„A saját hibáimból keletkeznek a legjobb forgatókönyvi szituációk” - interjú Grosan Cristinával

„A saját hibáimból keletkeznek a legjobb forgatókönyvi szituációk” - interjú Grosan Cristinával
Forrás: Lukáš Havlena
Facebook
Twitter
Pinterest

A legjobb dolgokon bőgni kell és a Hétköznapi kudarcok című filmek rendezőjével beszélgettünk.

Október 27-én mutatták be a hazai moziban Grosan Cristina legújabb, Hétköznapi kudarcok című drámáját, melyben három különböző életkorú-, és helyzetű nő egy napját követhetjük végig, akik mindannyian éppen komoly belső harcot vívnak önmagukkal, miközben az egész világot egy tragédia fenyegeti. A premier után A legjobb dolgokon bőgni kell nagyjátékfilmmel bemutatkozó rendezőnőt, Grosan Cristinát kérdeztük arról, hogyan tudta elengedni azt, hogy mások véleménye alapján ítélje meg önmagát és a munkáját, illetve szóba került a művészetek szemléletformáló ereje és az is, mennyire sorsfordító lehetne annak, ha az emberiség odafigyelne egymásra.

Külső szemlélőként nehéz észrevenni, ha valaki hasonlóan magányos időszakon megy keresztül, mint a hőseid - esetleg támogatásra szorul. Neked viszont pontosan ezt a belső küzdelmet kellett megjelenítened a vásznon a Hétköznapi kudarcokban. Laikusként kérdezem, milyen eszközökkel lehet átadni egy filmben a legjobban azt, ami valójában az emberek fejében zajlik? Mi kell ahhoz, hogy a nézők úgy érezhessék, olvasnak a gondolataikban? Ma különösen fontos erről beszélni, hiszen a pandémia óta egyre többen élnek elszigetelve és küzdenek mentális problémákkal - a rendezői szemed pedig segíthet felismerni az erre utaló jeleket a valóságban is…

Ami az ember fejében zajlik, azt csak ő maga tudja. De ha valami zavarja, annak vannak külső jelei, és ezeket észre is lehet venni, ahogy a vásznon, úgy azon kívül is. A filmben pedig fontos volt nekem, hogy a belső vívódás dramatizálva legyen, szituációkat mutassunk meg, amiket interpretálni lehet – nem csak a szövegre hagyatkozzunk. A való életben, ha valaki megkérdezi, hogy vagyunk, ritkán kezdünk bele teljesen és őszintén válaszolni erre, pedig biztosan lenne mit mesélni. A karaktereim is beszélnek, de nagyon sokáig nem arról, ami igazán számít nekik. Szerintem ezek a helyzetek sok mindenkinek ismerősek és könnyű felfedezni bennük magunkat, elgondolkodni rajtuk. A történet alapján nemrég megözvegyült Hana (Taťjana Medvecká) karakterének helyzete például kézenfekvő, mert hamar megtudjuk, meghalt a férje. A társadalom felé azt mutatja, minden a legnagyobb rendben van, nincs szüksége terápiára. Majd betekintünk a lakásába, látjuk, hogyan él az a nő. A növényei elszáradtak, elpusztultak, minden holmija szanaszét hever, semmit sem talál, az otthona sokat elárul a mentális egészségéről. Ez persze nem azt jelenti, hogy aki rendetlen, az feltétlenül lelki problémákkal küzd, de Hanát ez leplezi le. Egyébként a három főhőst olyanfajta megrekedésben találjuk, ahol nincs antagonista – ők a saját maguk „ellenségei”. Másnak talán egyszerű feladatnak tűnhet, hogy felhívjon valakit és segítséget kérjen, beszélgessen a gondjairól. Ezeknek a szereplőknek viszont hatalmas kihívás beismerni, hogy nincsenek jól: meg kell találják a módját annak, hogyan léphetnének egyet előre, ezt csak ők tehetik meg.

A Hétköznapi kudarcok másik lényeges aspektusa, hogy a szereplők tulajdonképpen csak akkor veszik észre, milyen természeti katasztrófa zajlik körülöttük, amikor már az ő életükre is hatással lesz – ez pedig hűen tükrözi az elmúlt éveinket. Veled is előfordult már, hogy ignorálásba menekültél?

