Az orosz-ukrán háború arca egy egyetemista lány szemével: „Az a személy, aki korábban voltam, megszűnt létezni”

Az első nap és az első éjszaka

Aznap korán keltem, hogy készüljek kicsit a szemináriumi órámra. Sokakkal ellentétben, nekem egyáltalán nem volt baljós előérzetem. Kipihentem magam, mert az előző nap, hosszú idő után először, egy jó nagy sétát tettem a falumban, és azzal nyugtattam magam, hogy mégis ki a fene akarna háborút indítani tavasszal? Egy teljes hónapon át mindenkit, aki fontos volt nekem, azzal nyugtattam, hogy nincs az a hülye, aki belekezdene egy háborúba Európa közepén. Amíg élek nem felejtem el azt a percet, amikor megtudtam mi történt, ahogy ukránok milliói sem fogják elfelejteni azt, amikor ők szembesültek a hírrel. Hallottam, ahogy anyukám a folyosón telefonál. Addig nem kapcsoltam be a laptopomat, így még nem olvastam a híreket. Bejött a szobámba, és egyből azzal kezdte: „Még nem hallottad? A háború elkezdődött”. Nehéz lenne szavakba öntenem azt, ahogy akkor éreztem magam. Talán a mélységes csalódottságot tudnám kiemelni. Az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem az volt:

A orosz-ukrán háború első napján végig ugyanaz a dolog járt a fejemben. Aztán később ugyanezt fogalmazták meg egy videóban is, ami arról szólt, hogy orosz katonák a megszállás ellen tüntető civilek közé lőttek.

Az első éjjel úgy féltem, mint még soha azelőtt. Féltem abbahagyni a hírfolyam olvasását, akár csak egy másodpercre is, különben más nem maradt volna számomra, mint néma csendben figyelni és várni. Nem bombáztak minket. A közelben sem bombáztak semmit. Mégis csak valamikor hajnalban tudtam elaludni. Aztán reggel, mikor felkeltem pár óra alvás után, úgy éreztem, mintha éveket öregedtem volna azon a borzalmas éjszakán. Az a személy, aki korábban voltam, megszűnt létezni.

A felismerés

A második napon már nem féltem úgy, mert az elmém elkezdett alkalmazkodni a helyzethez. Nem aggódtam már a bombák miatt, de volt valami, ami miatt úgy éreztem, lassan megszakad a szívem. A háború első pillanatától kezdve tudtam, hogy előbb-utóbb ez is bekövetkezik. Mégis, mikor először beszéltünk róla a szüleimmel, berohantam a szobámba, és levegőért kapkodtam, mint egy partra vetett hal. Próbáltam meggyőzni őket, hogy én nem akarom ezt. Ők is mondták, és én is tudtam, hogy butaság, tudtam, hogy a mi helyzetünkben nincs más választásunk. El kellett menekülnöm.

Reméltem, hogy nem fog összejönni. Bíztam benne, hogy nem találok majd járművet, hogy az önkéntesek nem fognak segíteni, hogy minden túlságosan bonyolult lesz, és kénytelen leszek maradni. A háború harmadik napjának reggelén a lövedékek fülsiketítő sivítására ébredtem. A városok felé szálltak, talán Cserkaszi vagy Uman irányába. Azonnal felébredtem, kiugrottam az ágyból, és hallgattam mi történik. Nem féltem különösebben, annak ellenére, hogy korábban nem hallottam még ennyire félelmetes hangot. Nem éreztem semmit. Ekkor már tudtam, hogy rám valami sokkal borzasztóbb dolog vár, mint holmi rakéta. Inkább visszafeküdtem aludni.

A háború ötödik napján egy családi barátunk hívott Csernyihivből. Ő már korábban átvitte a feleségét és óvodás gyerekét a lengyel határon. Most pedig elindult értem és a családomért. Egy csodálatos pillanatig úgy tűnt, hogy van remény arra, hogy összeszedjük a legfontosabbakat, fogjuk a macskát és mindannyian elmenjünk Lengyelországba. Aztán ez a remény egy perc alatt elveszett, amikor láttuk, hogy milyen alaposan vizsgálják át az okmányokat az ellenőrzőpontokon. Apámnak nem voltak rendben az iratai, hála a háborút megelőző időszak bürokratikus káoszának. Már a falunk határában lévő első ellenőrzőponton sem volt esélye átjutni. Édesanyám úgy döntött vele marad. Nekem viszont menekülnöm kellett, erről nem voltak hajlandóak vitát nyitni.

