Pokoli, mégis jó: megnéztük az Emilia Pérezt

Miután jó pár olyan kritika szembejött velem online, ami élesen bírálta a filmet, TikTokon sem tudtam elbújni a vélemények illetve a rosszul hangzó zenés részletek elől, és még annak a híre is ott lebegett a levegőben, hogy az egyik első hazai vetítésről sorra mentek ki a nézők a teremből, így a legmeghatározóbb érzés, amivel beültem az Emilia Pérezre, a félelem volt. Tartottam tőle, mit fogok látni a vásznon – és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül: a negatív sajtóvisszhang hatására a legtöbben most már nem azt akarják tudni, milyen film az Emilia Pérez, hanem hogy miért rossz.

Ezután a felütés után engem lepett meg a legjobban, hogy nem hogy nem utáltam a filmet, de minden hibája ellenére kifejezetten tetszett. Miután kétszer is láttam és hosszasan beszélgettem róla többekkel – köztük egy transznemű nővel, Novák Angélával – engem leginkább az a kérdés foglalkoztat, vajon mikor jön el az a pont egy film sajtóvisszhangja kapcsán, amikor már fenntartások nélkül hagyjuk, hogy mások döntsék el helyettünk, mi mit is gondolunk. Merthogy hiszem: amikor egyértelműen valamifelé dől a mérleg, inkább hallgat, aki mást gondolna.

Mindenekelőtt viszont egy dolgot viszont le kell szögeznem: bennem is kérdés, ami az elszámoltathatóság korában az egyik legaktuálisabb dilemma, hogy vajon szabad-e, lehet-e egy filmet függetleníteni az alkotók botrányaitól. Ebben a kérdésben annyi lenne, hogy az egy másik, önálló cikk témája lehetne, ezért erre ebben az írásban most nem térek ki, most kifejezetten a filmre, mint alkotásra korlátozódik a véleményem.

Ami egy népszerűtlen vélemény: szerintem az Emilia Pérez jó film. Nem könnyen befogadható és nem kikezdhetetlen, de jó – még annak ellenére is, hogy sokszor az én fülem sem szerette, amit hall. Felvet kérdéseket, méghozzá olyanokat, amikre nem feltétlen létezik egzakt válasz még akkor sem, ha néhányan tényként tekintenek a személyes véleményükre. Megosztó témához nyúl, így az esetében óhatatlanul hat, hogy milyen párbeszéd alakul ki körülötte. (Láttuk, éreztük, milyen alakul ki.) De a legfontosabb az, hogy bekategorizálhatatlan. Ez az a vonása, aminél fogva támadható is: nem egyértelmű a műfaja, musicalként nem a bevett és bevált sémákat követi, olykor a saját ritmusát is elfelejti, zeneileg többször diszkomfort érzetet okoz (és nem véletlenül fogalmazok így ahelyett, hogy csak kijelenteném, rossz – de erről majd később), egyetlen helyett több témába is belekap és az üzenete sem egyértelmű. Az viszont elvitathatatlan, hogy izgalmas, mert minden pillanatában tudni akartam, mi fog történni, merre alakul majd a sztori.