Persze, én sem vagyok jobb az átlagnál, sőt, azokból a hibáimból keletkeznek a legjobb forgatókönyvi szituációk, amelyek fájnak a való életben - ezeket szeretem is felhasználni. Rengeteg olyan helyzet van, amit elmulasztok vagy rosszul kezelek. Az írás segít ezekre reflektálni és általuk hátha jobban is kezelem őket legközelebb.

A Hétköznapi kudarcok producere, írója, a színénsznők és a rendező.
forrás: Grosan Cristiná
A Hétköznapi kudarcok producere, írója, a színénsznők és a rendező.

Szerinted tanult az emberiség mindabból, ami a közelmúltban történt velünk?

Ezt egy folyamatnak tartom. De talán egyre jobban fel vagyunk készülve arra, hogy mindenféle helyzetekkel küzdjünk meg. Az optimistább napjaimon azt mondanám, hogy igen, legalább már tudjuk, kik a szomszédaink. (mosolyog) A pandémia során lehet, hogy egy picit meghatottuk egymást apró gesztusokkal, és ez mintha nem tűnt volna el nyomtalanul. A pesszimista pillanataimban viszont úgy érzem, még nem tanultunk igazán és tartósan a leckékből, amiket kapunk. De meglehet, hogy nem is a nagy képet kell nézni ilyen szempontból: inkább örüljünk a kisebb sikereknek, annak, hogy megpróbálunk nemcsak magunkra, hanem másokra is fókuszálni.

Talán túl hurráoptimista kérdés, de szerinted mit tehetünk a mindennapokban az összefogásért? Mi az, amit már ma megléphetnénk?

A Hétköznapi kudarcok fejlesztése alatt sokszor kérdeztem meg magamtól ugyanezt. Szerintem ez egyáltalán nem kezdődik bonyolultan: először is, kérdezzük meg a másikat, hogy van, és aztán hallgassuk is meg a válaszát. Gyakran annyira el vagyunk foglalva azzal, hogy valamilyen elfogadható narratívában kommunikáljunk magunkról, hogy nem igazán figyelünk arra, akivel beszélünk. Ahogyan az angolszáz területen, úgy Magyarországon is egyre többen használják köszönésként a „hogy vagy”-ot: erre nem is várnak feleletet. Nekem nem esik jól, amikor azt látom, hogy ez a mondat egy hellóval egyenértékűvé vált. Abban is hiszek, hogy mindenki örül annak, ha önzetlenül tesznek érte valamit – ez rám is igaz. Tehát, ha van rá lehetőségem, én is így cselekszem, de nem azért, mert arra várok, hogy egyszer majd visszakaphatom ezt a törődést. Ha mégis megtörténik, akkor nagyon hálás vagyok. Ilyenkor azt érzem, van remény a világban.

A Hétköznapi kudarcok egyik fő üzenete éppen az, hogyha jobban figyelnénk egymásra, sok mindent lenne esélyünk túlélni. A művészet tanító erejében is hiszel? Például abban, hogy egy olyan film, mint a tied, szemléletformáló lehet?

Persze, abszolút hiszek a művészet erejében, mindegyik egy kicsit másképp érinti meg az ember érzékeit. Az enyém egy melankolikus egzisztenciális reflexió, önironikus vagy sötétebb humorú apró helyzetekkel, mert én ilyen alkat vagyok. Szeretek sokféle művészetet fogyasztani, és engedni, hogy hasson rám, de az én filmjeim nem verik az asztalt, nem követelik hangosan, hogy figyeljünk rájuk, hanem finoman súgnak valamit annak, aki odafordítja a fülét. Viszont több nézői visszajelzés alapján is azt éreztem, hogy igenis megérintette az embereket, pozitív kicsengésűnek tartották annak ellenére, hogy a történet szerint véget ér valami az utolsó képkockákban. Elgondolkoztak az embertársaikon. Úgyhogy igen, a művészetnek hatással lehet ránk, és szerintem össze is kapcsol minket egymással. A sötétben közösen nézünk egy műalkotást, a film végén pedig együtt tapasztaltunk valamit. Ezért is sajnálom kicsit, hogy streamingszolgáltatók állnak nyerésre és kevesebben járnak moziba.

