Kate Hudson írása az InStyle-ban: „Néha úgy érzem, rossz anya vagyok”

“Hát igen, ez van. Rájöttem, hogy kerek-perec ki is mondhatom, amit érzek. Mert közben biztosan érzem azt is, hogy van jó pár nőtársam, aki ezt olvasva elmosolyodik majd, és hevesen bólogat magában, hiszen PONTOSAN tudja, miről is beszélek. Igen, van, hogy úgy érzem, rossz anya vagyok!

Amikor az InStyle megkért, hogy írjak pár személyes gondolatot magamról, egyes szám első személyben, nagyon felvillanyozott a lehetőség. Egy kicsit persze ideges is voltam, mivel az írásbeli stílusom inkább illene egy konzervatív hangvételű kulturális magazinhoz, mégis úgy érzem, minden nő, aki az InStyle-t olvassa, érteni fogja, és nyitott szívvel fogadja majd ennek a kis eszmefuttatásnak a mondanivalóját.

Kate Hudson gyerekeivel, az idén 12 éves Ryder Russell Robinsonnal és az idén 5 éves Bingham Hawn Bellamy-val. A fotó 2016 januárjában készült.

Egy kicsit küzdöttem azzal, milyen irányba induljak. Anyák napja alkalmából írhattam volna, mondjuk egy szeretetteljes levelet anyukámnak, de ez túl könnyűnek tűnt. Közeleg a nyár, eszembe jutott, hogy esetleg az utazás iránti rajongásomból indulok ki, de az meg lerágott csont. Aztán írtam egy komoly, feminista eszmefuttatást, ami azóta is a computeremen vesztegel, mert utólag kissé túl vaskalaposnak éreztem. Elvégre nyakunkon a nyár, a harcias, feminista énemet inkább majd októberre tartogatom.

Egyszóval sokat rágódtam a dolgon. Közben az InStyle újságírója, aki ehhez a levélhez a kísérő szöveget írja, kérdéseket tett fel nekem. Minden rossz szándék nélkül jegyzem meg, hogy ezeket a kérdéseket gyakran megkapom, amit amúgy teljesen értek, hiszen az emberek többsége ezekre a dolgokra kíváncsi.

Kérdés: HOGY TUDSZ ENNYI MINDENT ÖSSZEEGYEZTETNI?

A rettegett kérdés. Olyan, amire úgy érzem, sosem sikerül megfelelő választ adnom. Olyan, amire, nem tudom, van-e bárkinek épkézláb válasza. Sehogy. Nem tudom összeegyeztetni. Vannak napok, amikor úgy érzem, túlterhelt vagyok, más napokon meg nem. Vannak napok, amikor úgy érzem, megkaphatnám ’a világ legjobb anyukája’ díjat, más napokon meg azon kapom magam, hogy a ház egyik eldugott szegletében fura és értelmetlen dologgal foglalatoskodom, csakhogy egy kicsit eltűnhessek a fiaim szeme elől.

Kérdés: SEGÍTESZ NEKIK MEGÍRNI A HÁZI FELADATOT, VAGY EGYEDÜL BOLDOGULNAK?

Na ez az a kérdés, ami aztán minden porcikámban felébreszti a szülői bűntudatot. Igen, segítek a fiaimnak a házi feladatban, de szörnyen unom. Bármeddig el tudnám hallgatni őket, ha például arról van szó, hogy kifejtik a véleményüket egy témában, és megvitatják velem, vagy egymás közt, mert az melegséggel tölti el a szívemet. Na de matekozni, ahhoz semmi kedvem! Őszinte leszek: szívesebben ülnék le valami ócska tévéshowt bámulni, mint, hogy törtekkel meg szorzásokkal töltsem az időt.

A kérdések, amiket a többi újságírótól kaptam az évek során, ugyanezt a sort követik.

ÉN FŐZÖK-E ESTÉNKÉNT A FIÚKNAK VACSORÁT? HOGY TARTOM VELÜK A KAPCSOLATOT, AMIKOR TÁVOL VAGYOK? ÁLLÍTOTTAM-E FEL BÁRMILYEN SZABÁLYT MAGAMNAK, HOGY MEDDIG MARADHATOK TŐLÜK TÁVOL? MAGAM INTÉZEM-E A BEVÁSÁRLÁST?

Igyekszem mindig korrekt és körültekintő válaszokat adni, mert ahogy mondani szokták, a szó elszáll, az írás megmarad. Ez a téma pedig igen kényes. Nagyon odafigyelek, hogy ne lehessen kiforgatni a szavaimat, mert az életem minden területén arra törekszem, hogy hiteles maradjak, és hű önmagamhoz. Amikor tehát a gyerekeim jönnek szóba, velük pedig a legfontosabb munkám, az anyaságom, akkor csakis én lehetek az, aki színt vallok a gyengeségeimről, és csakis a saját szavaimmal. És az is többnyire csak Istenre tartozik, illetve jelen esetben, az InStyle olvasóra.

Íme, megvallom tehát: egy-egy ilyen interjú végeztével, aminek során a magán szférám kerül terítékre, rendszeresen úgy érzem, sokkal jobb anya is lehetnék. Ez az érzés folyton elkísér, még akkor is, ha épp egy olyan hét áll mögöttem, amit teljes egészében a szülői feladataimnak szenteltem, ami önmagában is nagy kihívás. Mivel önfenntartó vagyok, és a munkámban szinte soha sincs megállás, állandó lelkiismeret furdalásom van, hogy többet is nyújthatnék. És a vicces az, hogy amikor az ember gyerekeiről van szó, mindig lehetne többet nyújtani.

