Forrás: Netflix
6 film, amit meg kell nézned, ha tetszett Az utolsó ház túlélőhorror hangulata
Első blikkre Az utolsó ház című horrorfilm kicsit gyengének tűnt számomra. Már az előzetes sem győzött meg, hiszen azon gondolkodtam, mégis miért néznék meg egy közel kétórás filmet arról, hogy egy család a saját házának foglya lesz? Ráadásul horrorként kategorizálták, én pedig hatalmas rajongója vagyok a műfajnak, így az olvasottak a rettegés szempontjából még csak az ingerküszöböm alját sem igazán érték el.
Aztán annyi ismerősöm mondta, hogy márpedig ez milyen jó film, hogy végül mégis ráfanyalodtam. És miközben egy ültő helyemben végignéztem mind a két órát, rájöttem, hogy itt egyáltalán nem a klasszikus horrorelemekről van szó. Nem a kaszabolás, a menekülés, a sötétség titokzatos mivolta vagy éppen a vérfagyasztó ijesztgetések adják a történet lényegét. Az utolsó ház ugyanis korántsem erről szól. Sőt, egészen más köntösben mutatja be azt, hogyan küzdenek meg az emberek – jelen esetben egy négyfős család – az életükért akkor, amikor egy teljesen ismeretlen, mondhatni földöntúli erő fenyegeti őket.
Lássuk a sztorit!
A történet kezdetén a békében élő család egyik pillanatról a másikra arra ébred, hogy nem tud kijutni az otthonából: az ajtók és az ablakok egyszerűen nem nyílnak. A helyzet pedig nem javul. A házi karantén napjai csak pörögnek, ők pedig teljesen magukra maradnak. És számomra itt kezdődik a film igazán érdekes része. Láthatjuk ugyanis, mi mindent képes megtenni az ember azért, hogy életben maradjon, ha nem napokra vagy hetekre, hanem évekre szakad el a külvilágtól. Bizony, a filmben akár ötévnyi bezártságot is végigkövethetünk, és közben az élelemszerzés mellett az is egyre fontosabbá válik, hogyan őrizheti meg egy család a fizikai és mentális egészségét egy ilyen szélsőséges helyzetben.
A családtagok a házban futnak és tornáznak, hogy mozogjanak, zongoráznak, olvasnak, régi bakelitlemezeket hallgatnak, hogy valamilyen módon megőrizzék a kapcsolatukat a korábbi életükkel. Amikor pedig az élelem egyre nagyobb problémává válik, már a ház padlóját is felszedik, kikaparják alóla a földet, és növénytermesztésbe kezdenek. Később a kéményen keresztül kialakított speciális házi csapdával próbálnak állatokat – többek között borzot, rókát vagy farkast – elejteni, hogy húshoz jussanak. És valahol ezen a ponton jövünk rá arra is, mennyire magától értetődőnek tekintünk egy sor olyan dolgot, amely valójában egyáltalán nem az. Hogy megnyitjuk a csapot, és folyik belőle a friss ivóvíz. Hogy ha éhesek vagyunk, egyszerűen kinyitjuk a hűtőt vagy elszaladunk a boltba. Hogy ha elegünk van a négy falból, kilépünk az ajtón. Vagy hogy ha unatkozunk, gyakorlatilag végtelen számú lehetőségünk van arra, hogy lekössük magunkat. Mondjuk az azért felvet néhány kérdést, hogy a filmben végig van áram és víz – ezen a ponton kissé sántít a történet logikája –, de szerencsére az élvezhetőségén ez nem sokat ront.
Persze nem marad el a klasszikus fordulat sem. A kíváncsi kamasz lányt megharapja egy állat, így antibiotikumra van szüksége, az anyának pedig nincs más választása: át kell jutnia a szomszédos házba. Mivel az ajtón és az ablakokon keresztül továbbra sem lehet kijutni, felveri a fürdőszoba padlóját, és a vécé csövén keresztül próbál átjutni a másik épületbe. Csakhogy odakint sem éppen a megszokott világ várja. Félelmetes, ismeretlen lények leselkednek rájuk, amelyek minden alkalommal az esővel érkeznek. Ezen a ponton a film is egyre közelebb kerül ahhoz a horrorhoz, amelyet az elején vártam tőle, és a végére természetesen megkapjuk a klasszikus versenyfutást is az idővel és a lényekkel.
Itt értettem meg igazán, miért működött nálam Az utolsó ház annak ellenére, hogy az elején egyáltalán nem akartam megnézni. Nem ijesztett meg. Nem kellett fél szemmel néznem, és valószínűleg egyetlen jelenete miatt sem fogom égve hagyni éjszakára a lámpát. Horrorként nézve számomra még mindig nem különösebben félelmetes. Mégis rögtön a tévé elé szegezett. Mert miközben odakint ismeretlen lények várják, hogy lecsaphassanak a családra, odabent egy sokkal érdekesebb túlélőharc zajlik. Az, hogy mi történik az emberrel akkor, amikor egyik napról a másikra elveszít szinte mindent, amit addig természetesnek vett. Hogyan alkalmazkodik, hogyan talál ki újabb és újabb megoldásokat, hogyan próbálja fenntartani a normalitás látszatát, és meddig képes elmenni azért, hogy ő és a családja életben maradjon.
Talán ezért is tudott ekkorát menni a Netflixen. Az utolsó ház nem igazán klasszikus horror, és aki kétórányi rettegést és vérengzést vár tőle, könnyen csalódhat. Aki viszont szereti azokat a filmeket, amelyek közben – vagy akár még órákkal később is – azon gondolkodik, ő vajon mit csinált volna ugyanebben a helyzetben, annak nagyon is működhet.







