A novemberi InStyle oldalain az SOS Gyermekfalvak kommunikációs igazgatójával készített interjút vendégszerkesztőnk, Mádai Vivien. A beszélgetést teljes hosszában olvashatjátok most itt, az InStyle.hu-n.

Mádai Vivien: Emlékszem, egy rendezvényen találkoztunk először, ahol óriási nyomot hagyott bennem, ahogy az SOS Gyermekfalvak munkájáról beszéltél. De azt is tudom, hogy ez a pálya nem volt mindig ennyire egyértelmű számodra.
Romet-Balla Ágnes: Anno a Westelnél kezdtem, aztán kimentem egy évre Angliába csak úgy, mert elegem volt a világból. Ott az illegális séftől kezdve a bébiszitteren át minden voltam. Miután hazajöttem, elkezdtem egy pici PR-ügynökségnél dolgozni, ahol megtanultam az alapokat, és átláttam a média világának működését. Aztán jött egy nemzetközi PR-ügynökség, majd az egyre nagyobb falatok és ügyfelek. Onnan hívtak át a Red Bullhoz kommunikációs menedzsernek. Aztán az élet más területre sodort, anyuka lettem.
MV: De nem érted be ennyivel…
RBÁ: Vissza akartam menni a Red Bullhoz, de már amikor anno bejelentettem nekik, hogy kisbabát várok, még a HR-esnek is utána kellett néznie, hogy mivel jár mindez. Csodás munkahely volt, de nem éppen családbarát. Két gyerek után márpedig ez fontos volt, így abban maradtunk, hogy megpróbálok keresni egy olyan helyet, ahol ez a rendszer jobban működik. Ha nem megy, menjek vissza, megoldjuk valahogy. Ekkor hívott fel egy újságíró kollégám, hogy hallotta, „kint” vagyok a piacon, és micsoda szerencse, mert az UNICEF kommunikációs igazgatót keres.
MV: Ott magadra találtál, de mégis eljöttél.
RBÁ: Amikor én a Red Bulltól, vagyis egy multitól átmentem az UNICEF-hez, az egy nagyon hideg megfontolás eredménye volt. Nem a gyerekekről szólt. Maximum az én gyerekeimről, mert a munkát és a családot szerettem volna összeegyeztetni, de akkor még szó sem volt arról, hogy én nagy, világmegváltó tervekkel indulok bele ebbe az egészbe. Azt néztem, hogy kommunikációs menedzser vagyok, ez pedig egy magasabb karrierállomás egy olyan nemzetközi szervezetnél, ami a CV-ben is jól mutat, és családbarát. Aztán jött a fordulópont, mert ott olyan emberekkel voltam körbevéve, mint például Gyurkó Szilvia gyerekjogi aktivista, akiktől rengeteget tanultam, képzéseken vettem részt, beleláttam ebbe a világba, így szépen, lassan jó értelemben, de átmosták az agyamat. Ott született meg a harmadik gyerekem is, és úgy tűnik, a hormonjaim érzékeny módban maradtak. Rájöttem, hogy ez vagyok én igazán. Hogy erre a munkára és a munkámra mekkora szükség van. Egy dolgot azonban nem kaptam meg: soha nem láttam igazán a munkám eredményét.

