Valentino vörös horizontjai - beszámoló a római Orizzonti | Rosso kiállításról

Imádok kiállításokra járni. Kikapcsolódom a mindennapok mókuskerekéből, inspirálódom, új impulzusokat kapok, ha látok valami elgondolkodtatót vagy/és szépet. Így rettenetesen megörültem, amikor rábukkantam egy olyan tárlatra, ami a két kedvenc érdeklődési körömet, a képzőművészetet és a divatot társítja elmésen egy térben.

Róma luxusbutikoktól hemzsegő negyedében, a Spanyol lépcső mellett fekszik a Piazza Mignanelli tér, amit hívhatnának akár Valentino térnek is, hiszen az épületeket a divatház központja, egy palota irodái, szalonja, több emeletes butikja és a nemrég nyílt galériája foglalja el. A tér sarkában található PM23 galéria egyben az 2016-ban alapított Fondazione Valentino Garavani e Giancarlo Giammetti alapítvány székhelye is. Az alapítók szándéka „a hosszú távú jótékonysági támogatás iránti mély elkötelezettség, az egyéni jólét növelése, miközben elősegíti és átadja a széleskörű és innovatív művészeti kultúrát a jelen és a jövő generációi számára.”

A római Valentino kiállítás a képzőművészet és a divat tökéletes találkozása!

Már az üveggel és fémmel megtört fehér falú galéria bejáratánál világossá válnak a fenti szavak, csakúgy, mint a kiállítás vezérfonala. Joseph Kossuth vörösen villogó „Red” című neon alkotása és Jeff Koons közel 3 méteres, piros léggömbnek tűnő, acélszobra jelzi, megérkeztünk Valentino világába, az Orizzonti ROSSO-ba (VÖRÖS horizontok). Hol zegzugos, hol hatalmas hófehér terekben a divatcsászár 50 ruháját állították párhuzamba a kurátorok (Pamela Goblin és Anna Colina) a XX. század legjelentősebb, modern képzőművészeinek alkotásaival. Mindezt egyetlen színben, Valentino kedvencében: pirosban.

A piros a szerelem, a szenvedély, ugyanakkor a vér és a veszély színe is, a vörös Picasso, Basquiat és Warhol festmények és a számtalan vörös ruha látványa egyszerre felkavaró és lenyűgöző. A piros megszámlálhatatlan árnyalataiban pompázó Mark Rothko, Francis Bacon, Gerhard Richter és Diego Luna képek együtt élnek a mesterien redőzött, fodrozott, ráncolt ruhacsodákkal. A térplasztikák és az aszimmetrikus szabású ruhák pedig szinte párbeszédbe elegyednek.

Egy idő után már nem is böngésztem a feliratokat, hogy melyik ruha mikor készült. Függetlenül attól, hogy 1968-ban, 1990-ben vagy 2011-ben alkotta meg a mester, mind egyaránt rafináltan szabott, részletgazdagon megmunkált, ugyanakkor hatásában elegánsan egyszerű és legfőbbképpen időtállóan gyönyörű. Bár az idén 93 éves Valentino Garavani már egy ideje visszavonult a tervezéstől, munkássága és esztétikája továbbra is utat mutat a helyét betölteni kívánó újabb és újabb tervezőknek (mint például Pierpaolo Piccoli, Maria Grazia Chiuri, majd tavaly Alessandrio Michele), akik a divatház örökségét viszik tovább.

A kijáratnál Joseph acélból készült mondata foglalja össze az élményt azokkal a szavakkal, melyeket Valentino maga mondott a róla készült 2008-as, Az utolsó császár című dokumentumfilmben: „Szeretem a szépséget, nem az én hibám”.

További információ: piazzamignanelli23.com

A kiállítás teljes anyagát bemutató, reprezentatív könyv a bestsellers.hu-n megvásárolható.