Kép
forrás: Lukáš Havlena

Több interjúdban is olvastam arról, hogy kijelentetted, a te munkád egy bemutató után véget ér, ezért nem keresed és olvasod a kritikákat. Ez megragadta figyelmem, mert sokan mások megerősítésnek és véleményének a rabjai, kívülről várnak visszacsatolást. Hogyan lehet függetleníteni magunkat ettől? Hogyan engedjük el ezt?

Természetesen filmesként szükségem van egyfajta visszacsatolásra arra, hogy a befogadó mit gondol arról, amit csináltam – lehet, hogy mást, mint amit én. Érdekes volt látni, hogy a nemzetközi és aztán a cseh kritikusok milyen lelkesen fogadták a Hétköznapi kudarcokat, a magyar visszajelzés pedig vegyesnek mondható rá, teljes másképpen olvassák azt. A csehek

például jelezték, hogy már rég várták a hazai filmjeik felfrissítését: a mienk egy új irányt mutat szerintük, magukénak érzik azt. Egyébként nem a kritika foglalkozta első sorban, hanem a mindennapi nézők visszajelzése. Nem függök attól, hogy egy szakmabeli bírálat jót mond-e a munkámról, vagy rosszat, továbbra is keresni fogom azt, amiről filmet lehet és érdemes is csinálni. Kíváncsian kísérleteztem a Hétköznapi kudarcokkal, tudtam honnan, indulok és mit szeretnék kommunikálni, illetve a munkát is nagyon élveztem. Szerintem ez a fontos. Talán az lehet a kulcs, hogy az embernek meg kell határoznia a saját mérföldköveit: nekem a legutóbbi az volt, hogy a Hétköznapi kudarcokat meg el tudtam készíteni úgy, ahogy szerintem a legjobban értettem hozzá az adott pillanatba. Az én dolgom ott ér véget, hogy a mozivászonra került valami és a premier napján a stábbal együtt megünnepeltük azt – utána el kell engednem. Ha valaki megszólít és elmondja a véleményét, fogadom a jót és a rosszat is - de nem keresem, és nem ezek határozzák meg az alkotói utamat.

A közönségtalálkozókat viszont szereted, élvezed, ha párbeszédet folytathatsz a nézőkkel arról, ők hogyan értelmezték a filmet…

Igen, egy legjobb dolog a filmkészítésben egy olyan vetítés, ahol beszélgetni lehet a közönséggel. Fantasztikus volt látni, hogy nemcsak nők nézték meg ezt a nőkről szóló filmet. Természetesen kortól és nemtől független a célcsoportja, de sokszor megkapta már a „női film” címkét.

Szerinted honnan eredhet ez a tévhit, miszerint egy női (fő)szereplőket felvonultató történet kizárólag a nőknek készül és csakis őket érdekelheti?

Nem így vagyunk felnevelve? A fiúk inkább férfi szuperhősőket néznek, a lányok pedig egyaránt fogyasztanak mesét, rajzfilmet női és férfi főszereplőkkel is? A Hétköznapi kudarcok forgatókönyvírója, Klára Vlasáková nemrég meg is erősítette ezt az elképzelésemet. Elmesélte nekem, hogy megpróbálta megmutatni az unokaöccsének a Mulant, de ő inkább olyasvalamit akart nézni, amiben egy fiúé a főszerep. Később mégis igent mondott a Mulanra és tetszett is neki, de győzködni kellett, hogy érdemes időt szánni rá. Ez visszavezet az eredeti gondolatomhoz: szerintem így növünk fel. A srácok a férfi főhősökkel azonosulnak a lányok meg bárkivel, így a történet, a mondanivaló az, ami mérvadó számukra. De ha így vagyunk felnevelve a kezdetektől fogva és így tanuljunk meg, hogyan kell viselkedni, mivé lehet válni, akkor ez a szemléletmód felnőtt korunkra nagyon nehezen változik.

Szeptemberben neked ítélték oda a legjobb 40 év alatti rendező díját a Velencei Filmfesztiválon. Te vagy az első olyan alkotó hazánkban, aki átvehette ezt az elismerést – ráadásul nőként. Mit gondolsz, megfigyelhető már a filmiparban az esélyegyenlőségre való törekvés a nemek között?

