Egykutya kritika: Az Oscar-díjas magyar rendező legújabb filmje sokkal több, mint amit látatlanban gondoltál róla

Deák Kristóf nevét legtöbben akkor ismerhették meg, amikor 2017-ben elnyerte a legjobb élőszereplős rövidfilmnek járó Oscar-díjat, a Mindenki című filmjével. Legutóbb pedig 2021-ben láthattunk tőle mozifilmet (Az unoka), melyben az „unokázós” csalásokat dolgozta fel. Most, négy év elteltével újabb produkcióval kívánja a filmszínházakba invitálni a nagyérdeműt, ez pedig nem más, mint az Egykutya.

Deák filmjei döntő többségben olyan témákat járnak körül, amelyek társadalmilag érzékeny pontokat érintenek. Bárkivel megtörténhet, mindenkinek van róla véleménye, vagy akár valamilyen szinten érintett lehet az ügyben. Ettől pedig sokkal közelebb kerülhet a nézőhöz, a moziból kijövet pedig beszédtémát szolgáltathat. A mostani filmjére ez hatványozottan igaz. Sok olyan témát megemlít, amely nemcsak a múltban, de a jelenben és akár a jövőben is velünk lesz még. Ez a fajta „időtállóság” pedig egyszerre lesz izgalmas és rémisztő. Sőt, egy-egy pontja olyan aktualitással bír pontosan a film megjelenésekor, hogy a nézőben hirtelen megáll a levegő, amikor meghall egy-egy mondatot a színészek szájából.

Egy film, amiben mindenki megtalálja a maga igazát

A film műfaja játékfilmként van aposztrofálva, viszont leginkább a dráma és a vígjáték elemeinek elegyét láthatjuk. A 97 perces műsoridő pedig pont elég ahhoz, hogy végig lekösse a néző figyelmét, és ne érezze azt, hogy túl van húzva a történet. Sok filmmel ellentétben az Egykutyában kevés betétdal, zenei aláfestés csendül fel, ellenben maguk a beszélgetések dinamikája, a külső zajok vagy épp a kinti vihar hangjai adnak egyfajta ritmust az egész filmnek. Az Egykutya valójában a Popup Produkció előadása alapján készült, mely 2019-ben született meg Varga Lóránt keze nyomán. A filmben látható négy kiváló színész pedig a kezdetek óta játszotta ezeket a szerepeket. Az évek során persze némileg „fejlődtek”, alakultak a karakterek, míg végül Deák utolsó fazonigazításaival filmvászonra nem kerültek.

A történetben Patika (Döbrösi Laura) meginvitálja régi, koleszos társait egy esti beszélgetésre. Igazából meglepetésként éri mindhárom meghívottat, hogy nemcsak kettesben lesznek a házigazdával ezen a spontán 10 éves „osztálytalálkozón”. Elsőként Vica (Tenki Dalma) érkezik meg, aki egy, az ezoterikus világban aktívan mozgó, kétgyermekes anyuka. Őt követi a modernkori macsó, Honda (Tóth Károly), aki leginkább a materiális javakban hisz, míg utoljára Nóra (Bakonyi Alexa) lép be az ajtón. Ő egy igazi szabadszájú festőművész. A nagy találkozás sok régi és friss sérelmet hoz majd a felszínre, de a valós okra, hogy miért is gyűltek össze most újra, senki nem tudja a választ… vagy talán mégis?!

A történet lassan indul be, a kezdeti időszakban nem is nagyon tudjuk, hogy hova akar majd kifutni. Döbrösi Laura olyan átszellemüléssel hozza Patika szerepét, hogy úgy érezzük, ő fogja a hátán vinni az egész filmet. A nő kissé fura viselkedésének okaira aztán szép lassan rájön a néző is, de ez idő alatt a többi szereplő is folyamatosan „megérkezik” a történetbe. Majd szép sorjában mindenki megkapja a maga „15 percét”, és karaktereiknek megfelelően olyan erős alakításokat nyújtanak, amellyel szinte ránk rúgják azt a képzeletbeli ajtót.

