„Nem akarunk rabszolgák lenni” - egy Irpinyből megszökött nő beszámolója a félelemről, a pusztításról, és a szebb jövő reményéről

„Nem akarunk rabszolgák lenni” - egy Irpinyből megszökött nő beszámolója a félelemről, a pusztításról, és a szebb jövő reményéről
Forrás: GettyImages
Facebook
Twitter
Pinterest

A Kijev közelében fekvő Irpiny városát március végén szabadították fel az orosz megszállás alól. Ez volt Ukrajna egyik legforróbb környéke a múlt hónapban, és az evakuálás komoly veszéllyel járt, hiszen gyakran még a civil autókra is lőttek. Anna Maslovych egy olyan nővel beszélgetett, aki több mint egy hetet töltött a megszállt Irpinyben, mielőtt sikerült kijutnia a férjével és a kutyájukkal.

Az InStyle magazin mostantól együtt dolgozik néhány ukrán fiatallal, olyan diákokkal, akiknek bár az lenne a dolguk, hogy tanuljanak, az elvették tőlük ezt a lehetőséget, így eldöntötték, hogy a nemzetközi sajtóban hallatják a hangjukat az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban. A közeljövőben tőlük is olvashatsz beszámolókat és interjúkat az oldalon, amiket összesítve IDE kattintva találsz.

Mondd el kérlek, hogy kerültetek Irpinybe, és mennyi időt töltöttetek el ott a megszállás alatt?

Február 24-én reggel 6 körül hagytuk el Kijevet, mert egy robbanás hangját hallottuk a közelünkben, és úgy éreztük, nem tudunk tovább ottmaradni. Borzasztó dugók voltak a város környékén, és rájöttünk, úgysem tudnánk túl messzire jutni, mert kifogyott volna az üzemanyag. Irpinyben élő barátaink, Kosztya és Marina fogadtak be minket. Végül március 9-ig maradtunk náluk, szóval kb. 10-11 napot töltöttünk a megszállt városban. Mi öten voltunk, és még tizenegyen voltak a szomszéd házban.

Milyen volt másokkal együtt élni ilyen körülmények között? Megegyeztetek valamiféle napirendben?

A barátaink sajnos nagyon kétségbeestek. Végül is az ő házuk volt, egy kis álom, amit közösen építgettek, és végig kellett nézniük, ahogy szétesik. Ez a kétségbeesés aztán ránk is átragadt. Próbáltuk támogatni őket, de nagyon nehéz volt. Mikor elfáradtunk és le akartunk feküdni, rakéták kezdtek röpködni a fejünk felett. Lehetetlen volt elaludni, miközben azt a borzasztó sípoló hangot hallottuk. Aztán mikor végre elnyomott az álom, arra keltem, hogy alig egy órát aludtam, és még mindig az éjszaka közepén járunk. Reggel 7-8 körül már mindenki talpon volt. Összegyűltünk, és ha volt internet kapcsolatunk, akkor próbáltunk hírekhez jutni. Bár nálunk nagyon forró volt a helyzet, próbáltunk Ukrajna minden részéből információt szerezni. Ha kicsit mások miatt aggódtunk saját magunk helyett, az valamennyire el tudta terelni a gondolatainkat.

Nem volt sem áram, sem fűtés, sem vezetékes víz. Legrosszabbul mégis azt viseltük, hogy nem volt elérhető a mobilhálózat, így nem tudtuk értesíteni a szeretteinket, hogy jól vagyunk. Sokat aggódtam az anyukám miatt, mert már elég idős, tudtam, belebetegszik az aggodalomba, ha nem hall felőlünk hamarosan. Ezért gondolom, hogy az összes közül a hálózati kapcsolat hiánya volt a legrosszabb.

Akkoriban Irpinyt lényegében teljesen körbe zárta az orosz hadsereg. Milyen érzés volt tudni, hogy körbevettek, és látni a pusztítást mindenfelé?

Amikor az első napon elkezdődtek a bombázások, az borzasztó hangos volt… A falak is beleremegtek, amikor elsüvítettek felettünk a rakéták. Rendkívül ijesztő és sokkoló élmény volt. Aznap egy közeli házat találat ért, és ki is gyulladt. Az erdő szélén laktunk, körülöttünk mindenhol fakerítések voltak, szóval féltünk, hogy a tűz átterjed a szomszéd házra, aztán onnan a miénkre. Voltak homokzsákjaink, és arra készültünk, hogy a homokkal eloltjuk a tüzet. Hála Istennek, a szél az ellenkező irányba fújt, így a tűz nem terjedt tovább. De nem az volt az egyetlen ház, ami leégett – az utca túloldalán lévő ház is megsemmisült. Ezen felül kettő vagy három tankot is láttunk végig gördülni az utcánkban. A katonák, akik kiszálltak belőlük, benéztek a kerítések fölött, hogy megnézzék vannak-e a házakban. Ha egy házat üresen találtak, betörték az ajtót és nekiálltak fosztogatni. Hozzánk csak bejöttek körülnézni, egy másik alkalommal pedig ellenőrizték a papírjainkat és elvették a telefonjainkat. Elég frusztráló a tudat, hogy ilyen szintű megfigyelés alatt tartanak. Nem mozoghatsz szabadon. Nem tudhatod, hogy ezek a fegyveresek mire képesek, mikor mi jár a fejükben. Szinte lábujjhegyen kellett mászkálnunk, olyan csendesen, mint a kisegerek. Még gyertyát sem gyújtottunk, és éjszakára őrséget állítottunk. Folyamatos feszültségben éltünk.