Más családokkal ellentétben, nekünk semmi megtakarításunk sem volt. A szüleim már a háború legelején elvesztették a munkájukat. Mikor összecsomagoltuk a dolgaimat az útra, minden maradék pénzünket kitettük az asztalra. Pár ezer hrivnya volt, nagyjából háromszáz euró. Nagyobb részét odaadták nekem az útra, és csak egy keveset tettek félre maguknak. Azért menekültem el, hogy később kiemelhessem őket a szegénységből. Májusban kezdtem volna egy komoly presztízzsel bíró kutatói ösztöndíjat Kanadában, amit komoly erőfeszítéssel nyertem el. A szüleim attól tartottak, hogy a Dnyeper hídjait rövidesen felrobbantják, és nem tudok majd átkelni a jobb partjára. Azonnal indulnom kellett.

Az este

A családi barát a háború hatodik napjának estéjén érkezett meg. Napok óta szemhunyást sem aludt. Együtt ültünk a szobában és beszélgettünk, ahogy korábban oly sokszor, mikor még mi is Csernyihivben laktunk, mielőtt a faluba költöztünk volna. Örültünk, hogy élve látjuk. Úgy tett, mintha jól lenne. Eddigre már tudtuk azonban, hogy Csernyihiv környéke tele van aknákkal, lehetetlen bejutni, és hogy egyszerű emberek házait bombázzák. A szülei, rokonai és barátai mind ott voltak. Miközben nevetett, a szemében valami borzasztó dolgot, az őrület jeleit láttam felcsillanni. Édesanyám halkan a fülembe súgta, hogy vigyázzak vele, mert az út folyamán rosszabbul lehet. Poszttraumás stresszben szenved.

Életem legfájdalmasabb estéje volt az. Anyukám a hírfolyamot görgette. Láttunk egy videót Harkivból, a városból, ahol a szüleim felnőttek. Egy hatalmas erejű robbanás rázta meg a várost, ami úgy terjedt a levegőben, mint egy gombafelhő. A videó véget ért, majd újra és újra elkezdődött. Apám a szoba közepén állt, és újra és újra megnézte. Ijesztő volt a tekintete. Aztán fogta magát, odalépett a számítógéphez, és lejjebb görgetett, hogy eltűnjön a videó a látómezőnkből.

Összecsomagoltam a dolgaimat. Néhány ruha volt, a laptopom, és egy nehéz antológia, amiben válogatott ukrán versek voltak. Még 17 éves koromban vettem Harkiv központjában. Megsimogattam a macskát, aztán kiengedtem kicsit sétálni. Nem szokott otthon aludni. Az indulás reggelén vártam rá, hogy még egyszer utoljára láthassam. Nem jött haza. Szerencsére előző este érzelmes búcsút vettem tőle.

A reggel

Ha most próbálok visszagondolni arra az utolsó pár napra, kicsit olyan, mintha egy sötét fátylon keresztül látnám őket. Amikor a háború hetedik napjának reggelén készültünk búcsút inteni egymásnak, apám átment a szomszéd szobába, ahol egy kisebb pánikroham tört rá. Anyám próbálta nyugtatni, hogy az a legjobb, ha én elmegyek, mert úgy biztonságban leszek. Mikor kijött a szobából, életemben először láttam őt sírni. Ültem a kanapén, és befejeztem a reggelimet. Anyám odajött, én pedig viccelődni próbáltam. Rám nézett, és azt mondta, ne próbáljam elrejteni az érzéseimet. Nem válaszoltam semmit.

