Akár bevalljuk, akár nem, mindannyian élünk-halunk a boldog filmes befejezésekért. Bár egy szívszorító lezárás is lehet katartikus és felemelő, az ember valahogy mindig a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” pillanatban reménykedik. Abban a jelenetben, amikor a két hősszerelmes végre egymásra talál, vagy azok a karakterek, akikkel együtt nevettünk, izgultunk és sírtunk másfél órán át, végül ellovagolnak a naplementébe, megmentik a világot, és diadalmaskodnak a gonosz fölött – mi pedig elégedetten hátra dőlünk. De néha a legemlékezetesebb filmélményt nem a tökéletes befejezés, hanem épp a váratlan csavar adja. Az a pillanat, amikor egy film egyetlen mozdulattal kihúzza alólunk a szőnyeget, és minden addigi bizonyosságot megkérdőjelez. Amikor leesik az állunk, a stáblista már pereg, mi pedig csak ülünk döbbenten, és azon tűnődünk: mégis mi történt az imént?

Egy jól megkomponált befejezés képes teljesen más színben láttatni az egész sztorit, mindez pedig új értelmet adhat a korábban látott képkockáknak. Sőt, olykor rákényszerít, hogy a film egyes jeleneteit és azok jelentését újra értelmezzük. Szerencsére nem egy olyan rendező van, aki nem fél lesokkolni a nézőket, hiszen mindig valamilyen váratlan fordulatot tartogat a rajongók számára – legyen az egy meghökkentő családi titok, egy új információ a sötét múltból,pszichológiai csavarok vagy olyan lezárások, amik után még napokig a történeten kattog az agyunk.