Udvaros Dorottya: „A színész önmagát és a nézőket is tudja gyógyítani” - interjú a Nemzet Színésze címmel kitüntetett színművésznővel

Amikor tavaly a Nemzet Színészének választották, azt nyilatkozta, az, hogy tizenegy ilyen pályatársa kiválasztja, hogy ott legyen közöttük, korona a pályáján. Mit jelent Önnek színészként a kollégái ilyen fokú elismerése?

Az állami kitüntetések, a közönségdíjak mind nagyon értékesek, és természetesen mindig azt szoktuk mondani, hogy a közönség reakciója talán a legfontosabb az életünk során, az, hogy ők szeretik-e, amit csinálunk. Egyébként pedig semmilyen kitüntetésre nem számít az ember, persze mérföldkőnek számítanak, de nem azért dolgozik valaki, hogy elismerjék valamivel. Én nagyon meglepődtem, amikor Kossuth-díjat kaptam, nem gondolkoztam sosem azon, hogy a szerep, amivel éppen foglalkozom, kitüntetésre érdemes-e. Inkább csak az jár ilyenkor a fejemben, hogy mennyi munkával jár a megformálása. Aztán ha sikere lesz, és esetleg ezt még díjjal is honorálják, az rendkívül örömteli. Valószínűleg azért jelent ilyen sokat számomra az, hogy a Nemzet Színészei közül tizenegyen engem választottak maguk közé, mert olyan emberekről van szó, akiket rendkívül sokra tartok, ők a szakma krémje. (Természetesen azt hangsúlyozni szeretném, hogy vannak még más nagyszerű színészek is.) És amikor egy ilyen kolléga azt mondja rám, hogy igen, te jó vagy, az valamiért különleges nekem.

A Magyar Mozgókép Díj zsűrijének tagjaként pedig most Önnek is döntenie kellett, kit tart díjra érdemesnek a pályatársai filmjei, alakításai közül. Milyen szempontokat vett figyelembe a jelöltek értékelésekor?

Amikor egy filmet vagy egy alakítást figyelek, nem azt vizsgálom, hogy mit lehetett volna kicsit másképpen csinálni. Megpróbálok néző maradni, nem is tudnám elképzelni máshogyan. Rajongok a moziért, imádom tátott szájjal csodálni azt, ami a vásznon zajlik. Az én esetemben a legfontosabb szempont talán az, hogy melyik film, alakítás hogyan hat rám, mennyire mozgat meg érzelmileg, minek a hatására születik meg bennem a duende. Ezt a spanyol kifejezést régebben gyakrabban használtuk, arra utal, amikor valaminek elementáris ereje van. Lehet, hogy nem tökéletes, van benne hiba, mégis iszonyúan hat. Én ezt kerestem most zsűriként is.

Melyik alakítás, film volt ilyen hatással Önre a közelmúltban?

Semmit sem jelent, hogy éppen ez, de most az Ádám almái című film jutott eszembe.

Robert De Niro évekig az egyik nagy kedvence volt, azt mondja, többek között azért csodálta annyira, mert „amikor egy nagy filmszerepre készült, akár fél-egy évig is edzett egy szerep kedvéért, és beleélte magát abba a szituációba, ahogyan az általa megformált karakter élt.” A method acting kifejezetten megosztja a közvéleményt, Ön viszont nem titkolja, a Te rongyos élet forgatása alatt úgyszintén nem lépett ki a szerepéből. Milyen érzés egy időre tulajdonképpen hátrahagyni a saját életét, és valaki másét élni?

Ez az igazán varázslatos a mi hivatásunkban, hogy teljesen el lehet merülni egy ilyen szituációban, és amikor véget ér egy forgatás vagy egy színházi próbafolyamat, az ember körülnéz a való világban, és szinte meglepődik, hogy mi veszi körül, mit kell elintéznie, befizetnie. (nevet) Szóval teljesen ki tudja rántani az embert a valóságból, ha belekerül egy film vagy egy színdarab világába, egy adott szereplő életébe. Mi tulajdonképpen kölcsönadjuk magunkat bizonyos karaktereknek, hagyjuk, hogy átjárjanak minket. Kialakul valamiféle híd, folyosó, ahol én, Udvaros Dorottya átlépek valaki más helyébe, és megpróbálom összemosni magamat vele. Ez elég veszélyes dolog is, időnként nehéz visszatérni, ha sikerül nagyon belemászni a szerepbe. Nem véletlen, hogy a method acting főleg külföldi színészekre jellemző, Magyarországon erre nincs mód és idő, mert mi egyaránt dolgozunk filmeken, színházban is, illetve szinkronizálunk, rádióba megyünk. Ők egyszerre egy dologra készülnek, ezért nyilván annak a lecsengése is tovább tart, hónapokra is szükségük lehet, hogy újra visszatérjenek saját magukhoz.

