Iván Viki: Ha az Emily Párizsban olyan borzalmas, miért nézzük?

Felőlem lehet az az Emily-bashing tömegsport, csak azt nem értem, hogyan lehetséges az, hogy miközben állítólag olyan sokan várják el Párizs, a párizsi élet és a franciák komplex, sokszínű bemutatását, ha a szemünk elé kerül egy komplex, sokszínű sorozat életszagú párizsi jelenetekkel, arra a nézők azt mondják, non, merci, maradnának a képeskönyv Párizsnál. Vagyis akkor miért nincs baj Emilyvel, amikor van?

Egyetlen egyszer merészeltem Párizsban kék-fehér csíkos pólót húzni, hogy kis időre petite parisienne-né változzam. A Coco Chanel feeling helyett azonban egy áruházban egy eladó a kollégájának nézett – ez volt ugyanis az egyenruhájuk –, később pedig egy bisztróban leadták nekem a rendelést. Minderre francia barátom szórakozottan csak annyit mondott, hogy csíkos pólót egy francia legfeljebb Bretagne-ban hord. Mint a matrózok, akikről Chanel anno elleste a marinière-t, és égette nők millióinak tudatába, mint a francia alapruhatár alapelemét. A tanulság?

Az évtizedek során megszámlálhatatlan film és könyv – legyen az animációs, művészfilm vagy blockbuster, memoár, életvezetési vagy stílustanácsadó könyv – idealizálta a francia fővárost és az ott élőket, így járulva hozzá ahhoz, hogy a világ egyik legszebb városa egyben a leginkább közhelyes főváros legyen.

Párizs tagadhatatlanul gyönyörű, ezzel a fényes fantáziavilággal mindent el lehet adni. Könnyű beleszeretni a fényűzés, a művészet, a szenvedélyes életszeretet és az elegancia vonzó álomképeibe. Történetesen ha nem Emily, hanem egy krumpliszsák kalandjait kellett volna három évadon át követnem a párizsi utcákon, istenbizony végignézem, és nem lettem volna egyedül.

Nem hiszem, hogy az olyan sorozatok, mint az Emily Párizsban dolga lenne az agyonsulykolt kliséket felszámolni. Maga az alkotó, Darren Star nyilatkozta azt róla többször, hogy ez egy sztereotip mese, egy álomvilág, amit Emily szemén keresztül látunk, és nincs más dolgunk, mint hogy élvezzük (ergo ne lássunk többet bele, mint ami). Mi mégis azt várjuk az – amúgy jól megsütött – lángostól, hogy minimum raffinált Michelin-csillagos fogás legyen.

A sorozat, amiben az okoz galibát, hogy Emily champagne-nek érti a champignont, és amiben felnőtt nők perceken át sipítoznak és készülnek ki idegileg egy szem galamb miatt – most komolyan: nem tűnik túlzásnak ettől mélységet, önreflexiót és komplexitást várni?

“Hol vannak a karibiak, az észak-afrikaiak, a törökök, a kínaiak, a pakisztániak és így tovább? (...) Párizst gondosan megtisztítja minden etnikai, társadalmi, szexuális és kulturális többértelműségtől. Visszaválaszolhatnánk: na és? Nem állítja, hogy pontosan képviseli a párizsi lakosságot, filmje stilizált mese, nem dokumentumfilm. Igen, rendben, joga van Párizst úgy stilizálni, ahogyan jónak látja; és nekünk is jogunk van ahhoz, hogy megkérdőjelezhetőnek találjuk stilizációját, amely egy régimódi és szűkös Franciaország-képbe illeszkedik, és teljesen elszakad minden kortárs valóságtól” – írta a Le Monde kritikusa, Serge Kaganski. Csak épp nem az Emily Párizsban sorozatról, hanem Jean-Pierre Jeunet egyik remekművéről, a világszerte imádott Amélie csodálatos életéről 2001-ben. Hozzátette, hogy a film tökéletes lenne egy Le Pen-féle, idegengyűlölő, szélsőjobboldali párt reklámfilmjének. Az Amélie úgyszintén klisékre épít, és a film elképesztő otthoni sikere is csak azt bizonyítja, hogy maguk a franciák is szívesen látják magukat olyannak, mint amilyennek a film sárgás, szépia kockái mutatják. De ha, teszem azt, meg is jelennének az észak-afrikaiak, a törökök, a kínaiak, a pakisztániak és így tovább, akkor sem hiszem, hogy az EP hitelesebb lenne. Belőlük is olyan egydimenziós kartonfigurákat csinálnának, mint bárki másból a sorozatban, amit így is néha fájdalom nézni, és még fájdalmasabb lenne, ha ezt még tokenista leereszkedéssel is megfejelnék.

Mert milyen is lenne az EP, ha kicsit is életszerűbb lenne? Elég szexi vajon a filter nélküli valóság: az állandó zaj, a tömött metrók, az “ez meg miért csak ekkora?!” Mona Lisa, amiért órákat kell sorban állni, az olcsó tréningruhában futó párizsiak a Luxembourg-kertben, akiknek a légszennyezettség miatt nem is lenne szabad kint futniuk, a szélsőjobbos tüntetések, a menekültek és koldusok tekintete, a merényletek óta magas terrorfenyegetettség és az ezzel járó gépkarabélyos rendőrök? Összefér a csilivili párizsi életöröm képével az, hogy a statisztikák szerint antidepresszánst szed a francia lakosság majd’ egyharmada?

