„Most már tudok nevetni magamon, ha elrontok valamit” - interjú Széles Flórával
Vannak történetek, amelyek sohasem vesztik érvényességüket: ilyen például Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja című regénye, melyből még évszázadokkal a publikálása után is sokat tanulhatunk. Nem véletlen, hogy időközben számtalan film-, sorozat-, illetve színpadi adaptáció készült a világirodalmi klasszikusból. Most például a Budapesti Operettszínház álmodta újra Edmond és Mercedes szerelmét, ráadásul új dalokat is írtak az egyébként évek óta sikeresen futó musicalhez. A május 19-én, 20-án és 21-én debütáló előadásról és annak tanulságairól a főhős kedvesét alakító Széles Flórát kérdeztük, akit A Szépség és a Szörnyeteg, a Veszedelmes Viszonyok, a Csárdáskirálynő és a Mária főhadnagy című darabokból már jól ismerhet a Budapesti Operettszínház közönsége.
Bátran kijelenthetjük, hogy a Monte Cristo grófja korántsem habkönnyű szerelmi történet, hiszen a főszereplő, Edmond Dantes a barátságról, az árulásról és a bosszúvágyról is sokat taníthat nekünk. Egy interjúdban azt mesélted, már kislányként megismerkedtél Alexandre Dumas művével: Mit üzent számodra gyermekként?
Visszatekintve érdekes párhuzamba állítani, hogy mit fogtam fel egy szerelmi történetből kislányként és mit értettem meg belőle most, felnőttként. Emlékszem, gyermekfejjel teljes szívemmel szurkoltam azért, hogy Edmond és Mercedes egymásra találhassanak, illetve kiderülhessen az összes sötét titok és mindezeket le is tudják küzdeni. Ma már áthelyeződött a hangsúly a szememben a boldogság kereséséről. Sokkal több kérdést vet fel bennem a kettejük között lévő kapcsolat: szívfacsaró végignézni és a szerepemen keresztül át is élni azt, hogy Monte Cristo egyszerűen képtelen elengedni a bosszúvágyát, nem tud felülkerekedni ezeken a rossz érzéseken, hiába lenne végre lehetősége boldognak lenne a vele történt borzalmak ellenére is. A Monte Cristo grófja most inkább arról szól nekem, mennyire nem szabad feláldozni és elbaltázni a saját életünket azért, mert hajt minket a bosszúvágy.
Mondhatjuk, hogy az évek múlásával és az aktuális élethelyzetünk változásával mindig mást leckéket kapunk Edmondtól?
Igen, ezzel teljesen egyetértek. Ha az ember egy olyan szakaszában tart az életének, akkor együttérez a veszteségeivel és a haragjával. Más esetben viszont akár ellenérzést is válthat ki valakiből az, hogy Monte Cristo nem tudja maga mögött hagyni a múltját. Ráadásul a szerelme, Mercedes ugyanúgy az összeesküvés áldozata lett, mint ő, ennek ellenére férfi mégsem a közös jövőjük felépítésébe vág bele, miután kiszabadul a börtönből, hanem a bosszúvágya hajtja előre.
Szerinted mi tesz örökérvényűvé, időtlenné egy olyan történetet, mint a Monte Cristo grófja?
Az, hogy úgy fogalmazza meg az ember jellemét, és olyan személyes kérdéseket vet fel, amelyek bárkit érinthetnek, akármelyik évet is írjuk éppen. Ez is egy ilyen történet: a harag, a becsapottság, illetve a bosszúvágy érzésével mindannyian találkozunk életünk során.
Azért kétségtelen, hogy a Monte Cristo grófja központi témája a szerelem, a szenvedély. Miért tartod különlegesnek az általad alakított karakter, Mercedes és Edmond románcát? Hogyan válhattak a világirodalom egyik legikonikusabb párjává?
Az egymás iránti érzéseik és szerelmükért való kitartásuk teszi őket emblematikus párrá. Ugyan Mercedes férjhez megy máshoz és még gyereket is szül annak a férfinak, sosem szűnik meg szeretni Edmondot. Amikor felismeri a régi kedvesét Monte Cristóban, akkor derül ki igazán, hogy az érzései nem múltak el, csak „félre lettek téve”. Próbálja ugyan észhez téríteni Monte Cristót a bosszúhadjárata alatt, olykor határozottabban, máskor finomabb nőiességgel, ennek ellenére nem tud rá haragudni – ahogyan a férfit is egyedül a Mercedes iránti érzései teszik sebezhetővé.
A történetük talán régi, ti viszont most egészen új köntösbe bújtatjátok azt: a Budapesti Operettszínház május 19-én, 20-án és 21-én debütáló előadásában az új dalokkal együtt egy új musical is születik.
Igen, az előadás ősbemutatója közel 12 éve volt Szomor György rendezésében, és bár Gyuri ennek a változatnak is a része Monte Cristo karakterében, a rendezést ezúttal nagyon elegánsan átadta. Példaértékű, mennyire át tudott lényegülni idézőjelesen véve „csak” főszereplő színésszé. A szövegekben, továbbá a sorrendjükben is vannak változások egyébként és igen, készültek dalok is, úgyhogy egy egészen új felfogásban meséljük el a nézőknek a már jól ismert történetet.
A jelmezekre és a díszletekre is nagy hangsúlyt fektettetek ezúttal…
Igen, Túri Erzsébet tervezte ezt a különleges díszletet. Az egyik próbán éppen arról beszélgettünk a szereplőtársaimmal, mennyire meseszerű lett a színpadkép, még a legapróbb részletek is pontosan ki vannak dolgozva. A díszlet a központi témák, így az idő múlása, továbbá a bosszúvágy hangsúlyozására szolgál és egy kicsit a Disney-mesék világát idézi.