Ahogy kiléptem az utcára, és haladtam az autó felé, végignéztem a farmunkat. Éles fájdalom hasított belém. Úgy éreztem ezernyi szem mered rám, azt várva, hogy mikor sírom el magam. Olyan erővel tört rám a késztetés, hogy zokogjak, hogy minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy ne tegyem. Megöleltem a szüleimet. Ők sírtak, de én tartottam magam. A családi barát és én beültünk az autóba. Az ablakon át rámosolyogtam a szüleimre. Kihajtottunk a kapun, és a falu vége felé vettük az irányt. Azt gondoltam, hogy most, hogy a szüleim végre nem látnak, majd jól kisírom magam, de végül nem tettem. Úgy tűnt, valami eltört bennem, és ez a törés tette lehetővé, hogy egyfajta életmentő bénultságot érezzek. A legkevésbé sem érdekelt akkor a jövőm.

Az út

Az út nehéz volt. Irtózatos forgalmi dugók kezdődtek Nyugat-Ukrajnában. Autók ezrei próbáltak minél messzebbre kerülni azoktól a városoktól, amiket az oroszok bombáztak. Minden autóban nők és gyerekek ültek egy táskás szemű férfival a sofőrülésben. Este nem lehetett haladni a kijárási tilalom miatt, ezért valami helyet kellett találnunk, ahol meghúzhattuk magunkat éjszakára. Az első éjszakát az egyik csoporttársamnál töltöttük Vinnicjában. Szavakkal leírhatatlan, hogy mennyire hálás vagyok neki és a szüleinek a támogatásukért. Nem csak nekünk segítettek, de sok más embernek is. Ha megtehetném, hogy egész hátralévő életükre megáldjam őket, megtenném.

Mikor néhány nő és gyermek felvétele után útnak indultunk, úgy éreztem, hogy ismét valami nekem kedvestől kell elválnom. Sok szerencsét kívántam a csoporttársam apjának. Azt mondta, nincs rá szüksége, mert ő otthon van. A szemében mélységes együttérzést láttam. A második éjszakát Ternopilban töltöttük egy menekültek számára fenntartott központban. Megálltunk a segélyközpontnál, ami egy állomás épületében volt. Egyedül maradtam a kocsiban, mindenki más kiszállt. És akkor, életemben először meghallottam a légiriadó szirénájának hangját.

Próbáltam kiszállni a kocsiból, mert túl veszélyes lett volna bent maradni. Az ajtók azonban nem nyíltak ki. Hívtam a családi barátunkat, de a telefonja a mellettem lévő üres ülésen csörgött. Vérfagyasztó volt a sziréna hangja. Aztán egyszer csak abbamaradt. Ez azt jelentette, hogy a rakétát lelőtte a légvédelem. Az is lehet, hogy nem is Ternopil felé tartott, de a sziréna mindenkit figyelmeztetett a lehetséges veszélyre. A srácok a területvédelmi egységből épp a sportcsarnok fogadótermében vacsoráztak. Mi egy hatalmas terem padlóján, a leterített több tucatnyi matrac egyikén töltöttük az éjszakát. Valaha konditerem volt. Most a padlón mindenfelé nők, gyerekek, és idősek hevertek. Talán pár órát aludtam összesen. Reggel hatkor a családi barátunk azzal ébresztett, hogy a zaporizzsjai atomerőmű lángokban áll. Aznap elértük a határt.

A határ és Lengyelország

Mikor búcsút vettünk egymástól a családi barátunkkal, magamban azt kívántam neki, hogy kerülje el a bánat. Az utazásunk minden napjával egyre kaotikusabbá váltak a gondolatai a fáradtságtól és az aggodalomtól. Egyfolytában a telefonját figyelte, hogy lássa, mi történik Csernyihivben. Miközben az ország nyugati részén utaztunk keresztül, folyamatosan azt mondogatta, hogy mennyire bosszantja, hogy az ott élők olyan nyugodtnak tűntek, mintha nem is lenne háború. Akkor értettem meg, hogy mire gondolt, amikor beálltam én is a sorba a határátkelőnél. A gyerekek nevetgéltek, az asszonyok csak úgy kedélyesen beszélgettek a háborúról sorban állás közben. Megosztották egymással, hogy ki mit tervez a jövőben. Szinte mindannyiuknak volt pénze és nyugaton élő rokonai, akikhez nyugodtan mehettek. Olyan dühöt éreztem, hogy legszívesebben megütöttem volna valakit. Szívből gyűlöltem mindenkit, aki a sorban állt. Hogy lehet a békéről csacsogni, miközben dúl a háború? Hogy lehet úgy a háborúról beszélgetni, hogy nem érzik át a súlyát, nem rogynak térdre, nem zokognak, és nem verik a fejüket a földhöz?