Hogy ismerkedtetek össze a szomszédban lakókkal?

Ezek az emberek Donyeckből Hosztomelbe menekültek 2014-ben, hogy új életet kezdjenek. Aztán Hosztomel is veszélyes területté vált. Onnan is eljöttek, és egy Irpinyben lakó barátjuknál találtak menedéket. Már az idekerülésükkor összeismerkedtünk – még azelőtt, hogy Irpinyben is elkezdődtek volna a harcok. Később, mikor a bombázások megkezdődtek, mondták, hogy van egy pincéjük. Átmentünk oda, mert nagyon közeliek voltak a robbanások. Ekkor még jobban összemelegedtünk.

Sokat beszélgettünk és viccelődtünk, amikor nyugalmasabb időszak volt. Áthívtak minket teázni és kávézni, aztán később többször átmentünk hozzájuk főzni, mert volt egy kis maradék gázuk. Ezen felül volt egy úszómedencéjük tele vízzel, amit bizonyos technikai feladatok ellátására lehetett használni. Általánosságban, mivel kicsit messzebb voltak az úttól, és nem látták a tankokat, valamivel nyugodtabbak voltak, és többet viccelődtek.

A sok megdöbbentő dolog közül, ami akkortájt Irpinyben történt, mi volt a legemlékezetesebb és a leginkább sokkoló?

Az első igazán sokkoló élmény az volt, amikor láttuk azt az első házat leégni. Annyi borzasztó zaj volt – dübörgés, sípolás – aztán láttuk, ahogy kigyullad a tűz. Féltünk, nehogy legyen bent valaki. Szerencsére kiderült, hogy már jóval korábban elmenekültek. A másik ilyen az volt, amikor megmutatták egy lövedék egy darabját, ami a szomszéd ház elé esett le. Nagyjából olyan hosszú lehetett, mint egy hüvelykujj. Megmutatták, és azt mondták: „Ha ez eltalált volna valakit, akkor az vagy meghalt volna, vagy nyomorékként kellene élnie”. Ezt még sokáig nem bírtam kiverni a fejemből.

Kép
forrás: GettyImages

És mi volt az első reakciód, amikor megláttad az orosz katonákat?

Az orosz katonák először a szomszédunkba jöttek. Kosztya látta, hogy valaki fegyverrel a kezében járkál, és szólt, hogy készüljünk fel. Természetesen borzasztóan féltünk. Felöltöztünk és felvettük a cipőnket, mert nem tudhattuk, hogy elvisznek-e minket valahova, akár fogságba, vagy bárhova. A szívem hevesebben kezdett verni, én pedig próbáltam lenyugodni, mert nekem az nagyon nem tesz jót, különösen amióta sztrókom volt. De a félelem elől nincs menekvés. Háború volt, mi pedig az országunkat lerohanó hadsereg katonáival találkoztunk. Nem tudhattuk mi jár a fejükben, ezért nagyon féltünk. Elrejtettük a telefonjainkat, és előkészítettük az útleveleinket.

Az oroszok azon a lyukon keresztül jöttek, amit Kosztya vágott a kerítésbe, hogy meg tudjuk látogatni a szomszédokat. Kosztya volt az is, aki eléjük ment. Pórázon tartotta a kutyáját, egy németjuhászt, és amikor az elkezdett ugatni, rákiáltott az oroszokra, hogy ne lőjenek. Hála Istennek, nem nyitottak tüzet. Öt vagy hat fiatalember volt. Egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy képesek lennének bántani minket. Meg kellett mutatnunk az útleveleinket, elvették a telefonjainkat, és meg kellett mondanunk a jelszavakat is a telefonokhoz. Teljesen normálisan beszéltek velünk, és azt hiszem, mi is megnyugodtunk kicsit, miután beszéltünk velük. Persze mindenhol más katonák vannak, de ezek nem voltak különösebben félelmetesek vagy erőszakosak. Végig a kezükben tartották a fegyverüket, de valahogy éreztük, hogy nem akarnak bántani minket. Visszaadták az útleveleinket, és elmentek.

Mennyi ideig tartott, hogy meghozzátok azt a döntést, hogy elmenekültök, miután hallottatok a humanitárius folyosóról?