A törekvést, igen. Tartós változást? Abban nem vagyok biztos, de valamennyi előremozdulást azért látok. Magyarországon például létezik az Inkubátor Program amit a Nemzeti Filmintézet működtet, és amit fantasztikusnak tartok, mert esélyt ad az elsőfilmeseknek. Ennek a programnak köszönhetően tudtam megcsinálni A legjobb dolgokon bőgni kell filmem. Sok fiatal és női alkotó kap általa lehetőséget arra, hogy olyasvalamit csinálhassanak, ami az ő szemléletüket mutatja be. Az én szememben az az érdekes és erős filmes panoráma, amiben sokfajta hang és világnézet tud érvényesülni.

Kép
forrás: Grosan Cristina

Azt olvastam, hogy szeretsz vízparton ülni, olvasni, erdőben sétálni. Milyen könyvben merültél el most? Rendezőként lehet még úgy lapozgatni bármit is, hogy ne képzeld magad elé azonnal a filmes megvalósítást?

Nem úgy olvasunk mindannyian, hogy közben elképzeljük a történetet? Csak hogy néhányan aztán le is forgatjuk! (nevet) De komolyra véve, most egyébként az emberi sorsok érdekelnek nézőként, olvasóként és rendezőként is - úgyhogy ezek mind összefonódnak. A Szervátültetett vagyok című könyvet olvasom Mocsonoky Annától - ennek én terveztem a borítóját is. De foglalkoztat a technológia hatása a különböző társadalmi rétegekre, az, hogy mennyire a mindennapjaink részévé vált. Folyamatosan azon igyekszem, hogy csak azokat a terveimet vigyem tovább, amelyekben tényleg hiszek és más is láthat bennük fantáziát. Fontos, hogy a munkáim olyan problémákat tükrözzenek, amikkel sokan küzdenek ezért tényleges párbeszédet indíthatnak és nem csak azért születnek meg, mert engem rendezőként például nagyon inspirált a XVI. század festészete.

A Hétköznapi kudarcok egyik legütősebb mondatának azt tartottam, amikor Hana kijelentette, milyen szép is az a pillanat, amikor a régi már véget ért, az újat pedig még nem ismerjük… Te melyik típusba tartozol? Tudatosan tervezed a jövődet, vagy meglátod, merre sodor a sors?

Kaptam már olyan visszajelzéseket, hogy olyannak tűnök, mint aki nagyon tudatosan, precízen építkezik és kitalálja, mit akar, de én a szöges ellentéte vagyok ennek, csak sodródok. Persze szeretem tudni, hogy hol vagyok, milyen céllal, de hosszú távon csak az a számít, hogy hasznosan töltsem az időmet a szeretteimmel és foglalkozhassak a művészetemmel, illetve jót tehessek másokkal. De nem tűztem ki magam elé semmilyen tervet azzal kapcsolatban, hogy mit kell elérnem a következő öt évben. Pedig lehet, hogy kellene. (nevet)

És ezt láttad már?

Galéria / 9 kép

9 magyar film, amitől sokkal, sokkal jobb kedved lesz

Megnézem a galériát

Videók

Kép
Stílus

Minden idők legszebb kismama szettjei a vörös szőnyegről: neked hogy tetszik az első helyezett?

Ezek voltak a legszebb kismama ruhák, amiket valaha a vörös szőnyegen láthattunk.

Kép
Életmód

Emily Párizsban: miért nézem, ha olyan borzalmas?

Lehet, hogy agyzsibbasztó, nevetséges, lekezelő, olykor sértő és felháborító az a kliséhalom, amit a sorozat készítői immár három évadon át fáradhatatlanul az arcunkba tolnak. De valljuk be: imádjuk utálni. Kezdem én a vallomást, ha segít!

Kép
Sztárok
Kép
Sztárok

Ikonikus ruhák a Grammy-díjátadókról, amelyeket sosem felejtünk el

Kivágott, átlátszó, habos, csillogó, állatmintás – mindegy, csak feltűnő legyen és beszéljenek róla! Ezek a ruhák egytől egyig ilyenek!

Kép
Sztárok

Kínos! Madonna lányát ezért nem engedték be Marc Jacobs New York-i showjára

Úgy tűnik, hogy a divathét szabályai alól Madonna lánya sem kivétel.