„Nincs köztünk hierarchia a színházban, mert függünk egymástól” - interjú Szabó Erikával
Gondolkoztál már azon, hogy mi zajlik a háttérben egy színházi előadás közben? Mindig is kíváncsi voltál arra, miként építenek fel az alkotók és a színészek egy darabot a nulláról bemutató előtt? Nos, Szabó Erika éppen a fenti kérdésekre szeretett volna választ adni a közösségi oldalain – na persze anélkül, hogy megtörné a szakmája varázsát.
A Thália Színház „Bolha a fülbe”, a „Killer Joe”, illetve az „Alul semmi” című előadásainak szereplője legutóbbi premierje, a Farsang apropójából izgalmas kulisszavideókat készített, melyeknek hála akár mi, a nézők is el tudjuk képzelni, hogyan jutnak el az olvasópróbáktól a bemutatóig. Sőt, Szabó Erika azt is elmesélte nekünk, hiába állnak évek óta színpadon, egy új darab munkálatainak elején máig imposztor-szindrómában szenved és a kollégáikkal együtt bizony a színházi babonákat is nagyon tisztelik!
A mondás úgy tartja, hogy egy bűvész soha nem árulja el a titkait, te azonban meginvitáltad a nézőket a Thália Színház kulisszái mögé a közösségi oldalaidon. Miért döntöttél úgy, hogy beavatod a közönséget a legutóbbi premiered, a Farsang című előadás előkészületének szakmai titkaiba?
Szerencsére még maradtak titkaink! (nevet) A próbafolyamat intimitása például továbbra is a sajátunk. Azért vágtam bele egyébként, mert a közönségtalálkozók során mindig azt tapasztaltam, a nézőket nagyon érdekli, miként épül fel egy színdarab, azaz hogyan jutunk el az olvasópróbától a bemutatóig. Ezért arra gondoltam, a Farsang kapcsán megmutatnám a folyamat egy-egy állomását, például az, amikor színpad, díszletek és jelmezek nélkül találjuk magunkat a próbateremben. Ilyenkor még nyoma sincs az előadásokon látott csillogásnak, egy teljesen üres térben kezdjük a munkát. Szerintem ez a szakmánk legijesztőbb része: minden alkalommal borzasztóan tehetségtelennek érezzük magunkat a legelején… (nevet)
Olyan, mintha imposztor-szindrómában szenvednétek ilyenkor?
Teljes mértékben, mindenki így érez, mert ekkor még tényleg semmilyen eszközünk nincs és nem tudunk eleget a karakterünkről. De egy próbafolyamatban az is fontos, hogy az ember legyen ügyetlen, merjen akár kínos dolgokat is megmutatni, mert azokból születik aztán a szerep.
Segít az, hogy mindannyian kicsit elveszettek vagytok ezeken kezdeti alkalmakon? Talán éppen ez kovácsolja össze az elején a csapatot az adott előadásnál?
Ó, mindenképpen. Ilyenkor pont az a lényeg, hogy az ember bátran nekimenjen a próbáknak, ötletelgessen, na meg egy picit megnyugtassa magát, hogy ez a folyamat igazából mindig így indul. És természetesen a rendező is rengeteget segít nekünk ekkor, mert ő eddigre akár már hosszú hónapokat is eltöltött a szövegkönyvön való munkával, így sok kérdésünkre tudja a választ.
Apropó kérdések! Említetted, hogy a nézők a kulisszatitkokra. Mi az, amivel kapcsolatban a leggyakrabban faggatnak titeket?
A legtöbbször azt kérdezik meg tőlünk, hogyan tudunk ilyen sok szöveget megtanulni? (nevet) Gondolkoztam is rajta, hogy készítek majd egy videót a szövegtanulási technikákról és trükkökről, mert ez szerintem más szakmában dolgozók számára is hasznos lehet. Nyilván, hogyha az ember régóta dolgozik színészként, akkor azért valamifajta tanulási rutinra is szert tesz, de persze van, amikor muszáj leülünk magolni, akár tetszik, akár nem - például egy hosszú monológ esetében. Az nem megy másképpen. Ez valóban nem a munkánk legizgalmasabb része. Én egyébként általában sok időt töltök azzal, hogy megértsem a szöveget, azt, hogy miről beszél a karakterem, mit szeretne elérni és akkor szépen kialakulnak a miértek a szerepemben. Akkor érzem magam komfortosan, ha az első próbákra már valamilyen szövegbiztonsággal érkezem, mert nem tudok szövegkönyvvel a kezemben dolgozni. De vannak kollégám, akiknek kiválóan megy az utóbbi, ez teljesen alkati kérdés, tehát nincs jobb vagy rosszabb választás.
Azt már tudjuk, melyik a próbafolyamat kevésbé izgalmas része… Na de melyik a kedvenced és miért?
