Exkluzív: "A Dawson és a haverok után nem volt leállás, teljesen kiégtem" – meglepő interjú tinikorunk egyik nagy kedvencével

Joshua Jackson számára a világhírt az annak idején nagy népszerűségnek örvendő sorozat, a Dawson és a haverok hozta meg. Joshua akkor a húszas évei elején járó fiatal amerikai színész volt, komoly eséllyel arra, hogy a sorsozatbeli ”vagány srác” karaktere határozza meg a további pályáját. Pacey alakja a kalandvágyó életművész személyiségét kölcsönzte a színésznek, aki eleinte képes volt azonosulni a karakterrel, ám a harmincas évei elején már szakmailag a kiégés fenyegette. A válságos időszak után ma, 39 évesen a CBS-csatorna egyik legnézettebb sorozatának, az Affair-nek az egyik kulcsszereplője. A sorozatot Magyarországon az HBO vetíti A viszony címen. Joshuával a sorozat által felhozott élmények mellett arról is beszélgettem, hogyan tud megküzdeni egy amerikai sorozatszínész a kategorizálással, a kiégéssel, frusztráltsággal és hogyan képes tovább építeni a karrierjét.

Izgalmas magánéleti problémák erkölcsi határait boncolgatja A viszony-sorozat, és szinte egy pszichoanalitikus pontosságával bontja ki a négy fő karakter jellemét. Bár a film/sorozatkészítés komplex műfaj, szerinted kinek az érdeme leginkább, hogy az Affair ilyen mélyre tud menni az emberi lélektanban?

Nos, azt gondolom, hogy a tévésorozatok műfajánál nem a forgatókönyvírók kezében van a siker kulcsa, hanem a rendezőében. A forgatókönyvírók rengeteg nagyszerű ötlettel állnak elő, de kiváló rendezők nélkül egyszerűen nem működnének. Mindenki ott ül a szobában, ahol elhangzanak az ötletek, de végül a rendező fejében épül fel igazán a sztori. Persze mi, színészek is hozzátesszük a magunkét. Ahogyan telik az idő, egyre jobban bemelegedünk, egyre jobban belehelyezkedünk a karakterünk bőrébe és egyre hitelesebb lesz az alakításunk. De a rendező tartja a kezében a szálakat, ő követi nyomon a karakterfejlődéseket és mindig rajta lesz a kéznyoma az általunk megformált hősökön, a jellembeli változásokon, a konfliktusokon és az adott szituációkon is. Szóval minél jobbak a rendező kvalitásai, annál mélyebb lesz a sorozat.

Szerinted A viszony moralizáló, erkölcsileg tanító sorozat?

Remélem nem. Kifejezetten az volt a kérés a felénk, hogy egyáltalán ne próbáljuk moralizálni a karaktereket, ne akarjunk példát statuálni. Amit viszont mindannyian érdekesnek találtunk, hogy ezek olyan hétköznapi hősök, akiknek erkölcsileg nagyon összetett és bonyolult élethelyzetekben kell helytállniuk és bár elkövetnek rossz dolgokat a szeretteik ellen, mindig megvan a döntéseiknek – a saját szemszögükből – objektívnak tűnő oka. De az is szempont volt a készítés során, hogy fenntartsuk az emberek szimpátiáját azzal a hőssel szemben is, aki éppen relatíve rossz döntést hoz. Szerintem a legfontosabb üzenete ennek a sorozatnak, hogy az élet zavaros mindenki számára, egyikőnk sem tud erkölcsileg tökéletesen és példásan élni, mindannyian követünk el hibákat. Igenis követünk el dolgokat magunk ellen, s néha szándékosan vagy akaratunk ellenére tönkretesszük azokat, akiket szeretünk. De remélem, hogy ez a sorozat inkább szürkés, vagyis nem feketén és fehéren akar megmondani dolgokat, hiszen az emberi kapcsolatok és döntések is árnyaltak.

Meg szoktak állítani az emberek az utcán, hogy megosszák veled a magánéletüket?

