„Nem másnak kell megfelelni, hanem a saját lelkiismeretünknek” - interjú Kásás Tamással

Több mint hetvenezer néző váltott eddig jegyet az április végi premier óta A nemzet aranyai című filmre, ami idén rekordnak számít a magyar alkotások között. Az érdeklődés persze egyáltalán nem meglepő, hiszen Zákonyi S. Tamás 149 perces filmje arról a háromszoros olimpiai bajnok vízilabda-csapatról szól, amelynek tagjai Kemény Dénes vezetésével 1997 és 2008 között többször is beírták magukat a sporttörténelembe. A film egyik főszereplője természetesen nem más, mint Kásás Tamás. A nemzet aranyai kapcsán interjút is volt alkalmunk készíteni Kásás Tamással, ahol a film mellett sok más vele kapcsolatos témáról is szó esett!

Több interjúdban is olvastam, hogy nem kifejezetten szeretsz a múltba visszatekinteni, próbálsz inkább a jelenre koncentrálni, azonban a csapat részeként igent mondtál A nemzet aranyai című film elkészítésére, amiben bizony évtizedeket ugrottatok vissza az időben. Milyen tapasztalatokkal zártad ezt a kivételes múltidézést? Tükröt tartott eléd önmagaddal kapcsolatban?

Túl sok meglepetés nem ért, hiszen aktív szereplője voltam a történteknek: mindenről tudtam, ami belekerült a filmbe. Az tény, hogy nem igazán szeretek nosztalgiázni, visszatekinteni, nem ebből merítek erőt. Nagyon büszke vagyok erre az időszakra, de lezártam, és most már nem foglalkozom vele. De az biztos, hogy A nemzet aranyai szép összegzése ennek a 15-20 évnek, ami motiválhatja, inspirálhatja a nézőket. Úgyhogy örülök, hogy megcsinálták.

Kemény Dénes azt mondta A nemzet aranyai kapcsán, hogy a film egyik legfőbb üzenete az összetartás fontossága „és bárki bármennyire is kiemelkedő tudású, akkor lesz belőle csak aranyérmes, hogy ha csapatjátékosként teszi le a teljesítményét az asztalra.” Az egy mindenkiért, mindenki egyért leckéje egyébként a medencén túl is az életed részévé vált? Hogyan profitáltál ebből a mindennapokban?

Nehéz kérdés, mert én 36 évig egy csapatban, egy közösségben léteztem nap mint nap. Aztán ennek hirtelen vége lett, és egyedül kellett megállnom saját lábamon. Már a felelősségen sem osztozhattam másokkal. Ebből a szempontból nem épülhetett be a mindennapjaimba az, amit egy csapat részeként megtapasztaltam, de ez az időszak mindenképpen önzetlenségre tanított, arra, hogy az egyéni érdekeket néha hátra kell hagyni, ha mindenkinek ugyanaz a célja egy közösségben.

És mit gondolsz, milyen tanulságokkal szolgálhat a film a nem sportrajongóknak? Miért téves feltételezés azt hinni, hogy ez csak a műfaj kedvelőinek szól?

Amíg vízilabdáztunk, az volt a mindenünk. Hosszú éveken keresztül nem foglalkoztunk azzal, hogy létezik ezen kívül más is, ezért képesek voltunk mindent alárendelni ennek. A film talán jó példa lehet mindenkinek, hogyha az ember kitartóan megy a céljai, az álmai után, akkor azokat nagy alázattal és kitartással el is érheti. Szerintem ezt a tanulságot az élet többi területén is lehet hasznosítani.

forrás: Balogh László

Nem titkolod, kezdetben nehezen kezelted azt, hogy tőled mindig mindenki világklasszis teljesítményt várt, de később már ki tudtad zárni ezt a fajta nyomást. A társadalom, a mikrokörnyezetünk elvárásai miatt sokan (nem csak a sportolók) szorongással küzdenek, éppen ezért kérdeznénk téged arról, mit tanácsolnál azoknak, akik ebben a cipőben járnak? Hogyan tudjuk felvenni a harcot ellene?

Ismerjék meg önmagukat és legyenek önazonosak - szerintem ez borzasztóan fontos. Próbálom én is őszintén élni az életemet, nem érdekel, hogy ez kinek tetszik és kinek nem. Nem másnak kell megfelelni, hanem a saját lelkiismeretünknek. Ha tudod ki vagy, és számodra mi az igazság, akkor bármilyen kihívásba, illetve feladatba nagyobb önbizalommal tudsz beleugrani.

