„Az a világ, amiben felnőttem, már nem létezik többé” - interjú Kuizs Lillával, a Semmi szédítő magasság alkotójával

Füstös koncerthelyszínek, spontán éjszakák, hajnali villamosozások, barátságok, amik akkor örökkévalónak tűntek és egy generáció, ami még nem online, hanem egymás között élte az életét. A Semmi szédítő magasság egyszerre személyes önvallomás és korlenyomat: egy vidékről Budapestre kerülő fiatal lány felnövéstörténete, aki a művészvilágban, a bulikban és az emberi kapcsolatokban próbálja megtalálni önmagát. Matilda történetében ott van az egyetemista lét felszabadító bizonytalansága, a családi mintáktól való elszakadás nehézsége, az alkotói útkeresés és az a nagyon ismerős érzés, amikor valaki egyszerre vágyik elismerésre, szabadságra és a "valahová tartozni" megnyugtató érzésére. A könyv kézzel készült rajzokon keresztül idézi meg a 2000-es évek Budapestjét, a kultikus szórakozóhelyeket, az eltűnt városi tereket és azt az időszakot, amikor még egy SMS is elég volt ahhoz, hogy elinduljon egy éjszaka.

A Kuizs Lilla 15 éven át készített graphic novelje nemrég rangos szakmai elismerésben is részesült: a hétvégi Budapesti Nemzetközi Képregény Fesztiválon a Semmi szédítő magasság nyerte el az előző év legjobb hazai képregényének járó Alfabéta-díjat a „Kép-regény” kategóriában. A Gingko Kiadó gondozásában megjelent kötet hiánypótló alkotás a hazai képregényes szcénában: egy valóságon alapuló, Y-generációs női felnövéstörténet, amely egyszerre intim önvallomás és egy egész korszak közös emlékezete.

A Semmi szédítő magasság egy nagyon személyes történet is. Mikor tudatosult benned, hogy ez nemcsak rólad, hanem egy egész generációról fog szólni?

Ez nagyon izgalmas kérdés, és még senki nem kérdezte meg tőlem így. Az alapötlet 2010-ben jött egy animációs filmfesztiválon, ahol megszületett Matilda karaktere. Akkor még egyáltalán nem volt tudatos bennem, hogy ő az alteregóm lenne. Sokkal távolabb helyeztem magamtól, inkább a barátaim inspirálták. Ahogy elkezdtem dolgozni vele, történeteket adni hozzá, megszemélyesíteni, úgy kezdett egyre inkább rám hasonlítani. Egyre inkább bele mertem engedni magam Matildába.

Az pedig, hogy ez egy egész korszak lenyomata lesz, csak az utolsó egy évben vált számomra is egyértelművé. A könyvet 10-15 évig írtam kisebb-nagyobb megszakításokkal. Ezzel diplomáztam a MOME animációs rendező mesterszakán, később újra elővettem, majd megint félretettem, amikor megszületett a második gyerekem. Amikor harmadjára visszatértem hozzá, akkor készült el a budapesti rész, és ott éreztem meg igazán, hogy ez már nemcsak Matilda története, hanem egy egész időszaké.

Mit jelent ma visszanézni erre az időszakra? Inkább nosztalgia, feldolgozás vagy még mindig aktuális?

Szerintem a felnövés mindig aktuális. Az önkeresés minden generációnál fontos kérdés marad. De most, az elmúlt egy-két évben különösen erősen jöttek elő bennem a nosztalgikus érzések. Nemrég például a Gólyaban volt egy 2016-os buli, ahol a mostani harmincasok ünnepelték a saját fiatalságukat. Mi, akik most a harmincas éveink végén vagyunk, inkább a 2007 körüli időszakhoz kapcsolódunk. Volt valami egyszerűbb ezekben az években. A közösségi média szerintem ma sokkal jobban elválasztja egymástól az embereket. Akkor még inkább fizikailag kapcsolódtunk egymáshoz.

Ha visszahozhatnál valamit 2006-ból vagy 2007-ből, mi lenne az?