Mivel sátrak voltak kifeszítve fölénk, szinte észrevétlenül léptük át a két állam között húzódó határt. A lengyelek nagyon kedvesek voltak velünk. A hátártól a menekült táborig egy önkéntes vitt el autóval. Amikor megérkeztünk a menekülttáborba, szinte azonnal találtam egy önkéntest, aki belement, hogy elvigyen Varsóig. A segítők mosolyogtak, én pedig visszamosolyogtam rájuk. Az útra adtak egy csomó rágcsálni valót, bár nem akartam elfogadni őket. Úgy éreztem, másnak nagyobb szüksége lenne ezekre az adományokra. Amikor hat órával később megérkeztünk Varsóba, az engem és a gyermekeikkel utazó fiatal lányokat szállító önkéntes száz zlotyt nyomott a kezembe, majd búcsút intett. Soha többé nem találkoztam vele.

Az elmúlt napokban végig, míg készültem az útra, és miközben utaztam, az a gondolat járt a fejemben, hogy az lenne a legjobb, ha inkább engem is eltalálna egy bomba. Nem a családomat és engem, csak engem, egyedül. Sokkal jobb lett volna, ha szépen egyedül kapok egy bombát a nyakamba, miközben a szüleim biztonságban vannak. Egyszerűen nincs borzasztóbb érzés annál, mint több ezer kilométernyire ücsörögni a szeretteidtől tehetetlenül, tudva, hogy ha bármi történik velük, nem tudsz segíteni rajtuk, és ha a legrosszabb bekövetkezne, még csak a szemüket sem zárhatod le. Vérzik a szívem az otthonomért is. Ahogy haladtunk előre, egyre jobban tágult ki a világom. Eleinte az otthon csak a szüleim házát jelentette, aztán a falumat, a megyét, a Dnyeper bal partját, a régiót és végül, mikor átléptem a határt, már az egész országot.

A kártyámon nagyjából 100 euró maradt, mivel a pénzem egy részéből a családi barátunkat befizettem egy szoláriumba. Kedves barátaim Európából küldtek még pénzt, így most van 300 euróm. Kénytelen leszek kölcsönkérni még valamennyit, hogy fedezze a repülőjegyem árát Kanadába, ahol elnyertem a tudományos ösztöndíjat. Ott mindent meg kell majd tennem azért, hogy minél inkább képes legyek támogatni a szüleimet. Azért is nehéz ez, mert mióta hátra hagytam a családomat, olyan érzésem van, mintha egy mázsás súly nyomná a vállamat, amitől nem tudok megszabadulni. Minden érzés eltompult. A front egyre közelebb kerül a szüleimhez, én pedig csak távolból figyelhetem őket. Félek attól, hogy nehogy a háború áldozata legyek egész hátralévő életemben, de ezt a súlyt nem tudom csak úgy levetni a vállamról. Az a személy, aki a háború előtt voltam, már nem létezik. Ha nem lettek volna azok az emberek, akik oly sokat segítettek nekem az elmúlt időszakban, biztos, hogy sokkal rosszabbul alakult volna a sorsom. Vérzik a szívem minden egyes ukránért, aki nem volt ilyen szerencsés, aki nem kapott időben segítséget, még mindig vár rá, vagy már fel is adta a reményt.

Ha majd győzelmet aratunk, az lesz a második születésnapom. Amikor majd nem kell többé a családomért aggódnom, kiélvezem minden percét az áldott békének.

Dicsőség Ukrajnának!

Katyerina Rudenko beszámolóját Erdélyi László fordította az InStyle számára.