MV: Ez hiányérzettel töltött el?
RBÁ: Igen. Az UNICEF egy fantasztikus hely, de tekintve, hogy világszervezetként leginkább a harmadik világban dolgozik, nehezen kivitelezhető elvárás volt, hogy kijussak, és lássam a saját szememmel, mit is csinálunk. Hasonló, mint az adományozóknál: látni akarom, hogy hova megy a pénzem!
MV: De hamar bevonzottad azt, amit valóban szerettél volna, mert az SOS Gyermekfalvaknál pont emberhiány volt.
RBÁ: Teljesen véletlenül valaki kiposztolta, hogy adománygyűjtési és kommunikációs igazgatót keresnek az SOS Gyermekfalvaknál, és akkor éreztem, hogy ez lehet az a hely, amit én is keresek. Életem legkeményebb interjúja volt, szó szerint két napig ment a hasam előtte. Egy 10 fős csapatot kell irányítani és nagyon komoly bevételekre szert tenni – biztosra kellett menniük. A kiválasztási interjú többkörös volt és többoldalas feladatokat kaptam. Megdolgoztattak, de felvettek, és onnantól szerelem lett…
MV: Amikor elkezdtél dolgozni náluk, tudtad, hogy pontosan mivel is foglalkoznak?
RBÁ: Voltak elképzeléseim, de amit a honlapjukon láttam akkor, mind arra engedett következtetni, hogy egy kicsit elöregedett, lassú, unalmas szervezetről lehet szó, ami nem mellesleg gyerekekkel foglalkozik. De közben meg valahol mélyen éreztem, hogy sokkal több van ennél benne, és ezt szerettem volna megmutatni.
MV: Amikor az ember ilyen pozícióba kerül, vannak világmegváltó gondolatai?
RBÁ: Ezeknél a gyerekeknél tényleg azt látom, hogy nem az én feladatom szakmailag megoldani az ő helyzetüket, arra van egy iszonyatosan jól működő professzionális csapatunk. Nem az van, hogy én kitalálok valamilyen programot, meg ötletelek, hogy hogyan lehetne a gyerekeken segíteni. Nem! Az én feladatom nagyon szűken az, hogy gyerekjogi szempontokat figyelembe véve a maximális pénzt elő tudjam teremteni.

forrás: Fromm Balázs

Romet-Balla Ágnes, az SOS Gyermekfalvak kommunikációs igazgatója

MV: Gyakran ütközöl falakba?
RBÁ: Csak abba ütközöm. Nem is a pénzhiány miatt, hanem mert van egyfajta szűklátókörűség az emberekben és a vállalatokban. Tudod, vannak olyan bődületes baromságok, amikkel nagyon nehezen tudok együtt élni. Az, hogy a cégek többségénél a társadalmi felelősségvállalás még mindig csak arról szól, hogy kimegyünk falat festeni meg játszóteret tisztítani, attól olyan sikítófrászt tudok kapni, hogy csak na. Volt, hogy a másik két kollégám fogott vissza az asztal alatt, és csipkedtek, hogy tartsam magamban az indulataimat, mert a pénz ugye kell nekünk. Én meg csak a tárgyalás után üvölthettem, hogy tudom, de hát miért nem látja, hogy mekkora ostobaságokat beszél?
MV: Úgy sejtem, ha nem lennének ezek a falak, te nem dolgoznál itt…
RBÁ: Valahogy a düh egyre nagyobb bennem, amikor újabb korlátokba ütközünk. Végre áttörünk az egyiken, majd jön a másik. Egyrészt borzalmasan fárasztó, másrészt viszont ad egy plusz energiát az a tudat, hogy most már eggyel kevesebb akadály van, gyerünk tovább, nem tarthat ez a végtelenségig.
MV: Mit kezelsz a legnehezebben?
RBÁ: Az ostobaságot és az arroganciát.
MV: Arra gondolsz, hogy az adományozók azt gondolják, ők tesznek szívességet azzal, hogy segítenek?
RBÁ: Nem szeretem, ha jönnek a világmegváltónak tűnő tervvel, és nem kérdeznek, hanem „majd én azt jobban tudom” elven meg akarják mondani, mi hogyan legyen. Ha nem veszik a fáradságot, hogy kérdezzenek, hogy megpróbálják megérteni a mi álláspontunkat. Valahogy ugyanezt a szemléletmódot vittem be a magánéletembe is – és ezt Gyurkó Szilvinek köszönhetem –, hogy ha például a gyerekemet bántják az iskolában, akkor nem az az első, hogy elkezdem szidni a bántalmazó gyereket, hanem megpróbálom megérteni, hogy miért csinálta. Talán ez a szemléletmód hiányzik az emberekből. Hogy meg sem akarják érteni, hogy miért nem fogad el a szervezetünk például ruhát, játékot, bútort.