Amikor ezt írom, akkor is épp egy hétig tartó népszerűsítő körúton vagyok az új könyvemmel, a Pretty Happy-vel, távol a fiaimtól. És meg kell, mondjam, nagyon jól esik egy kis magamra szánt idő, sőt még maga a program is felvillanyoz. De közben itt van ez a belső, erős, húzó érzés, ami sosem hagy el. Ezt az árat fizetem azért, hogy egy hétre messze kerülök a gyerekeimtől, ami mindig fájdalmas.

Tudom, egyesek mit mondanának erre: „Hát akkor mondd le! Ha tényleg annyira fáj, minek mész?” Ahhhhhh, imádom ezt a kérdést. Mert igenis tudom rá a választ! Azért megyek, mert szeretem, amit csinálok. Mert igaz, hogy a háziasított, gondoskodó nő ősösztöne is húz, de mindeközben vadász is vagyok. És imádok vadászni! És mint nő, hajlamos vagyok azt hinni, hogy bűntudatot kellene éreznem, amiért mindkettőt akarom.

De nem akarok többé emiatt magyarázkodni. A kettős szerep betöltéséért már önmagában is nagy érzelmi árat fizetek, nincs szükségem arra, hogy emellett még a hagyományos férfi és női szerepekről szóló, elavult társadalmi elvárásoknak is próbáljak megfelelni.

Nem jellemző rám, hogy megirigyelném a háztartásbeli anyukákat, vagy mondjuk azokat, akiket annyira lekötnek a gyerekeik dolgai, hogy ki nem hagynának egyetlen iskolai eseményt sem. Mégis előfordul, hogy úgy érzem, annyira kimerült vagyok és stresszes, hogy legszívesebben abbahagynám az egészet.

Ha viszont tényleg megtenném, hazudnék magamnak. Nem lehetnék olyan jó anya, amilyen szeretnék, ha feladnám a kreatív törekvéseimet. Ürességet éreznék, ami az otthoni életünket is megmérgezné. Soha nem leszek otthonülő anyuka, és a fiaimnak sem lesz soha ilyen tapasztalata rólam.

5+1 ok, amiért érdemes beszerezned a megújult InStyle-t – Kattints!

Ehelyett azonban, remélhetőleg, adhatok nekik valami mást. Nem jobbat, nem különbet, csak mást. Valamit, ami talán más nőket is arra bátorít, merjenek háziasított vadászok lenni. Igen, tetszik ez a kifejezés. Adni valamit, ami kiveszi a tüskét azoknak a nőknek a lelkéből, akik hozzám hasonló bűntudatot éreznek. Remélhetőleg, biztosítani tudom a gyermekeim számára az egészséges kötődést, még akkor, ha a munkám néha távolságot követel.

Remélhetőleg meg tudom nekik mutatni, milyen az, ha a saját útjukat járják, és hogy az álmaik követése mennyi boldogságot vihet az életükbe. Remélhetőleg megtanítom őket arra is, hogy egy kevés áldozathozatal, milyen bőségesen megtérülhet. Remélhetőleg képes vagyok most is olyan körülményeket teremteni a számukra, amiben azt érzik, övék az abszolút elsőség, történjék bármi. Igen, az a típusú anya vagyok, aki jóllehet a neten keresztül, 6000 mérföld távolságból követheti csak a fia tudományos, iskolai előadását, de itteni idő szerint éjfél van, én mégis a géphez tapadva figyelek. És lehet… persze csak lehet, hogy a srácaim ihletet nyernek az anyjukból, aki bár épp ezer labdával zsonglőrködik egyszerre, azért mégiscsak igyekszik ott lenni a maga módján.

És még az is lehet, hogy ez éppen ugyannyira tölti el az ő szívüket melegséggel, mint amennyire azokét a gyerekekét, akiknek az anyukája fizikailag is jelen tud lenni. Lehet, hogy mindez nem azt jelenti, hogy én kevésbé vagyok jó anya, talán csak azt jelenti, hogy másmilyen vagyok.

forrás: Fotók: Europress, Szöveg: Kate Hudson, Fordítás: Lami Juli

A kérdés nyitva áll. Bármelyik irányba megyek is, igyekszem továbbra is a lehető legjobbat nyújtani. Ha Ryder két évvel ezelőtti anyák napi ajándékát tekinthetem ilyen értelemben visszajelzésnek, akkor talán nem is járok olyan rossz úton. Igen, büszke vagyok a bögrére vésett feliratra, miszerint én vagyok a világ „legokébb” anyukája, de ennél is büszkébb vagyok arra, hogy a fiamnak van humorérzéke. A nevetés sokszor átsegített már minket sok nehézségeken, szóval éljen a jókedv!

A fentiek értelmében tehát szeretnék minden létező anyukának, háztartásbelinek, dolgozó anyának, apás anyának, egyedülállónak üzenni: Csakis mi tudhatjuk, hogyan tehetjük a legtöbbet, a legjobban, a legszebb és egyben a legnehezebb szerepben, amit betöltünk. Boldog Anyák Napját mindnyájunknak!”

A megható vallomás az InStyle magazin felkérésére íródott és teljes terjedelmében a júniusi számban olvashatjátok, amelyhez egy őszinte interjú is készült a színésznővel.