Forrás: Mozinet
A lét magasságai és mélységei 136 percben: Parthenopé – Nápoly szépe kritika
Paolo Sorrentinót a mai olasz mozik egyik legjelentősebb filmkészítőjének tartják. Alkotásait az összetett drámaiság és a vizuális erős látvány jellemzi. Kissé már a giccsbe hajlik sokak szerint, de pont ettől lesz egyedi és minden mástól megkülönböztethető. Gyakran hasonlítják Michelangelo Antonionihoz és Federico Fellinihez is. Eddigi munkásságát az említett Oscar-díjon kívül elismerték már BAFTA-díjjal, de kétszer kapott díjat a Cannes-i Filmfesztiválon, négyszer a Velencei Filmfesztiválon, illetve négy Európai – Nagydíjjal is büszkélkedhet. Viszont nemcsak filmrendezőként, de forgatókönyvíróként és producerként is jelen van a filmiparban. Mostani filmjében, a Parthenopé – Nápoly szépe című coming-of-age filmdrámában pedig mindhárom titulust betöltötte.
Sorrentino nápolyi születésű és nagyon erős kötődése van a városhoz, erre az egyik legjobb bizonyíték, hogy előszeretettel készít filmet szeretett városával kapcsolatban. Első forgatókönyvírói filmje, a Nápolyi por 1998-ban jelent meg. Több műfajban is kipróbálta magát, hol thrillert, máskor vígjátékot vagy épp drámát rendezett. Nem egyszer sikerült megnyernie alkotásaihoz különböző nagynevű külföldi színészeket is az évek során, Sean Penntől kezdve Harvey Keitelen át Michael Cainet, vagy épp Jennifer Lawrencet, csak hogy párat említsek a teljesség igénye nélkül. A mostani filmjében az egyik legnagyobb húzónév ilyen szempontból az Oscar-díjas Gary Oldman, aki egy amerikai írót alakít.
Ez a mozi már a második olyan alkotása sorozatban, mely bizonyos értelemben egy felnőtté válást mutat be. A 2021-es Az Isten keze inkább egy önéletrajzi ihletésű filmdráma volt Sorrentino részéről, de az a fajta szerelem, melyet Nápoly iránt érez, a Parthenopé alkotásában is visszaköszön. A történet egy fiatal nő útkereséséről szól, egészen a születésétől kiindulva. Parthenopé (Celeste Dalla Porta) nevét a város iránti tiszteletből kapta. Gyermekkora kényelmes és békés volt, hála dúsgazdag keresztapjának. Majd ugrunk is az időben és 1970-ben járunk, ahol a már 20 éves Parthenopét látjuk, aki nemcsak gyönyörű, de okos és pimasz is. Bármerre viszi az élet, nemcsak a férfiak, de a nők is ámulattal nézik. Pedig se nem szirén, se nem mítosz, csak egy fiatal, szépséges nő. Ahogyan sodródik az árral, úgy találkozik felnőtté válásának útján számos olyan emberrel, akik között lesz kiégett, alkoholista, homoszexuális amerikai író (Gary Oldman), plasztikától elcsúfított díva (Isabella Ferrari), fura szexuális tradícióknak élő maffiacsalád tagja (Marlon Joubert), szarkasztikus egyetemi professzor (Silvio Orlando), vagy épp egy beteges erkölcsi értékekkel bíró bíboros (Peppe Lanzetta), és mindannyian bizonyos értelemben meghatározó pontjai lesznek életének. Mindenkitől lát, hall, tanul valamit, miközben a tragédiák sem kerülik el, sőt a csillogástól a nyomorig minden elé tárul, mely talán választ adhat a kérdéseire. Fiatalként megérinti a szerelem magasztaló és fájó mivolta is, miközben rájön, hogy a fiatalság nem mindig egyenlő a boldogsággal.