Sajnos sokkal több dolgot osztanak meg velem az emberek a magánéletükről, mint amennyit hallanom kellene... (nevet) Ez egy olyan sorozat, ami nagyon sok dolgot hoz a felszínre az emberekben. Rengetegszer van olyan élményem, hogy odalépnek hozzám és azt mesélik, mennyire nehéz ezt a sorozatot a partnerükkel együtt nézni. Pörögnek a jelenetek, mint egy más témájú sorozatban, aztán történik valami a képernyőn, ami olyan konfliktust hoz elő a pár életében, hogy azonnal kirobban köztük a vita. Úgyhogy mostanában, amikor forgatunk, szinte érzem magamon az árgus pillantásokat... Amikor érzed, hogy "na most bajban vagyok".

Felhasználod a magánéletedben megélt személyes élményeidet, amikor a karakter felépítésén dolgozol? Cole-lal érzelmileg rengeteg dolog történt, és a saját életedben is nemrég fájdalmas szakítással kellett szembenézned.

Valóban, Cole mindenen keresztülment érzelmileg, amin ember keresztülmehet. És igen, felhasználom a saját élményeimet. De hát ez a színész dolga: gyűjtsd az élményeket a saját életedből, éld meg a rossz dolgokat is, aztán az egészet mutasd meg a kamera előtt, mutasd meg képernyőn egy szereplő bőrében! Ez egyébként terápiás hatással van rám. Ez a kezelésem.

Sok sorozatszínész beleragad egy sikeres karakterébe és nem tud tőle szabadulni az élete végéig. Tudod, mint azokban a filmekben, ahol az Avatar beszippantja a játékosát... A tévénézők Pacey szerepében ismertek meg, de most úgy tűnik, neked mégis sikerült A viszonnyal végleg kitörnöd a vagány srác szerepköréből. Más kollégáid nem ilyen szerencsések. Neked hogyan sikerült?

Az idő. Azt hiszem, szerencsésen eltávolodtam időben Pacey-től. Amire ezt a sorozatot, az Affairt befejezzük, én is átlépem a negyedik ikszet. Ez egyrészt nagyszerű, mert sikerült eddig életben maradnom és úgy néz ki, hogy megélem ezt a szép kort, másrészt azt gondolom, hogy igen nagy kihívás lenne ennyi idősen a managmentemnek olyan szereplőválogatásokra küldeni, ahol 16 éves Pacey-féle fiút kéne alakítanom... (nevet). Szerintem valahogy így... Azért a viccet félretéve, ennyire azért nem ment könnyen. Voltak nehéz időszakok az életemben. A szakmai és a magánéletemben egyaránt. Emlékszem arra az időszakra, amikor teljesen elveszítettem a lelkesedésemet a színészi pálya iránt. Bedarált a szakma. A Dawson és a haverok után nem volt leállás, egymás után kaptam a filmszerepeket, három forgatásom volt és úgy éreztem, hogy egyikből másikba sodródok. Teljesen kiégtem. De teljesen... Úgy éreztem, hogy nincs több mondanivalóm színészként. Akkor ki akartam szállni. Aztán eltelt néhány hónap és jött egy különleges lehetőség: Patrick Stewarttal Londonban léptem színpadra az ’A Life in Theatre’ című előadásban és a színpadi próbafolyamat, a londoni közeg új színt hozott az életembe. Ez volt az az élmény, ami kirángatott a frusztráló közömbösségből és azt mondtam ’Ó, igen! Ez az!, én ezt imádom csinálni!’. Így találtam vissza a szakmához. A másik, hogy azt érzem, mára már kicsit lenyugodtam. Amikor az ember fiatal (színész), akkor komolyabb lázadásai vannak. Ma már másként tudom értékelni az életemet és a munkámat.

Ha az eddigi karrieredre visszanézel, akkor hogyan vonnád meg a mérleget?

Érdekes kérdés, így negyven körül érdekes visszatekintenem a karrieremre. Bár már a Dawson előtt is rengeteget dolgoztam, mégis az hozta meg az áttörést és ígéretes kezdeti siker volt. Utána is nagyon sok jó lehetőséget kaptam. Voltak ugyan töréspontok, de azt gondolom, hogy végül sikerült minden munkát kicsit másképp megközelítenem.