MV: Neked van közvetlen kapcsolatod ezekkel a gyerekekkel?
RBÁ: Van. Most szombaton is voltam az egyik nevelőcsaládnál. Egyrészről valahol próbáljuk távol tartani magunkat és a saját területünkre koncentrálni, másrészről ha az ember nem tudja belevinni a szívét, nem tud együtt sírni és nevetni velük, akkor nem tudja ezt jól csinálni.
MV: De az sem véletlen, hogy ezt
a szakmát inkább nők végzik.
RBÁ: Nők vagyunk, érzelemből működünk. Nekem a könnyek néha olyanok, mint a benzin. Igenis előre tudnak vinni, mert az van bennem, hogy ezt meg kell oldani, hogy többet ne forduljon elő. Nekem az hatalmas motiváció, hogy én már csak akkor látom a gyerekeket, amikor jobban vannak, a jó úton, ahova a mi segítségünkkel kerültek. És tudom, hogy ezt az állapotot kell fenntartanom. De ha nem engeded, hogy ezek az érzések bekússzanak a bőröd alá, nem tudsz hatékony lenni.
MV: Gyakran sírsz?
RBÁ: Rengetegszer. De nem csak itt. A három gyerekem kinyitott egy hormoncsapot, és egy sörreklámon is képes vagyok elbőgni magam.
MV: Sok sikeres sztorid van az SOS Gyermekfalvak életéből?
RBÁ: Tudod, miért érdekes kérdés ez? Mert ha valahol meghúzom a határt, akkor pont ez az. Attól nem tartok, hogy megismerjem a legfeketébb mélységét egy gyerek hátterének, mert azt érzem, hogy pont ezek miatt van szükség ránk. Ám ha szembesülök azzal, hogy egy gyereknek a kikerülés után megcsúszik az élete, az visszavet. Egyszer például egy gyereket hazaengedtek, és két év múlva meghalt abban a családban – sajnos volt ilyen –, na ezekben az esetekben azt érzem, hiábavaló a munkám, pedig én csak pénzt gyűjtök.
MV: Az emberek fejében még mindig nagy a zűrzavar azzal kapcsolatban, hogy mi is az a nevelőszülőség, vagy mi a Gyermekfalvak lényege.
RBÁ: Fontos tisztázni, hogy az állami gondozott gyerekek többségének élnek a szülei. Nem árvák. Azért emelték ki őket a családjukból, mert bántalmazták, elhanyagolták őket, ezért állami gondoskodásba kerültek, ahonnan akkor kerülnek ki, ha örökbe fogadják őket, rendeződik a családi hátterük és hazamennek, vagy egyszerűen kinőnek a rendszerből. Az SOS-nél képzett nevelőszülőknél élnek ezek a gyerekek, amíg a három opció közül az egyik be nem következik.
MV: Ha valakit egyszer a társadalom leírt, annak nincs esélye?
RBÁ: Az emberek többsége előítéletekkel terhelten viszonyul az állami gondozottakhoz. Ha az iskolában verekedés tör ki, az első reakció, hogy biztos az SOS-esek kezdték. Vagy megkérdezik tőlük például, hogy minek jönnek anyák napjára, hisz nekik úgy sincs anyjuk.
MV: A te gyerekeid tudják, hogy te mivel foglalkozol?
RBÁ: Igen, de ez gyerekszemmel teljesen más. Ők azt látják, hogy az SOS-es gyerekek egy kertes házban játszanak, van trambulinjuk. Nekünk nincs. Ők a gyereket látják a gyerekben – értsd jól –, és pont ez lenne a lényeg. A nagy álmom az lenne, hogy a gyerekeim szemén keresztül lássa a társadalom az összes állami gondozottat, és ne azt lássák bennük, hogy őt megverték, őt megerőszakolták, őt elhagyták, hanem csak azt, hogy ő egy gyerek, aki tele van lehetőségekkel. A gyerekek képesek így játszani. Három percen belül fogócskáznak, pont nem érdekli őket, hogy a játszópartnerének milyen háttere volt.
MV: Jó lehet úgy hazamenni, hogy ma is valami fontos dolgot tettél.
RBÁ: Ezen a munkahelyen folyton kételkedsz: vajon tényleg ez a maximum, amit meg tudsz tenni? És ez az, amit korábban soha nem éreztem. Egy multinál kész volt egy kampány, örültünk, berúgtunk, mindenki élvezte az életet, és azt mondtuk, igen, megcsináltuk. Ennek a munkának nincs olyan pontja, amikor azt tudod mondani, hogy hátradőlök, vége. Vagy azért, mert mindig növekszik az adománygyűjtési cél, vagy mert mindig jön egy újabb történet. Ennek a gyereknek műtétre lenne szüksége, a másiknak újabb pszichológusra – mindig van olyan hely, gyerek, család, ahol segíthetnél. Soha nem érsz a végére.