Megváltoztathatatlan életek

A történet Mexikóban játszódik és a néző már perceken belül rosszul érzi magát: a korrupció és az elnyomás kellős közepén egy nyilvánvalóan bűnös férfi ügyét kell védenie az ügyvéd Rita Mora Castronak, aki miközben az ügyfelei érdekeiért sikeresen, a saját érdekeiért sikertelenül küzd: férfi főnöke szemrebbenés nélkül teszi helyette zsebre a megnyert perek végén az elismerést. Ilyen felütés után nem meglepő, hogy az ügyvédnő minden fenntartása és félelme ellenére kíváncsivá válik egy névtelen telefonhívásban elhangzó ajánlattól: hátralévő élete anyagi gondok nélkül telik majd, ha elvállal egy rejtélyes munkát. A részleteket nem árulják el, csak azt mondják meg neki, hol és mikor legyen ott, ha érdekli a dolog. Nem sokkal később a nyílt utcán húznak zacskót a fejére és tuszkolják egy furgon hátuljába, ahol aztán kiderül számára, mi is lenne a feladata: a drogkartell hírhedt vezére, Juan Manitas Del Monte nővé akar válni – egész életében erre vágyott –, Ritától pedig azt várja, hogy segítsen neki felkutatni a legjobb orvost, aki hajlandó a nemváltoztató műtétet elvégezni, és intézze el a papírmunkát, segítsen neki felszámolni az addigi énjét, életét és elindítani az újat. Rita igent mond a feladatra – nem mintha a nemet mondás opció lett volna számára. (És ez egy fontos észrevétel, ugyanis ez a film nemcsak a transzneműségről szól, hanem arról, hogyan próbál négy nő négy olyan eltérő élethelyzetben boldogulni, érvényesülni, amiben az összekötő motívum Mexikó, annak minden társadalmi és gazdasági problémájával. A helyszín és a társadalmi környezet pedig béklyóba köti őket: valójában mindannyiuk élete megváltoztathatatlan.)

Rita hosszas kutatómunkába kezd, világszerte keresi a megfelelő szakembert, majd némi vitát követően sikeresen megállapodik egy izraeli orvossal. Manitason végrehajtják a műtétet – ekkor születik meg Emilia Pérez –, a férfi megrendezett halálát világgá kürtölik a sajtóban, feleségét és két gyerekét – akik szintén abban a tudatban élnek tovább, hogy a maffiavezér a kartellháború áldozata lett – pedig Svájcba költöztetik a drogbáró utasításának megfelelően.

Négy évvel később, egy londoni luxusétteremben látjuk újra Ritát, aki már szemmel láthatóan jólétben él, de nem gondtalanul: mielőtt elfelejthetné a múltját, az utána nyúl Emilia Pérez képében, aki egészen véletlenül (Véletlenül?) majdhogynem mellette ül az asztalnál. Emilia megosztja vele fájdalmát: csak hitte, hogy el tudja majd engedni az egykori életét, de valójában feldolgozhatatlanul hiányoznak neki a gyerekei. Ekkor ad új feladatot Ritának: azt szeretné, ha az ügyvédnő ezúttal azt intézné el, hogy ismét együtt élhessen a családjával, ami érdekében szeretné, ha elhitetné egykori feleségével, Jessivel, hogy ő Manitas korábban sosem látott unokatestvére, akihez odaköltözhet a gyerekekkel. Mindeközben pedig – sokak bánatára – dalra is fakadnak. Hiszen ahogy már mindenki tudja, az Emilia Pérez egy zenés film, egy kísérleti musical.

Pokoli zeneiség

A magyar idő szerint hétfő hajnalban átadott két Oscar-díja közül pedig az egyiket ennek köszönheti: a legjobb eredeti betétdalért járó díjat ugyanis a Zoë Saldana és Karla Sofía Gascón által előadott El Mal című dalnak, illetve annak alkotóinak, Clément és Camille Ducolnak ítélték oda. (A dal szövegének társszerzője volt a film rendezője, Jacquas Audiard.) A dal abban a jelenetben hangzik el, amiben Emilia Pérez Mexikó legbefolyásosabb rétegét látja vendégül egy jótékonysági gálán – drogbárókat, korrupt hivatalnokokat, csalókat, Rita egykori főnökét – abból a célból, hogy támogassák az általa létrehozott nonprofit szervezetet. Ebben a képmutató helyzetben áll meg az idő egy pillanatra, hogy a korrupciót mindenkinél jobban átlátó Rita Mora elrappelje mindazt, amit a képmutatásról el lehet mondani. Ahogy az Oscar-gálán bejátszott kisfilmben Camille Ducol fogalmazott, Rita ebben a jelentben ad ki magából mindent, amit egész addigi élete során szó nélkül kellett tűrnie – és persze majd azután is tűrnie kell, hogy az idő visszatér a régi kerékvágásba.

