partnerség és figyelem van. Ez a jövő egyik kulcsa lehet, hogy ne legyünk annyira egyedül.

Az interjút a 2025-ös nyári InStyle Magazinban találjátok.

Most pedig kattints a galériára, és mutatunk még 10 zseniális magyar filmet a Pipás Pistán kívül!