Úgyszintén rengetegen félnek a változástól, az újtól és ha valaki, te igazán jól ismered ezt a helyzetet, hiszen már több mint harminc éven keresztül egy szerepben ismertek, amikor rá kellett jönnöd, ki vagy a „sporton túl”? Inkább félelemmel vagy izgalommal töltött el, hogy tulajdonképpen újradefiniálhatod önmagadat?

Inkább kihívásnak tartottam. Az utóbbi években ugyanis nagyon kíváncsi lettem arra, mi zajlik a felszín alatt az élet bármely területén – és ez persze önmagamra is vonatkozik. Egy címke volt rajtam, rajtunk korábban: a vízilabdás. De ez tényleg csak egy címke. Én még most is tanulom magamat, sőt, éppen az a szép ebben, hogy az ember minden nap rádöbbenhet valami újra.

Úgy érzed, ez az önismereti munka soha nem ér véget?

Szerintem ez életünk végéig tart. Egyrészt azért, mert fejlődünk, másrészt változnak a gondolataink. Ez a normális. Ha valaki ugyanúgy vélekedik, mint például 10 éve, akkor lehet, hogy elakadt ebben a munkában. Egyébként igen érdekes és izgalmas feladatnak tartom ezt.

Egyszer azt nyilatkoztad, hiszel abban, „hogy mindenkinek van valami, amiben jó, amiben ki tud teljesedni. Mindenkinek van egy üzenete és nem kell hozzá ismert embernek lennie.” Rátaláltál már a sajátodra? Esetleg az is lehet, hogy az életed során változik ez az „üzeneted”?

Biztos, hogy változik, mert ha most visszatekintenék egy pár hónappal ezelőtt adott interjúmra, lehet, hogy már másképpen fogalmaznék meg és látnék bizonyos dolgokat. Tágul a tudatom, ezzel párhuzamosan a véleményem is formálódik. Végül is ezért nem unalmasak a hétköznapjaink. (nevet)

Ha jól tudom, te is szívesen szeretsz mások életútjából is ihletet meríteni. Ki volt az utóbbi időben nagy hatással rád és miért?

Készült egy közel tízperces interjú Bob Proctorral, amiben gyakorlatilag összegzi azt, hogy mi a lényege a létezésünknek, kik vagyunk. Ez óriási hatással volt rám, többször is megnéztem. Nagyon inspiráló személyiségnek tartom, a „Gazdagnak születtél” című kötete lesz a következő könyv, amit elolvasok.

Köztudott, hogy szeretsz olvasni. Tanulmányok is bizonyítják, hogy akár már napi hat perc olvasással javíthatunk az alvásminőségünkön, csökkenthetjük a stressz-szintünket és a vérnyomása, illetve a pulzusszáma is kevésbé ingadozik azok esetében, akik rendszeresen olvasnak. Te is megtapasztaltad már az irodalom effajta gyógyító erejét?

Kicsit mindig megnyugszom olvasás közben, mert olyankor maximálisan az aktuális könyvre tudok koncentrálni, kizárom a külvilágot, a zajt, ami általában zavar. Sokkal jobban szerettem a csendet, a nyugalmat magam körül.

forrás: Balogh László

Mivel töltöd szívesen az idődet ezekben a nyugodt percekben?

Az énidő számomra azt jelenti, hogy kiülök a teraszunkra, zenét vagy madárcsicsergést hallgatok, vagy olyasvalamit olvasok, ami érdekel. Mindig találok valami újat és jól érzem magam egyedül is.

Az életmódodat egyébként teljes értékű növényi étrendként szereted definiálni a vegánság helyett és hiszel abban, hogy „a békés út az egyetlen járható út” a példamutatásban, nem lehet mindenkit meggyőzni a saját igazadról, bár kezdetben törekedtél rá. Mi segített abban, hogy elfogadd ezt a tényt?

Meg kellett tanulnom, hogy nem szabad ráerőltetni senkire a véleményünket, mert mindenki más úton jár, és nem ugyanakkor jön rá bizonyos dolgokra. Az is előfordulhat, hogy valakinek nem is ez a feladata az életében. Inspirálódhatunk ugyan mások történetéből, de változtatni csak mi tudunk a sorsunkon. Ez is egy fejlődési folyamat volt, mire rájöttem, hogy nem győzhetek meg mindenkit arról, amit gondolok. Azóta magammal is sokkal engedékenyebb lettem.

Hogyan lettél engedékenyebb önmagaddal szemben?

Ez spontán tanulási, érési folyamat volt. Az ember minél többet él, annál több dologra jön rá, és jó esetben annál bölcsebb is lesz.

A nemzet aranyai továbbra is a mozikban!