Van, aki nem bírja: hallucinációk, szédülés, hányás, verejtékezés és gyors szívverés gyötri azokat a távol-keleti turistákat, akik a sorozatok, könyvek alapján elképzeltek egy Párizst, ami aztán szépen “elárulja” őket. A Párizs-szindrómáról a kilencvenes években jelent meg az első tudományos cikk egy japán pszichiáter, Hiroaki Ota tollából. A párizsi japán nagykövetségnek 0-24 órás hotline-ja is van ennek kezelésére.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a véleményformáló francia – egy-két híresen vitriolos szerzőt kivéve – vagy az amerikai sajtó fejreállt volna a sorozattól. Francia barátaim sem, és gyanítom azért, mert még ha neurotikusnak, sznobnak és utálatosnak is mutatja a sorozat a franciákat, akkor is végeredményben úgy tűnnek fel, mintha valamiféle különleges lények lennének, akiknek kifogástalan az ízlése, az érzékiség bajnokai, és könnyed életörömük elérhetetlen (az Atlanti-óceánon túli/nem francia) bugrisok számára.

Pedig Emily a maga bájos, bár arrogáns módján szépen beletapos a franciák önérzetébe: bár soha nem hallott Molière-ről vagy George Sand-ról, egy lépéssel mindenki előtt jár, és mindenkinek túljár az eszén. Hozzá képest minden francia, még ha sikkesebb és kifinomultabb is, de hülye. Vagy uncsi. Amikor Gabrielnek van néhány érzelmileg intelligens megjegyzése, kifejteni sem tudja őket, mert az ő szerepe annyi, hogy szép. Emily nem kíváncsi a városra, a franciákra, még a nyelvet sem tanulja meg, de így is őt lájkolja a francia first lady, ő lesz Párizs legcoolabb új arca (a Le Monde szerint is, naná!), és miközben cégeket ment meg a teljes összeomlástól vagy virágoztat fel olyan egyszerű ötletekkel, mint a százasszög, hihetetlenül drága, de bizarrul kombinált francia prêt-à-porterbe öltözve, ő az is, akitől elájul az összes párizsi sármőr, semmint a sokkal jobban öltözött Sylvie-től és Camille-tól.

Miközben vannak sorozatok, amikbe valóban szeretnék belemenekülni, az Emily-féle a fantáziavilág számomra éppen emiatt nem vonzó. Hamarabb húznék kockás flanelinget és farmert Stars Hollowban (nézi még valaki a Szívek szállodáját?), vagy lennék kaliforniai nyugdíjasként Grace és Frankie szomszédja. Az EP, ahogy Olivier Joyard, a Les Inrocks nevű lap kritikusa írta, egy cinikus sorozat. Végtelenségig eltúlzott és giccsesen túljátszott, állítja Joyard, nem hajlandó komolyan venni a francia szerelmesekről szóló történeteket, a romantikus és művészi Párizsról alkotott álmainkból pedig folyamatosan terméket csinál. És tényleg: Emily Insta-képeket és marketingkampányokat lát, amerre néz, és árulja a párizsi édes életet lájkban, pénzért, elismerésért. Még a Gabriellel töltött romantikus provence-i ebédnek is ára van: az érzelmes jelenet után láthatjuk is a blokkot, hogy pontosan mennyi.

forrás: Netflix

Kit érdekel a valódi Párizs?

Azok, akik arra vágytak, hogy a ma Párizsát olyannak lássák a képernyőn, amilyen, megkaphatták. Életszerű párbeszédekkel, húsba, szívbe vágó emberi dilemmákkal. Párizst láthattuk párizsiakkal: a francia-algériai Nezir egy külkerületi lakótelepen él fogyatékos apjával, és a megélhetésért küzd; a kisgyerekes, afro Aïssatou nőként a sztárság küszöbén áll, miután egy szókimondó, szexuális életéről kitárulkozó standupjának videója vírusként terjed el, és ezzel megingatja párkapcsolatát és eddigi döntéseit; Bling, a vietnámi bevándorlók fia, aki a standup klubot vezeti, de drogfüggése miatt karrierje szabadesésbe kezd, és az elitegyetemre járó Apolline, aki kőgazdag családja elől standupba menekül.

Ez (volt) a fiatal standuposokról szóló Drôle, ami magyarul az irritálóan semmitmondó és félrevezető Felemelkedés címet kapta (a drôle a franciában az egyik leggyakrabban használt szó, annyit tesz, hogy vicces vagy fura). Párizs tele volt vele plakátolva, a netflixes főnökök imádták, és a második évad terveiért is odavoltak. A francia sajtó lelkes volt, a nézők közül sokan úgy érezték, végre olyan embereket néznek, amilyenek ők maguk. Aztán a globális nézettségi adatokat látva a Netflix lefújta a műsort, és a második évadot is visszamondta.

Miért nem vagyunk kíváncsiak a szikrázó Eiffel-tornyon túli Párizsra? A sorozat készítője, a hazájában igen sikeres és rém tehetséges Fanny Herrero azt nyilatkozta, hogy “dirty” sorozatot akart. Életszagú, bevállalós, intim valamit, ami nem szépeleg. Elvitt a fülledt kis klubokba, ahol a párizsiak izzadva egymáshoz meg a kényelmetlen székekhez ragadnak, őszinte a nevetésük, a szavaik, a problémáik. Nem kellett a sorozat. Fura. Élt 28 napot.