Imádom a főpróbahetet, mert az már egyfajta szárnyalás, feltéve, ha jól dolgozunk az azt megelőző négy-öt héten. Először állunk színpadra, és első alkalommal vesszük fel a jelmezeinket, hogy lássuk benne egymást (Erika erről készült videóját nézd meg itt - a szerk.). Szóval számtalan impulzus ér minket ilyenkor. Olyan ez, mint amikor az ember egy kis bimbót néz hetekig, és aztán egyszer csak kinyílik a virág. Én ezen a héten már nagyon nyugodt szoktam lenni általában. De persze a próbafolyamat egésze során vannak pillanatok, amikor hirtelen rátalálunk egy mondatra, egy szándékra. Ezek a megfejtések mindig jó érzéssel töltenek el. Ráadásul egy színdarab élete, egy próba nem ér ott véget, hogy bemutatjuk az adott előadást, mert van olyan, hogy egy jelenet egyszer csak életre kel egy év után, esetleg vagy történik velünk valami a civil életünkben, amitől megértjük, miről is szól igazándiból. Azért mi, színészek is változunk.
És gondolom mi, laikusok nem is sejtenénk, mennyien segítik a színészek munkáját a háttérben azért, hogy estéről estére gördülékenyen eljátszhassatok egy-egy előadást a színpadon…
Rengetegen dolgoznak a kulisszák mögött! A Thália Színházban egyébként rendkívül jó a kapcsolat a színészek és a műszak között: kölcsönösen tiszteljük a másik munkáját. Borzasztóan fontos a feladata azoknak, akiket a nézők nem láthatnak: legyen szó akár az öltöztetőkről, a hangosítókról, a világosítókról vagy a kellékesekről. Kívülről talán úgy tűnhet, de valójában nincs köztünk hierarchia a színházban, mert függünk egymástól. Mindannyiunkra szükség van ahhoz, hogy megtörténhessen az a varázslat, ami miatt az emberek színházba járnak. A Thália Színházban valamennyien egy család része vagyunk.
Te kivel osztozol az öltöződön ebből a népes (szakmai) családból?
Tóth Eszterrel és Mórocz Adriennel hárman vagyunk az öltözőnkben. Bár a véletlen hozta így, nagyon jó együtt, főleg azért, mert nagyjából egy korosztályba tartozunk mindannyian.
A társulat két másik tagja, Ember Márk és Jámbor Nándor azt mesélte nekünk, hamar ráéreztek arra, mikor van szüksége térre a másiknak a közös öltözőjükben a színpadra lépés előtt. Ti könnyedén összecsiszolódtatok?
Szerintem mi csajok ebben a kérdésben lazák vagyunk, látjuk, ha valakinek nincs kedve csacsogni és azt is, ha van. Olyan ez, mint bármelyik másik munkahelyen. Nyilván figyelünk is egymásra, érezzük, ha a másik már arra koncentrál, ami bent fog történni, de szerintem ez organikusan alakult ki köztünk, nem is kellett erről így beszélnünk.
Az egyik kulisszavideódban láttam (ide kattintva te is megnézheted - a szerk.), hogy a bemutatók előtt nem kívántok sok sikert egymásnak, hanem apró ajándékokkal kedveskedtek a kollégáknak…
Igen, premierajándékot mindig szoktunk adni egymásnak. Van, hogy mindenki kap valamilyen, a darabhoz kapcsolódó apróságot, de a Farsang előtt például neveket húztunk. Egyébként a színészek ilyenkor szimbolikusan megköpködik a másikat és az is előfordul, hogy egyszerűen csak azt mondjuk, toi toi toi, ami egy kicsit a kaki emojira utal. (nevet) Tehát ezzel azt fejezzük ki, „egy kalappal”! Kéz-, és lábtörést is ér kívánni, szerencsét viszont nem. A színészek ilyen babonás népek. (nevet) Számtalan színházi babona van, hogy mit lehet és nem lehet tenni premier előtt...
És ha már a babonáknál, a titokzatosságnál tartunk… A Trónok harca sztárja, Emilia Clarke egyszer azt nyilatkozta, az édesapja vitte el őt először egy színház backstage-jébe, aminél ő nem ismer jobb helyet, itt érzi magát igazán otthon. Téged ki vezetett körbe először a kulisszák mögött és mivel rabolta el a szívedet?
Tizenhatéves voltam, amikor a színjátszó csapatunk bekerült egy verseny döntőjébe, amit az akkori Várszínházban tartottak, ezért bepillanthattunk a kulisszák mögé is. Varázslatos volt, főleg nekem, akit már akkor iszonyatosan érdekelt ez a világ: mindent elolvastam és megnéztem, amit csak lehetett a színészekről és a színházról. Tényleg csodálatos volt ott lenni.
Úgy érezted, hazaértél?
Szerettem volna azt érezni, hogy hazaértem. De inkább az kavargott bennem, hogy én ide vágyom, mindenképpen színésznő akarok lenni és színházban dolgoznék. Ez a benyomás nagyon erősen dolgozott bennem.
Fotók: Rausz Tícia