„Akár az alkotás, akár a művészet befogadása gyógyító hatással bír” - interjú Horváth Lóczi Judit képzőművésszel

Kutatások is bizonyítják, hogy az alkotás jótékony hatással lehet a mentális egészségünkre, hiszen ezen keresztül szembe tudunk nézni az érzéseinkkel, feldolgozhatjuk általa a traumáinkat, a gyászunkat, de oldja a szorongást, a stresszt is, megnyugtatja az elménket, növelheti az önbizalmunkat, segíthet abban, hogy tudatosabbá váljunk, megtanuljon jobban a jelenben élni. Ráadásul szó sincs arról, hogy mindez csak a kiemelkedően tehetséges emberek kiváltsága lenne, mivel nincs szükségünk művészi vénára ahhoz, hogy megérezzük az alkotás gyógyító erejét – sőt, a szakértők szerint a művészetek élvezete akár már negyvenöt perc után kifejheti a jótékony hatását.

Éppen akad legalább ennyi, de inkább több szabadidőd? Akkor merülj el az Art Corner by Clark & Leo kilencedik kiállításában, Horváth Lóczi Judit „Art is therapy” című tárlatában, ami július 31-ig 7:00 és 00:00 óra között ingyenesen megtekinthető a Hotel Clark Budapest és a Leo Bistro tereiben! Az itt látható festmények és kisplasztikák ugyanis a művészet mentális feltöltődést adó, terápiás erejére mutatnak rá, ezekben a művekben az alkotás folyamata nem pusztán esztétikai kifejezés, hanem mély, önreflexív munka. Judit a saját, személyes történetein keresztül főként a nőiséget övező tabutémákról beszél, mi pedig a tárlat ötletének megszületéséről, az „Art is therapy” üzenetéről és a női közösségek erejéről kérdeztük őt.

Azt írod magadról az oldaladon, hogy az alkotás teljesen átszövi az életedet, bárhol és bármikor tudsz dolgozni. Hova vezetnéd vissza a múltadban ezt a szenvedélyt, amit a hivatásod iránt érzel?

Gyermekkori élményem, hogy az alkotás, amikor leülök festeni, rajzolni, kollázsolni vagy valamilyen anyagból tárgyat készíteni, az egy nagyon mély, transz állapotba repít engem, jó, és egyfajta gyógyító folyamat. Ezért gyerekkorom óta folyamatosan keresem a lehetőséget, és az időt arra, hogy alkotni tudjak. Emlékszem, kislányként egyszer annyira foglalkoztatott egy kép éjszaka, hogy titokban felkeltem, megfestettem az asztalomnál, aztán visszafeküdtem. Egyszerűen muszáj volt kipróbálnom, hogy amit fejben kitaláltam, az működik-e a valóságban is. Szóval, mióta az eszemet tudom, azóta tart a szerelem a képzőművészettel, és ugyan voltak vargabetűk az életemben, de valahogy mindig visszataláltam hozzá. Sőt, végül ezek a vargabetűk is hozzátettek ahhoz, amilyen alkotó ma vagyok. A legnagyobb kitérőm egyértelműen a tájépítészeti kar volt, amit elvégeztem, és dolgoztam is a szakmában hosszú évekig. A mérnöki szemlélet, amit elsajátítottam, a térképzés szabályai óriási hatással voltak rám és részei a művészetemnek. Ilyen például az, hogy tudnom kellett a két és a három dimenzió között fejben ugrálni, alaprajzi, de látványrajzi szinten is látnom kellett, mi hogyan fog kinézni. Ez a típusú absztrakt gondolkodás a mai napig meghatározó számomra és egyfajta különlegessége is a munkáimnak, mert kevés művész gondolkodik ilyen mérnöki módon.

Az Art Corner by Clark & Leo kilencedik kiállítása ezúttal az „Art is Therapy” című tárlatodat hozza el a Hotel Clark Budapest és a Leo Bistro tereibe. Mi inspirálta a projektet?