Amint Kosztya megkapta az SMS-t, azt mondtuk, hogy megyünk. Marina eleinte azt szerette volna, ha a fia velünk jön, ő maga pedig Kosztyával együtt inkább Irpinyben maradt volna, de végül lebeszéltük róla. A férfiak odamentek az oroszokhoz, és megkérdezték, hogy hagynának-e minket elmenni kocsival, ha úgy döntenénk, hogy elhagyjuk a várost, ők pedig igent mondtak. Így elkezdtünk összepakolni. Csupán negyed óránk volt rá. A férjem és én nem sokat teketóriáztunk, mivel a bőröndjeink Kijev óta készen álltak, de Marina teljesen bepánikolt, és nem tudta mit vigyen magával. Végül összeszedett egy bőröndnyi holmit, majd elkezdte keresni a macskákat. Csak kettő vagy három macska hordozója volt így csupán három macskát tudott elhozni a kilencből. Marina sokat sírt, és napokig nem tudott aludni, annyira aggódott a többiért.

És hogy jutottatok ki Irpinyből? Mit éreztetek, mikor láttátok az elpusztított várost?

Mikor elindultunk, darabokra téptünk egy fehér lepedőt, aminek darabjait a tükrökre kötöttük, hogy jelezzük, épp evakuálunk. Négy autóval mentünk, egymás után haladtunk. Amikor kiértünk az utcánkból, a városnak arra a részére jutottunk, ahol korábban harcok folytak. Az épületek megsérültek, autók égtek ki, kábelek és lövedékek darabjai hevertek az utcán mindenfelé. Ahogy elhajtottunk, egy idős nő tetemét láttuk az úton. Csak úgy feküdt ott, egy takaróval letakarva. A háború és pusztítás képei nagyon félelmetesek voltak.

A mi autónkban öt ember volt, a kutyánk és egy gitár. A nő, aki korábban Donyeckből jött, mellettem ült, és miközben elhajtottunk, azt mondta: „Ha sikoltozok és zokogok az út során, ne foglalkozz velem!”. Tényleg sikoltozott, zokogott és imádkozott. Aztán egyszer csak megragadta a vállamat, és belém kapaszkodott, én pedig remegni kezdtem, mintha átragadt volna rám az ő idegessége. Végül nem értünk oda időben az orosz ellenőrzőponthoz, így egy lerombolt hídhoz hajtottunk Romanivkába, hogy gyalog keljünk át a folyón. Ott kellett hagynunk az autókat, és kézben kellett cipelnünk a dolgainkat. Borzasztó nehéz volt átkelni a folyón fa pallókon, a nehéz csomagjainkkal a kezünkben. Ráadásul a kutyánk olyan ideges volt, hogy el kellett engednünk a pórázát, ha nem akartuk, hogy berántson minket a folyóba. Mikor végre átértünk a túloldalra, önkéntesek vártak minket mentőautókban. Beszálltunk, és elvittek minket Kijevbe.

Azelőtt nem láttuk az ellenőrzőpontokat, a beton kockákat, a tankelhárító „sündisznókat”. Alig ismertünk rá a saját városunkra. De végre szabadon lélegezhettünk. Az evakuációnk jól sikerült. Sokkal inkább aggódom azok miatt, akiknek nem sikerült elhagyni az otthonukat, akik megsérültek, és persze a kisgyerekek miatt. Minden nap gondolok rájuk. Azt akarom, hogy legyen már vége, és hogy győzzünk. Nem akarunk rabszolgák lenni, mi szabadok akarunk lenni, és egy független Ukrajnában akarunk élni. Mert az igazat megvallva, ez a legjobb hely a világon.

Kép
forrás: GettyImages

Mi a legfontosabb tanulsága a történetednek, amit szeretnél megosztani másokkal?

Most mindenki álmodik valamiről. Azok, akik elhagyták az otthonukat, haza akarnak jutni. Ukrajnában akarnak élni. Mindannyian a saját Ukrajnánkról álmodunk, és meg akarjuk mutatni a világnak, hogy az ukránok méltók a saját hazájukra, méltók az életre. Mindenkinek meg kell értenie, amikor ilyen borzalmak történnek, össze kell fognunk. Az ukránok már összefogtak. Mi a helyzet a világ többi részével?

Az interjút készítette Anna Maslovych, a beszámolót Erdélyi László fordította az InStyle számára. Biztonsági okokból a történetben szereplők neveit megváltoztattuk.

Videók

Kép
Stílus

Minden idők legszebb kismama szettjei a vörös szőnyegről: neked hogy tetszik az első helyezett?

Ezek voltak a legszebb kismama ruhák, amiket valaha a vörös szőnyegen láthattunk.

Kép
Életmód

Emily Párizsban: miért nézem, ha olyan borzalmas?

Lehet, hogy agyzsibbasztó, nevetséges, lekezelő, olykor sértő és felháborító az a kliséhalom, amit a sorozat készítői immár három évadon át fáradhatatlanul az arcunkba tolnak. De valljuk be: imádjuk utálni. Kezdem én a vallomást, ha segít!

Kép
Sztárok
Kép
Sztárok

Ikonikus ruhák a Grammy-díjátadókról, amelyeket sosem felejtünk el

Kivágott, átlátszó, habos, csillogó, állatmintás – mindegy, csak feltűnő legyen és beszéljenek róla! Ezek a ruhák egytől egyig ilyenek!

Kép
Sztárok

Kínos! Madonna lányát ezért nem engedték be Marc Jacobs New York-i showjára

Úgy tűnik, hogy a divathét szabályai alól Madonna lánya sem kivétel.