Akkor, ha jól sejtem, téged is meseszerű ruhákban láthatunk majd a színpadon.
Igen. Lesznek köztük olyanok, amelyek minden részletükben megfelelnek az adott kornak és olyanok is, amelyek szimbolikusok, kifejezőek, ezáltal kevésbé korhűek.
Évről évre egyre népszerűbbek a kosztümös történetek, elég, ha csak A Bridgerton család című sorozat sikerére gondolunk. Szerinted miért rajongunk annyira ezekért a sztorikért, főleg, ha szerelmi szál is bekerül a képbe?
Gyermekként a mesékbe menekültünk, ha féltünk valamitől és amikor megbántottak minket. Az utóbbi években annyira sok problémával, nehézséggel és tragédiával kellett szembenéznünk, frusztráltakká váltunk, sajnos számos okunk van az aggodalomra. Jó érzés elmenekülni egy másik korba, egy csodaszép környezetbe, ahol a sajátjaink helyett mások problémáival találkozunk: tanulhatunk belőlük, alkothatunk róluk véleményt, de nem nekünk kell megküzdeni velük.
Egy kosztümös szerep életre keltése is lehet terápiás hatású? Színészként is jelenthet eszképizmust, annak ellenére, hogy te tulajdonképpen „dolgozóként” vagy jelen egy ilyen előadáson?
Igen. Sok mindent meg tudunk fogalmazni a színpadon, amire az életben talán nincs lehetőség, pedig szükség lenne rá, hogy legyen. Nagyon érdekes, hogy színészként gyakran olyan problémákkal szembesülünk a szerepeinkben, amelyekkel magánemberként is küzdünk a jelenben, esetleg már a múltban megtörtént velünk. Tényleg terápiás hatása van annak, hogy kimondhatok olyan mondatokat a karakterem által, amit az életben nem mertem, pedig olyan jó lett volna.
Mercedest „egy erős, bátor asszonyként” jellemezted, „aki ki mer állni azért, akit szeret”, ráadásul „pontosan tudja, hogy miről mit gondol vagy érez, és ezt vállalja is.” Hasonlítasz rá ebben?
Változó. (nevet) Vannak napok, amikor befelé húzódok, máskor pedig mintha nem is én lennék, olyan bátorsággal vágok neki az adott napnak. Mercedes konfliktuskezelése, és az, ahogyan a problémáit megfogalmazza, példaértékű számomra és igyekszem belőle ihletet meríteni a mindennapjaimban.
Emily Ratajkowski nemrég arról beszélt a podcastjében, hogy azt tapasztalja, bár a férfiakat valóban vonzzák a független, erős nők, egy kapcsolatban mégis azt érzik, sérül mellettük a férfiasságuk. Paradox helyzet.
Túl sokáig húzódott el az az időszak, amikor a nők egyáltalán nem tudtak a saját életükért felelősséget vállalni, hiszen nem engedték őket dolgozni. Egyszerűen képtelenek voltak a saját lábukra állni, szükségük volt valakire, aki gondoskodik róluk, és vigyáz rájuk. Ez a rendszer hosszú időn át volt működőképes, ezért szerintem az emberek lelkében még mindig egyszerűen szokatlan az, hogy mennyire függetlenekké váltunk, mi nők. Sőt, nemcsak a férfiaknak, nekünk is újszerű felállás ez. Nehéz megtalálni az egyensúlyt abban, hogy nemcsak azért teszünk az asztalra ételt, mert megfőztük, hanem mi is megkerestük arra a betevőt és önállóan döntéseket hozunk a saját sorsunkról. Határozottság és erő kell ehhez. A férfi-női kémia viszont a mai napig ugyanúgy működik, hogy a nő odaadja magát, a férfi pedig örömmel fogadja ezt. Nem könnyű megtalálni az arany középutat abban, hogy megmaradjon a törékenységünk a párunkkal szemben, de közben éppen annyira ki is vegyük a részünket az életből, mint ő. Szerintem ez a legjobb párkapcsolatokban is tud gondot, feszültséget okozni. Nekem például nehézséget jelent az, hogy az önállóságomból megszerzett büszkeségemet meg kell tanulnom sokszor lenyelni és egyszerűen alkalmazkodni ahhoz, hogy most kicsit sok vagyok a partneremnek. (nevet) Próbálom tanulgatni, hogy lehet ezt jól csinálni.
Ha már szóba került az önállóság: immár 4 éve annak, hogy a Budapesti Operettszínház társulatának tagja lettél, ami egyébként az első munkahelyed is egyszerre. Megváltoztál a pályakezdő korszakod végére?
Jóval határozottabb lettem. Eleinte még mindent megkérdőjeleztem magammal kapcsolatban és annyira kevés önbizalmam volt, hogy az már nagyon nem volt egészséges. Ezek a régi érzések és gondolatok máig rám tudnak törni néha, amikor fáradtabb vagyok. Néha olyan súlyossá fajul a helyzet, hogy szó szerint azt érzem, nem vagyok méltó arra, hogy a színpadra álljak. De egyébként most már tudok nevetni magamon, ha elrontok valamit például egy próbán, egyszerűen úgy fogom fel, hogy az adott nap nem tartozik az eredményesek közé, elengedem. Őszintén szólva nem is baj az, ha az ember néha rosszul próbál, mert legalább tudom, hogy mi az, amit nem fogok csinálni majd az előadásokon.