„A színész önmagát és a nézőket is tudja gyógyítani” – vallja. Önt miként gyógyította a szakmája az évek során?

Nem véletlenül használja a drámapedagógiát a pszichológia, pszichiátria. Fantasztikus dolog, hogy az ember el tud képzelni egy olyan szituációt, ami nem vele történik meg és megpróbál ebben létezni – mert valójában akár vele is előfordulhatna ez, ő is viselkedhetne így. Ha át tudunk élni magunktól egy kicsit függetlenül valamit, az nekünk is erőt adhat, megtaníthat minket arra, hogy lehet kimászni bármilyen gödörből. Szerintem a színészet öngyógyító szakma. Én szerencsés vagyok, mert zsenik műveit játszom, zsenik mondatait mondom el a színpadon, ezek a sorok mindig visszakúsznak az agyamba, ha a saját életemben hasonló problémával állok szemben, és úgy érzem, nem tudok velük megbirkózni. Ilyenkor mindig bevillan pár gondolat valamelyik szerepemből.

Nem titkolja, hogy „nagy szorgalomra van szükség ehhez a pályához”. Mi tudja éltetni az elszántságát, a kitartását a nehéz pillanatokban?

Akik nem azért lettek színészek, mert felmehetnek a színpadra szép ruhákban, rájuk irányul a reflektorfény, és megtapsolják őket, vagy azért, hogy mutassa az arcukat a kamera, hanem azzal a céllal, hogy mesélni, adni, mondani tudjanak valamit az őket arra érdemesnek tartó közönségüknek a szerepeiken keresztül, azokat ez a fajta felelősség nem hagyja az embert nyugodni. Ez mindig előre, tovább lök minket, még akkor is, ha úgy érezzük, csődöt mondtunk, megakadtunk valamiben. Én például elgondolkodtam azon, mi hajtja tovább a sportolókat, amikor már a testük minden porcikája ki van zsigerelve. De ezek megmagyarázhatatlan dolgok. Egyszerűen vannak emberek, akikben ez az elszántság felülír mindenféle fizikai és lelki fájdalmat, fáradtságot. Az a tapasztalatom, hogy azok a színészek, akik nekem példaképeim voltak a pályám során, ők így dolgoztak mindig.

Ön milyen szerepekre készül most?

Júliusban lesz a Rebecca című musical bemutatója a Szegedi Szabadtéri Játékokon, illetve Jon Fosse irodalmi Nobel-díjas norvég író egyik darabját színpadra állítjuk Kaposváron Bérczes László rendezésében. De nemrég befejeztük Herendi Gábor új filmje, a Futni mentem forgatását is: ez egy szívet melengető romantikus vígjáték, amiben Lovas Rozi, Tenki Réka és Trill Beatrix alakítják a lányaimat. Mindegyikükkel dolgoztam már korábban, és örülök, hogy újra lehetőség adódott rá, mert nagyon szeretem őket.

Egy interjújában mesélt arról, hogy az apróságoknak örül a legjobban. Mi volt a legutóbbi ilyen az életében, ami boldogsággal töltötte el?

Felkértek néhány közéleti személyiséget, köztük engem is, hogy egy mutassuk be egy kifutón azokat a ruhákat, amiket a magyar sportolók hordani fognak majd Párizsban, az olimpián. A pólót, amit viseltem ezen az eseményen, megkaptam ajándékba, és ennek annyira örültem, hogy aznap szinte nem is akartam levenni.

Címlapsztárjaink: Nagy Katica, Piros Ildikó, Törőcsik Franciska, Temple Réka és Udvaros Dorottya a magyar mozgókép különleges fénylő csillagai - ők a magyar filmekről és filmesekről szóló lapszámunk főszereplői. Ami pedig összeköti még őket, az az idei MOZ.GO, a Magyar Mozgókép Fesztivál, azaz a hazai film ünnepe.

Öt címlapsztár, öt inspiráló történet, öt csodás interjú, amit a legújabb lapszámban (is) olvashatsz, de előtte még less be a kulisszák mögé, és nézd meg, hogyan zajlott legújabb címlapanyagunk fotózása!