A filmben különböző életszakaszokat látunk. Minden kiemelt karakterrel, akivel főhősnőnk találkozik, egyfajta kapcsolódása is lesz, valaminek a jelképei ezek az alakok, a velük folytatott dialektusok pedig a film mondanivalójának egy-egy fontos részletét jelentik. Ha nagyon hasonlítani szeretnénk valamihez, akkor a Kisherceg története juthat eszünkbe róla, csak épp itt több a szereplő, de mind tanít valamit Parthenopénak, aki így közelebb kerül önmaga és saját életútjának megismeréséhez. A klasszikus filmes dramaturgiai felosztás itt is megmutatkozik, azaz a negyed, a fél és a háromnegyed tagolás, főleg a drámai fordulópontokat tekintve, melyek mindig tovább görgetik a cselekményeket. Bár maga a műsoridő 136 perces és igazán nagy volumenű dolgok nem történnek a filmben, mégis annyira magába szippant a látványvilága, hogy fel sem tűnik, hogy elrepül az idő. Parthenopé karaktere a film egészében kételyeket ébreszt az emberben, melyet Sorrentino nem hogy segítene feloldani, hanem végig egy láthatatlan falat húz néző és főhős között. Próbáljuk, szeretnénk megérteni a nőt, de végig érezzük azt a fajta ridegséget, mellyel egyszer közel enged, következő pillanatban eltol magától. Bár tisztában van képességeivel és szépségének erejével, sosem él vissza vele olyan szinten, hogy az visszatetsző legyen. Ha így tenne, akkor már 10 perc után lezárulhatna a történet. Ehelyett megelégszik azzal a tudattal, hogy mennyi mindent és mindenkit megkaphatna, de ő mégis folyamatosan tovább lép. Emellett némi társadalomkritika is megmutatkozik a filmben, melyet sokszor groteszk vagy épp szürreális humorral vegyítenek. A történetben pedig kiemelt hangsúlyt kap az antropológia fogalma is, mely mind átvitt, mind valós mivoltában is végigkíséri a filmet.
A mozi fényképezése, a fények használata és a vágóképek különleges vizuális élményt nyújtanak a nézőknek. Visszahozzák a régmúlt olasz filmjeinek hangulatát, mely oly jellemző Sorrentino munkásságára, míg zenei világa, melyet Lele Marchitelli szerzett (ő több Sorrentino filmben vett már részt zeneszerzőként) végigsugározzák az olasz életérzést. Mégis az egyik legemlékezetesebb zenei betét és a hozzá kapcsolódó képsorok Frank Sinatra – My Way klasszikusához fűződnek, mely a történet egyik legfontosabb fordulópontjának is mondható. A Parthenopé – Nápoly szépében megcsodálhatjuk és megélhetjük Nápoly szépségét és mélységét is. Kicsit kapunk Sorrentino eddigi fontosabb munkáinak lenyomataiból is, hisz Az új pápa című sorozatát Parthenopé a bíborossal való találkozása idézheti meg előttünk, míg Az Isten keze című moziját, és ezzel a nápolyi futballnak, a város életében jelenlévő erős hatását főleg a záró képsorok jelenítik meg. A film végén, a stáblista elején olvashatunk egy dedikációt is, mely Lucának ajánlja az alkotást. Luca Canfora a mozi jelmeztervezője volt, akinek holttestét 2023. szeptember 1-jén reggel, Caprin, a Parthenopé forgatásának utolsó napjaiban találták meg a tengerben, a Grotta dell'Arsenale és a Faraglioni között.
Összességében a Parthenopé – Nápoly szépe egy csodálatos utazásra visz minket Nápoly és Capri szigetére, melyben egy gyönyörű nő lesz az idegenvezetőnk Parthenopé személyében, aki a szirének bájával nemcsak a várost, de az emberi lét magasságait és mélységeit is megmutatja nekünk. Olykor valóságos, olykor drámai, máskor szürreális élmények közepette keressük a fiatalság és boldogság kapcsolatát, a szépség és boldogtalanság ellentétes érzések egyidejűségét. Nagyszerű rendezés, kiváló színészi alakítások, és mesés, szimbólumokkal teli, mély üzenettel bíró alkotás jellemzi Sorrentino legújabb filmjét.