Amikor tavaly év végén felvetődött a kiállítás ötlete, a Hotel Clark Budapest, illetve a Leo Bistro képviselői az első találkozón megerősítették, hogy nem egy egyszerű, dekorációs kiállítást szeretnének, hanem egy olyat, ami komoly üzenettel rendelkezik és vizuálisan is illik a helyszínhez. Bár követtem a náluk megszervezett kiállításokat, és tudtam, hogy már öt éve dolgoznak az Art Corner projekt keretein belül művészekkel, továbbá galériákkal, mégis őszintén meglepett, milyen komolyan veszik a képzőművészeti eseményeiket, a mögöttes mondanivalót. Ettől a ponttól kezdve felvillanyozva és csapatként dolgoztunk együtt a kiállításon, a The Space Galéria, és az Artnesz Agency munkatársaival kiegészülve. Nem volt könnyű feladat, hogy a tárlat és az egyébként meghatározó stílusú enteriőrrel rendelkező helyszín kölcsönösen erősítsék egymást, és ebből egy új, harmadik minőség szülessen meg. Illetve az is kihívás volt számunkra, hogy megtaláljuk azt az erős témát, ami valós párbeszédet kezdeményezhet a közönséggel. Végül a művészet terápiás jellege került a középpontba. Munkáimban összekötő kapocs, hogy mindig gyógyító folyamatként gondolok az alkotásra, és azok a sorozatok, amiket most kiállítottunk, kifejezetten terápiás céllal, valamilyen probléma feloldásának a szándékával jöttek létre. Hálás vagyok, hogy az Art Corner szervezői beálltak a misszióm mögé, amivel azt üzenjük, hogy akár az alkotás folyamata, akár a művészet befogadása gyógyító hatással bír, kapaszkodóként használható az életben. Aki kíváncsi, hogy sikerült-e elérnünk ezt a hatást, július 31-ig megnézheti a kiállítást.

A művészet tehát önterápiás eszköz számodra. Hogyan lendít át a hullámvölgyeken? Mesélnél egy ilyen időszakról?

Nehéz időszak volt számomra, amikor otthon maradtam a gyerekkekkel, de erről ugye nem illik, nem szokás beszélni. (Bár talán most már egy kicsit többen megnyílnak róla.) Ha az embernek van egy felnőtt élete, amiben kiteljesedik, élvezi, boldogsággal tölti el, azt egy gyerek érkezése fel tudja borítani. Amikor keveset alszunk, olyan állapotba kerülhetünk, amit előtte el sem tudtunk képzelni, mert hihetetlen, hogy ilyen szintű fáradtság, önfeladás létezik. A friss szülők lelkiállapotáról vagy depressziójáról jóval többet kellene beszélnünk azért, mert így segíthetünk azoknak, akik ebbe a helyzetbe kerülnek, hogy a lehető leghamarabb kimászhassanak a gödörből. Én is átéltem ezt, amikor a két nagyobbik fiam, akik kis korkülönbséggel születtek, egyszerre voltak „kicsik”. Majd jött a pandémia… Az első pár év nem volt egyszerű, mégis meg kellett tanulnom jól kezelni a kezdeti időszakot, hiszen az ő életükben ezek fontos évek voltak. Nem mindegy, hogy élik meg ezt a gyerekek, de közben az anyuka, az apuka, a család sem mehet tönkre. Számtalan válás ebben a korai időszakban történik, és ez egyáltalán nem véletlen. Nekem rengeteget segített az, hogy a visszatérő rossz gondolatokat, frusztrációkat, a fáradtságot, mindent, amire nem illik gondolni, nem szabad kimondani, elkezdtem alkotásokba átfordítani, és több kiállítás is született belőlük – 2018-ban New Era, 2019-ben Bad Hair Years, 2023-ban Similar Stories (Fajgerné Dudás Andreával duóban) címmel. Elindítva ezt az őszinte művészeti kommunikációt, én lepődtem meg a legjobban, hogy nem értek támadások (ettől őszintén féltem, hiszen az elvárások szerint az anyaságot pozitív színben kell feltüntetni), sőt, sok támogató visszajelzést kaptam. Számos tárlatvezetést, beszélgetést szerveztünk, és ez a misszió a mai napig folytatódik: az ilyen tematikájú eszmecsere sokat tud segíteni az anyáknak, és az apáknak is. Ez kifejezetten egy olyan dolog, amit sikernek élek meg az életemben, hogy mertem erről őszintén beszélni, alkotni. Nekem ez a nyitás rengeteget adott akkor és tudom, hogy másoknak is tudtam segíteni ezekkel a gondolatokkal.

A bemutatásra kerülő alkotásaidnak egyik fő témája a nőiség kérdése. Milyen, a nőket érintő tabukat szeretnél ledönteni a műveiddel?

