Itt érzem magam otthon filmkritika: ez az új független magyar film sokkal több, mint egy jó thriller!

Mi történik akkor, ha a hazugság nem kivétel, hanem alapállapot? Ha az alkalmazkodás nem gyávaság, hanem túlélési stratégia? Holtai Gábor első nagyjátékfilmje, az Itt érzem magam otthon nem egyszerű thriller, hanem ennél sokkal többről szól, tulajdonképpen egy tömegpszichózis: annak a lenyomata, ahogyan a félelemből rendszer, a rendszerből pedig identitás lesz.

Dramaturgiailag egy rettenetesen jól felépített filmről van szó, aminek minden pillanata feszült, erőteljes és ott tarja benned a döbbenetet. A történetben elrabolnak egy lányt (Lovas Rozi), aki az Árpád család lakásában tér magához, akik azt állítják róla, hogy ő Árpád Szivlia, aki elcsatangolt a családtól, de most végre hazatér. Lovas Rozi karaktere egy ideig küzd ellene, de rájön, hogy ha életben akar maradni, akkor kénytelen felvenni az új, rákényszeríttet identitást. A helyzet abszurditása fokozatosan válik dermesztővé: nem egy őrült férfi fogva tartásáról van szó, hanem egy komplett, működő struktúráról. Egy családról, amelyben mindenki szerepet játszik, és minden szerepnek ára van. A további karaktereket Molnár Áron, Szervét Tibor, Gryllus Dorka, Simon Kornél, Znamenák István, Józsa Bettina és Zsurzs Kati alakítják.

A film valódi tétje azonban nem az, hogy sikerül-e megszökni. Hanem az, hogy mi történik azzal, aki túl akar élni. És itt jön a képbe Lovas Rozi karaktere, a "rendszerváltóé", akinek úgy találták ki a családban betöltött szerepét, hogy esélye legyen a kiugrásra, a belső bomlasztásra és a változatásra. A filmben pedig pont ezt az utat követhetjük végig: nem klasszikus fejlődési ívet jár be, pályája valóban kerek, csakhogy először nem felfelé, hanem lefelé indul el. Eleinte retteg, tiltakozik, ellenáll, aztán felismeri, hogy a nyílt szembeszállás nem opció, és belemegy a "játékba". Nem felejti el, kicsoda, de elkezdi használni az új identitást, először csak túlélési ösztönből, később azonban egyre tudatosabban. Vannak pillanatok, amikor láthatóan beleragad a ráerőltetett szerepbe, sőt, élni kezd azzal a minimális hatalommal, amit a Árpád papa rendszere engedélyez számára.

Az első nagyon erős tetőponti jelenete a filmnek, amikor elkezdünk hinni abban, hogy Lovas Rozi karaktere megoldást jelenthet, amikor Árpád papa engedélye nélkül beleharap a rántott húsba, a többiek pedig nem szólnak semmit. Ám ott már érezhetjük, hogy a szerepkörök megfordulnak, amikor Molnár Áron által megszemélyesített testvért felpofozza hatalmát fitogtatva. És ez a film egyik legizgalmasabb szála, ahogyan Szilvi fokozatosan megtanulja a rendszer nyelvét, felismeri, kit mivel lehet sakkban tartani. Van, akit a szabadság illúziójával, van, akit bűntudattal, mást a magánytól való félelemmel. Nem lerombolja a struktúrát, hanem hatékonyabban kezdi működtetni, és a végére tulajdonképpen ő válik a szerepek rendezőjévé. És a nézők csak ekkor lehetnek igazán nyugtalanok!

És hogy miért írtam az elején azt, hogy tömegpszichózis? A család tagjai egyszerre élik át ugyanazt az intenzív érzelmi állapotot, félelmet, pánikot, kilátástalanságot, miközben kritikus gondolkodásuk és józan ítélőképességük háttérbe szorul, teljesen megszűnik. Teljesen elvesznek a racionális döntések, míg nem már annyira benne ragadnak, hogy senki nem meri megkérdőjelezni helyzetet, sőt, nemcsak elszenvedői, hanem alakítói lesznek a történéseknek. Ezért is fontos ez a film, mert ott vannak benne azok az etikai kérdések, amiket tulajdonképpen mi is félünk feltenni magunknak: Mennyire megalkuvó az ember? Hol a tűréshatár? Meddig vagyunk képesek félelemből szenvedni? És hol vannak azok, akik ebből mernek kilépni? Az Itt érzem magam otthon pedig azt az emberi oldalt mutatja be, aki nem tud kiszakadni a rosszból, mert fél a változás kétes kimenetelétől. Hiszen ahogy a szereplők is elmondják, ez a rossz még mindig jobb, mert már hozzászoktak, alkalmazkodtak hozzá, míg a változás újabb megoldandó problémákat hozhat. Az Árpád család tagjai pedig pont ettől bénulnak meg: utálják a jelenlegi életüket, de sokkal jobban félnek attól, hogy kiszakadjanak belőle, mert már hozzászoktak.

Az Itt érzem magam otthon legfájdalmasabb állítása talán az, hogy az elnyomó rendszerek nemcsak erőszakkal tartják fenn magukat, hanem a bennük élők együttműködésével. A félelem, a bűntudat, a minimális privilégium, a szeretet illúziója pedig képes az embert tévútra vinni.

Összegzés

Bár nekem nagy kedvencem lett a film, a végével azért mégiscsak tudnék vitatkozni. Lovas Rozi karaktere tulajdonképpen átveszi a hatalmat a család fölött és folytatja ugyanazt a diszfunkcionális rendszert. Egyrészről megértem, mert így erősítve lett a tömegpszichózis narratívája, másrészről bár a thrillerek esetében nem rajongok a kétes befejezésekért, azt gondolom, hogy ennél a filmnél abszolút indokolt lett volna, hogy azért mégis csak megadjuk az embereknek a kitörési lehetőséget, hogy jobban el tudjunk rajta gondolkozni és a ráébredés mellett ne a belenyugvás, hanem a változás lehetőségének üzenete is ott legyen.

Ami pedig a színészeket illeti, hiába erős a történet, sosem lett volna ennyire ütős, ha a szereplők nem olyan fantasztikusan és átérzéssel alakítják a karaktereket, mint ahogy. Nem estek az oly sokszor emlegetett "magyar filmes csapdákba", nem játszották se túl, se alul. A sort pedig folytathatjuk az operatőrökkel, jelmeztervezőkkel, forgatókönyvíróval és producerrel. Így összességében azt gondolom, hogy egy nagyon erős filmről van szó, mind történeti, mind mondanivaló szempontjából, amit tényleg érdemes lehet mindenkinek megnézni!

Hallgasd meg podcast adásunkat Molnár Áronnal, melyben az Itt érzem magam otthon filmről is beszél!

Még több izgalmas magyar filmet keresel? Akkor kattints a galériánkra!