Az, hogy a szórakozóhelyek tele voltak élettel, és nem kellett fél évvel előre leszervezni egy találkozót. Egyszerűen csak elmentünk valahova, és mindig összefutottunk valakivel. Ez egyébként nagyon fontos inspirációja lett a könyvnek. Amikor elkezdtem dolgozni a budapesti részen, elkezdtem kutatni, mi lett azokkal a helyekkel, amelyek akkor meghatározóak voltak: a Kultiplexszel, a Corvintetővel és a többiekkel. Elmentem az új helyszínekre, archív fotókat kerestem, újra bejártam ezeket a tereket. Azt hiszem, ez adta meg a történet végső lökését. És ekkor vált igazán korlenyomattá.

Szerinted miben volt más akkor egyetemistának lenni?

Kevésbé volt szabályozott minden. A város olcsóbb és sokkal romosabb volt, de pont emiatt könnyebb is volt benne létezni. Üres üzlethelyiségekből lettek romkocsmák és klubok, sokszor fillérekből működtek ezek a helyek. Nem kellett súlyos tízezrek ahhoz, hogy valaki jól érezze magát egy este. Pár száz forintból vagy két sörből végig lehetett bulizni egy éjszakát. És közben volt bennünk valami nagyon erős szabadságérzés. Vidékről Budapestre kerülni 18 évesen úgy, hogy senki nem kérdezi meg hajnal háromkor, hol voltál és mit csináltál - ne ez óriási szabadság volt. Könnyen el is varázsolt minket ez az érzés.

Mit jelentett akkor a szabadság, és mit jelent ma?

Biztosan változik életszakaszonként. Én még most is keresem azt a szabadságot, ami akkor megvolt, csak anyukaként ezt már sokkal nehezebb megélni. A spontaneitás például szinte teljesen eltűnik. De akkor tényleg azt éreztük, hogy bármit megtehetünk. Senki nem kérte rajtunk számon, hol vagyunk, legfeljebb másnap a tanár az egyetemen.

Kiemeled, hogy Matilda nem te vagy, hanem az alteregód. Hol húzódik köztetek a határ?

Eleinte nagyon nem én voltam, később nagyon én lett, aztán próbáltam tudatosan egészséges távolságot tartani tőle. Ezért is fontos, hogy senki nem szerepel arccal és névvel a könyvben. Valódi emberek inspirálták a karaktereket, de mindenki módosított figura. Tehát egy korlenyomat, és valódi emberek inspirálták a karaktereket, de vannak sztereotip karakterek, vannak olyanok, akiket több emberből alkottam meg, és senkit nem akartam megbántani, sem a családomban, és legutóbbi egy másik interjú után megfogadtam, hogy majd legközelebb el fogom mondani, hogy egyébként támogatott a családom abban, hogy ez a könyv létrejöjjön. Amikor először szóba került, hogy művészeti egyetemre mennék, meglepődtek, mert nálunk nem voltak művészek a családban. Nem értették, hogy ezt hogyan lehet komolyan venni. De amikor felvettek az egyetemre, onnantól kezdve már örültek neki. Dramaturgiailag viszont érdekesebb volt Matildát úgy megírni, hogy eleinte nem kap támogatást.

Ha három hasonlóságot és három különbséget kellene mondanod magad és Matilda között, mi lenne az?

Így még soha nem gondolkodtam ezen. A bizonytalanság mindenképpen közös. Hiába mondták, hogy jó vagyok, hiába sikerült a felvételi, nem igazán hittem el. A bulizós időszak is teljesen valós. Tényleg szinte minden este valahol voltunk. És a könyv végén a párja is tényleg a férjem. Valóban elmentünk Nepálba, az a történetszál nagyon közel áll a valósághoz. A különbségek inkább ott vannak, ahol tudatosan eltávolítottam magamtól bizonyos helyzeteket vagy karaktereket.

A mostani tapasztalatiddal mi lenne az a tanács, amit ma Matildának adnál?