A női-, és anyai lét több szinten is inspirációja a munkáimnak. A karantén sorozat az egyik, amely nagyon hangsúlyosan megjelenik az Art Corner by Clark & Leo kiállításon. A lezárások időszaka alatt először a fiaimmal kezdtem alkotni minden nap, mert nehéz volt lekötni őket otthon. Aztán annyira belejöttem, hogy én esténként fennmaradtam, miután ők lefeküdtek, és folytattam tovább. Minden nap készítettem egy kis kollázst, végül több mint 40 darab született. Ezeket a koronavírus harmadik hulláma alatt elkezdtem nagy méretben, vászonra is megfesteni. Kicsit olyan volt ez az otthoni lét mintha egy harmadik GYES-időszakban lennék. Közben ott volt bennem a rettegés amiatt, hogy meg tudom-e védeni a gyerekeket, a szorongás, hogy mi fog történni. A sorozat egyik fele a váratlan nehézségekkel foglalkozik, míg a másik azzal, hogy ebből milyen kifelé vezető utak vannak. Nekem például a futás óriási segítséget jelentett a karantén alatt is, két nagy munkám is erről szól a kiállításon. Emellett számos alkotás látható a Family Business sorozatból is. Ezek a munkák azért születtek, mert nagyon bántott, hogy a művész és a családanya énem teljesen szétválnak egymástól térben és időben. Olyan, mintha egy művész életén belül szögesdrót-kerítés lenne a két dolog között, pedig én ezt egyébként nem tudom, és nem is szeretném elválasztani. Ha például beteg valaki és otthon kell maradnom vele, akkor hazahozok a műteremből félkész munkákat, amiket aztán ott folytatok, a gyerekeim is látják, belefestenek, beszélgetünk a témáimról. Megvitatjuk, hogy melyik szín illene oda, vagy milyen legyen az a kép, amin éppen gondolkodom. Meghallgatom a véleményüket. Tehát ez a két dolog az én életemben magától értetődően összefügg és sajnálatosnak tartom, amiért nem igazán van precedens arra, hogy erről az összefonódásról a „komoly”, „magas” művészetben szó legyen. Nem vált elfogadottá, hogy egy művésznek családja is lehet, esetleg nem tud ott lenni egy esti megnyitón (ezért inkább szombat délelőtt illene megnyitót tartani, hogy a családosok is eljöhessenek), nincs lehetősége rezidencia programokra járni (ezek általában nem támogatják a család utazását), vagy a kisgyerekes évek után már szinte sehova nem tud pályázni az életkori korlátok miatt. Ez az egész világ nem családokra, az anyákra és apákra van szabva, hanem egyedülálló emberekre. Viszonylag új dolog, és általában a női művészek festenek arról, hogyan élnek otthon, a gyerekeik miként vesznek részt az alkotásban – azaz arról, hogy a két életük miként folyik össze. A mi esetünkben végül is a fiaim hozakodtak elő egy megoldókulccsal: csináltak nekem terveket, amiket meg kellett festenem. Aztán addig-addig beszélgettünk ezekről, amíg valóban elkezdtem megfesteni őket, és egy egész hosszú sorozat született belőle, nagy méretű képekkel, szobrokkal, grafikákkal. Family Business lett a mű-együttes címe, mert egy közöttünk kialakult belső, artisztikus kommunikációról mesél, amivel ledöntünk bizonyos láthatatlan falakat. A fiaimmal közösen is festettem, ők is aláírták a képeket, ott álltak mellettem a megnyitón is, őket kérdeztem, ha bármiféle kérdésem volt a kompozícióval kapcsolatban. Összegezve, egy hihetetlenül érdekes tanulási és új szokásokat felépítő folyamat volt számomra is.

Ha már a sisterhood rovat kapcsán beszélünk… Szerinted miben rejlik a női közösségek ereje a fenti kérdésben?