A spoilermentesség jegyében semmit nem szeretnék írni arról, hogy milyen témákról lesz szó a négy karakter között, de az biztos, hogy egy-egy megnyilvánulás igencsak sokkoló hatású lehet egyes nézők számára. Négy különböző élethelyzet, négyféle világlátás, mégis mindenkinek megvan a maga véleménye róla. És pont ettől lesz izgalmas, mert olyan a film egész hangulata és nyelvezete, mintha külső szemlélőként mi is ott lennénk. Egy idegen lakásba ülnénk be, és hallgatnánk, néznénk az ottani emberek eszmecseréjét. A nyelvezete is teljesen hétköznapi, ahol a trágárabb szóhasználat sem ritka. Itt újra megbizonyosodik, hogy a magyar nyelv az egyik legválasztékosabb és színesebb, egy-egy erősebb vélemény nyomatékosítására is. Bár a témák, amelyeket érint a film, nagyon is komolyak, mégis, hogy ne feszengjünk, és ne menjen el túl drámai hangulatba a közel másfél órás történet, nagyszerű helyzetkomikumokkal és fanyar humorral lett megfűszerezve.

Zseniális karakterek, még zseniálisabb színészek

Tenki Vicája az évek során olyan átalakuláson ment keresztül az eredeti színházi darabhoz képest, ami még a rendezőt, Deákot is sokszor meglepte – pozitív értelemben. Döbrösi Patikája pedig a színésznő eddigi egyik legkomolyabb alakítása lett. Az is biztos, ha ez egy külföldi film lenne, akkor nem egy (nemzetközi) díjra jelölnék, mert az a fajta testi-szellemi átalakulás, amit látunk tőle, az valami eszméletlen. Dicséret illeti Bakonyit is, az általa életre keltett Nóra már az előzetesekből is azt a képet festette, hogy igazi dívaként lesz jelen a filmvásznon. Azt a fajta erőteljes női karaktert testesíti meg, aki még a legmacsóbb pasikból is farokcsóváló pincsit varázsolna. És nem feledkezhetünk el Tóth Hondájáról sem, akinek egyedüli pasiként kellett képviselnie az „erősebbik” nemet. A színész mostani karaktere leginkább a fiatalkori Kamarás Ivánt idézi, aki még ebben a női túlerőben is bástyája tudott maradni a történetnek. És az is biztos, hogy ilyen erős alakításokat lássunk, ahhoz kellett egy olyan rendező is, mint Deák Kristóf, aki nagyszerűen nyúlt a színházi karakterek filmes adaptálásához.

Igaz, maga a film állami pénz helyett egy reklámügynökség, nevezetesen az ACG által finanszírozott, közel háromszázmillió forintos büdzséből készült, nem valószínű, hogy akár dupla pénzből is jobb, ütősebb produkció lehetett volna. Deákék ki tudták hozni a maximumot, és ez látszik is a végeredményen. Mivel erős társadalomkritikát és „kortalan” témákat dolgoz fel, így nem lenne meglepő, ha olyan utat járhatna be, mint az olaszok franchise-mozijává váló Teljesen idegenek című film. Bár annak annyi előnye volt, hogy könnyebb volt „eladni” a trailerrel a high conceptnek köszönhetően, mely az asztalra letett a telefonok voltak. Addig az Egykutyában lévő titok feltárásához meg kell nézni a filmet, hogy utána rájöjjünk annak erejére.

Összességében az Egykutya sokkal több, mint amit látatlanban gondolnánk róla. Négy nagyszerű színész, életük egyik legerősebb alakítását nyújtva fogalmaznak meg erős társadalomkritikát, döntenek le tabukat. Egyszerre szórakoztat, gondolatot ébreszt és sokkol. A négy karakter bizonyos szinten lefedi a társadalom döntő többségét, pont ezért könnyebb is részben azonosulni velük. Olyan filmet kapunk, melyet érdemes megnézni akár kétszer, háromszor is, mivel a benne rejlő üzenetek minden egyes megtekintés után újabb és újabb felfedezéseket hozhatnak az adott témákban, amit aztán további beszédtémát generálhatnak. Deák Kristóf ismét egy olyan történetet vitt filmvászonra, mely talán nem való mindenkinek, de mindenkinek ajánlott legalább egyszer megnéznie!

Egy jó tanács pedig a végére: ne rohanjunk ki rögtön a teremből, mert a stáblista közepén még vár egy kis meglepetés.