Ezen a ponton pedig akik már látták a filmet vagy ezt a részletet, nagy valószínűséggel megállapítják, hogy ha mindez jól is hangzik kreatív koncepcióként, azt nem lehet megintellektualizálni, hogy mindez POKOLI zeneileg. A meglátásuk pedig helyes – és itt jön be az Emilia Pérez zsenialitása: az Oscar-gálán lejátszott kisfilmben hangzott el Clément Ducoltól, hogy a hangzásvilág nem véletlen: kifejezett céljuk volt, hogy az El Mar egy kabaré legyen a pokolból. Szájbarágós leszek a cél érdekében: pont úgy, ahogy az adománygyűjtő szerepben tetszelgő korrupt politikusok színjátéka is egy kabaré a pokolból.

Ennek ellenére persze álszentség lenne tőlem, ha szó nélkül mennék el a film legmegosztóbb zenei betétje, a nemváltoztató műtétekről szóló La Vaginoplastia mellett. Erről én is elismerem, hogy majdnem vérzett a fülem a moziban, de az El Mar alkotói magyarázatából kiindulva erős a gyanúm, hogy amikor egyébként kiváló színészek énekelnek művi, érzelemmentes módon és hamisan, az nem lehet véletlen. Már csak azért sem, mert az énekelni nem tudó Karla Sofía Gascón hangját mesterséges intelligenciával javították fel a zenés részeknél. Ergó, ha a jó hangzás lett volna a cél, akkor jó hangzást kaptunk volna. Sajnálom, hogy erről nem találtam elérhető infót, mert az El Mar példája a legjobb bizonyítéka annak, hogy ha valamihez kapunk magyarázatot, akkor az más színezetet és más értelmezést kaphat.

Nem tudunk beszélgetni róla, pedig kéne

A válasz hiányánál viszont még jobban sajnálom azt, hogy az Emilia Pérezről magyar viszonylatban nem folyt valódi bárbeszéd. Erről a filmről vitát nem tűrő hangvételű negatív kritikák jelentek meg – néhányszor pont olyan érzéketlen megfogalmazásban, mint amit a film rovására is írnak.

Ugyanis egy idő után sorra bukkant fel az egyes kritikákban, hogy nyilvánvaló a párhuzam a Mrs Doubtfire és az Emilia Pérez között. Őszintén nem tudom, hogy amikor valaki egy transznemű nőről szóló filmet kérdés nélkül képes ahhoz a Mrs Doubtfire-höz hasonlítani, amiben egy heteroszexuális férfi egy nagymama maskarájába bújva csetlik-botlik, akkor valóban megcsinálta-e a házi feladatát és elgondolkodott-e azon, amit a vásznon látott. El lehet ugyan mondani, hogy mindkét történetben egy apa a gyerekei közelében szeretne lenni anélkül, hogy azt a gyerekeik is tudnák, de nem ez az Emilia Pérez lényege, így mint olyan, teljesen felesleges megállapítás. Helyette viszont átad valami olyat az apa-gyerek kapcsolat vonalán, amit a Mrs Doubtfire még csak nem is érinthet: hogy egy transznemű ember új életének a régi az ára. Hogy az önazonossághoz vezető tranzíció a fizikális fájdalmakon túl komoly lelki megpróbáltatásokkal, vesztességekkel, gyászmunkával és a korábbi kapcsolatok elvesztésével vagy átértékelődésével jár.

Itt pedig vissza is térek a legfontosabb dologhoz az Emilia Pérez kapcsán: ezt a filmet megéri megnézni, megéri gondolkodni rajta és megérné vitatkozni is róla – de a körülötte kialakult sajtóvisszhangból azt látom, sem a témához, sem az intelligens vitákhoz nem vagyunk még elég érettek társadalmilag. Valószínűleg az ingoványos talaj miatt a legtöbben inkább hagyjuk, hogy kialakuljon egy általános vélekedés és beállunk amögé.

Most pedig nézd meg, azEmilia Pérezen kívül milyen filmeket rendezett mégJacques Audiard!