A válaszhoz meg kell említenem a Fajgerné Dudás Andreával közös, Similar Stories / Hasonló történetek című kiállításunkat, ami 2023-ban valósult meg Szabó Noémi kurátor segítségével a The Space galériában. Ez tulajdonképpen egy olyan közös gondolkodás, társulás megalakulása, megszületése volt, melyben mi úgy tekintünk egymásra, mint egyfajta támogató csoport (aminek Sipos Tünde, kurátor, és más művészeti szakemberek is részei). Például ajánlunk a másiknak pályázatokat, de ha valamelyikre együtt tudunk jelentkezni, akkor azt tesszük. Meghallgatjuk és megvigasztaljuk egymást, szoros kapocs alakult ki közöttünk. Ugyanakkor, amire szerettük volna felhívni a figyelmet kiállításunkkal, az pont az ellenkezője: a nők közötti együttérzés, az sajnos ritkán működik. Lássuk be, a nők borzasztóan tudnak viselkedni egymással, kéretlen, rossz tanácsokat adnak egymásnak, irigyek a másikra. Mindannyiunknak elég rossz tapasztalataink vannak ezzel kapcsolatban, ezért azt tűztük ki célul, hogy nemcsak egymással leszünk őszinték és segítőkészek, hanem megpróbáljuk ezt a típusú hozzáállást hirdetni is. Ha őszintén beszélgetünk egymással a problémáinkról, amiken mindenki keresztülmegy, már az is sokat tud segíteni annak, aki éppen átéli ezeket. Más szituációban egy-egy apró gesztus, egy kedves dicséret, egy zacskó ruha (terhesruhák és gyerekruhák körforgása), egy megértő mosoly is csodákra képes. Jó lenne, ha valamiféle tényleges sisterhood tudna kialakulni az anyák, de akár nagyanyák és lányok között is. Ez olyan folyamatokat indítana el a magyar társadalomban, aminek hosszú távú pozitív következményei lehetnének.

Mit szeretnél, milyen üzenetet vigyenek haza a nők a tárlatodról a sisterhood szellemében?

Azt, hogy ne féljünk egymáshoz fordulni, ha rosszul érezzük magunkat, vagy olyan problémával találjuk szembe magunkat, ami újszerű és nem látjuk belőle a kiutat. Mert aki már átment ezeken a problémákon, az segítő kezet tud nyújtani. A másik oldalon pedig legyünk empatikusak!

Apropó nők, milyen ma nőként alkotással foglalkozni?

Képzőművésznek lenni egyáltalán nem egyszerű dolog, egy pár indokot érintettünk is az előzőekben. Mindemellett mostanában a szakma elnőiesedése figyelhető meg, ami mögött az rejlik, hogy ez nem egy nem egy biztos, jól fizető pálya, úgyhogy a férfiak inkább valami jól kereső foglalkozás után néznek, aminek következtében csökken a szakma elismertsége. Az én szememben a képzőművészet egész más polcon van, mint egy munka, az egyik legmagasabb szintű tevékenység, produktum, amire az ember képes. Nehéz időkben fontos szerepet játszhat, komoly értéket képviselhet a többi művészeti ággal együtt. Személyes feladatomként élem meg ennek az értéknek a megmutatását, és bízom benne, hogy egy kicsit sikerül közelebb hozni a képzőművészetet a mindennapi életünkhöz. Már a korábbiakban is pedzegettük, hogy nőként nem könnyű művésznek lenni, hiába több a női diák a művészeti iskolákban. Túl az intézményi, hierarchikus és finaniciális területen tapasztalható nemi egyenlőtlenségeken, a rendszer úgy épül fel, hogy egy édesanya nehezen tud részt venni az eseményeken, kötelező programokon, amik kellenek egy jó életrajzba, amelyek az előrelépést jelenthetik. Olyan dilemmákkal küzd minden képzőművésznő, hogy abba lehet-e ezt hagyni egy időre, amíg gyereket vállalnak, vagy nem? Igazság szerint ez egy elég kegyetlen szakma. Mi, a saját kis körünkkel próbálunk azon dolgozni, hogy lágyítsunk ezen a rendszeren, és olyan irányba toljuk el, ami családos embereknek is jobban élhető. Trend mostanában, hogy felkutatják az elfeledett, idősebb művészek életműveit, rejtett kincsek, csodálatos dolgok kerülnek elő. Mindemellett a frissen végzett képzőművészeknek is egyre több lehetősége van, ösztöndíjakra jelentkezhetnek, van egy hype-ja is annak, hogy a fiatal művészektől vásárolnak. Mindkét folyamat üdvözlendő és örömteli, de a saját példámból kiindulva a két korosztály között ott vagyunk mi, családos művészek, túl magas életkorral, kevesebb szabadidővel, nagy vágyakkal, sok kötelezettséggel, számos tapasztalattal. Bízom benne, hogy a külföldi minták, és a saját jó gyakorlataink előbb utóbb mindannyiunknak élhetőbbé teszik ezt a csodás hivatást, a képzőművészetet.