Azt, hogy higgyen jobban magában. És hogy tegyen több energiát az egyetemi éveibe, mert azt később nagyon nehéz utólag behozni.

A könyv egyik legerősebb rétege a kívülállóság érzése. Ez szerinted inkább teher vagy erőforrás?

Kizárólag csak teher. Szerintem ezt csak úgy lehet bírni, ha az ember nincs egyedül. Mi is nagyon összekapaszkodtunk az egyetem alatt a barátaimmal, ahogy Matilda is a könyvben. Valójában nekem is akkor lett könnyebb, amikor a férjemmel már együtt tudtunk küzdeni a dolgainkért.

A rajzolás egyfajta terápia is volt számodra?

Igen, abszolút. Volt olyan esemény, amit éveken keresztül nem tudtam elengedni. Amikor viszont beleírtam a történetbe, és lett eleje meg vége, akkor bennem is lezárult valami. Például Matilda sokszor egyszerre akar teljesíteni és menekülni a megfeleléseknek. Amikor ezt megrajzoltam és végigvittem, úgy éreztem, magamban is sikerült feldolgoznom. Mintha egy terápiás beszélgetés végére értem volna.

Tizenöt évig dolgoztál ezen a könyvön. Volt olyan pont, amikor majdnem elengedted?

Persze, rengetegszer. Nagyon sok oldalt kidobtam, átírtam, újrarajzoltam. Volt, hogy évekig nem foglalkoztam vele. Közben született két gyerekem, tanárszakot végeztem, tanítottam, olajfestményeket festettem - a könyv pedig mindig ott volt a háttérben mellékprojektként.

Mikor érezted először, hogy tényleg kész van?

Amikor elkészült a budapesti rész. Az utolsó fejezet már évekkel korábban megvolt, de még hiányérzetem volt. Aztán elkezdtem újra járni a várost, fotózni, emlékeket gyűjteni, és hirtelen rengeteg élmény tört fel bennem. A végén már inkább húzni kellett a történetből, hogy ne legyen túl sok a bulizós rész. Aztán megmutattam néhány filmrendező és dramaturg barátomnak, és ott éreztem először: ez tényleg készen van.

Mit szeretnél, mit érezzen az olvasó, amikor becsukja a könyvet?

Nagyon más reakciókat kapok különböző generációktól. Akik ugyanebben az időszakban voltak fiatalok, nagyon erősen kapcsolódnak a helyszínekhez, a zenékhez, Budapesthez. A mostani fiataloknál vegyesebb a fogadtatás. Aki nyitott az útkeresés témájára, nagyon kapcsolódik hozzá. Van, aki viszont azt mondja: „Matilda csak bulizott és nyavalygott.” Pedig szerintem pont ez a lényeg: hogy ezek az évek egyszerre kaotikusak, felszabadítóak és bizonytalanok.

Többször elhangzott, hogy „az a világ, amiben felnőttetek, már nem létezik”. Mit sajnálsz a legjobban ebből?

A személyes kapcsolódást. Akkor még, ha tudni akartad, mi van a másikkal, találkoznod kellett vele. Egy sms elég volt: „Deák tér, nyolc óra”, és egyszer csak ott volt mindenki. Nem láttunk egymásról mindent online, ezért minden történet izgalmas volt. Most pedig, ha valaki rád mosolyog a metrón, sokszor inkább megijedsz.

Már dolgozol a folytatáson?

Igen. Sokáig nem találtam a fogódzkodót hozzá, mert az első könyv a fiatal felnőtté válásról szólt. A második logikusan már a felnőtt létről, a családdá válásról és a mai Budapestről szólna. Csak ebben még nagyon benne vagyok. Most kezdem megtalálni azokat a kapaszkodókat, amik mentén el tudok indulni.

Mit szeretnél, miről szóljon ez a következő történet?

Azt hiszem, arról, hogyan tudunk visszatalálni egymáshoz. Mert nagyon érzem, hogy erről most van mit mesélni.