Az ördög Pradát visel 2. filmkritika: Elsőre divatfilmnek tűnhet, de valójában társadalomkritika is egyben

20 éve került a mozikba Lauren Weisberger, 2003-as könyvadaptációjából készült amerikai vígjáték-dráma, mely napjainkra igazi klasszikussá nőtte ki magát. Az ördög Pradát visel nem csak egy egyszerű mozifilm volt, hanem azért is lett ennyire időtálló, mert ritkán áll össze ilyen jól a szórakoztatás, a karakterdráma és a társadalmi tükör. Így várható volt, hogy idővel ezt a filmet is eléri a folytatások aranykora, a kérdés már csak annyi, hogy fel tud-e nőni a feladathoz, vagy csupán önismétlő próbálkozás lesz.

A 2006-os első rész több szempontból is izgalmas volt, mind történetileg, mind filmélmény terén. Rögtön ott volt Miranda Priestly, mint ikonikus karakter. A háromszoros Oscar- és nyolcszoros Golden Globe-díjas Meryl Streep gyakorlatilag megteremtett egy filmes archetípust, a félelmetes, maximalista főnök figuráját. Miranda egyszerre volt kegyetlen, karizmatikus és emberi. Nem egydimenziós „gonosz”, hanem valaki, akit egyszerre lehet utálni és csodálni. Nem mellesleg Streep alakításáért Oscar-jelölést is kapott. Bár elsőre divatfilmnek tűnhetett, valójában egyetemes történetet mutatott be. Látszólag a divatvilágról szól, de valójában a karrier kontra magánélet dilemmáját vetítette elénk. Andy (Anne Hathaway) története univerzális volt, amelyen keresztül feltette a film a nagy kérdést – meddig vagy hajlandó elmenni a sikerért? A történet egyik nagy ereje az volt, hogy bárki könnyen tudott azonosulni a karakterrel is, hisz ez ugyanúgy működik újságírásban, egy irodai munkában vagy bármilyen versengő szakmában.

Az embereket, a nézőket mindig is érdekelték a kulisszák, a nőket főleg a divat és persze mindaz, ami mögötte van. A film kvázi betekintést adott egy zárt elitvilágba. A luxus, a ruhák, a magazinipar, a háttérhatalmi játszmák mind olyan dolgok, amikbe a néző ritkán lát bele. Nem mellesleg számos olyan, többször felidézhető monológot tartalmazott, melyek a mai napig rendszeresen jelen vannak a popkultúrában. Arról nem is beszélve, hogy mint üzleti modell is nagyszerűen teljesített, hisz 326 millió dollárt hozott világszinten egy kb. 35 milliós költségvetésből, ami óriási sikernek tekinthető. A folytatások világában az első rész sikere gyakran afféle védőhálóként működik, ami megalapozza a nézői érdeklődést, és sokszor a vállán viszi át a második felvonást is a siker kapuján.

20 év után újra a mozikban Az ördög Pradát visel!

Az ördög Pradát visel 2. szintén David Frankel rendezte, míg a forgatókönyvet Aline Brosh McKenna írta. Viszont a színészi gárda összetétele egy ideig kérdéses volt, ugyanis Hathaway és Streep is vonakodott kezdetben a folytatástól. Ám 2024 nyarára mindenki igent mondott az alapcsapatból, így 2025 júniusában el is kezdődhetett a munka. A 100 millió dolláros büdzséből készült produkció nem csak helyszínekben, de szereplőkben is próbálta túllépni elődjét. Több jelenetet magán a Dolce & Gabbana milánói divathét showján vettek fel, és több tucat, a divatszakmából ismert világsztár is feltűnik a vásznon a 119 perces műsoridő során. Például Heidi Klum vagy épp Donatella Versace cameo szerepben látható.

A történet halad az idővel, és 20 évvel vagyunk azután, hogy Andy (Anne Hathaway) valóra váltotta álmát, és újságíróként helyezkedett el. Viszont (ahogyan a való életben is előfordulhat), úgy a filmben is egyik napról a másikra munkanélkülivé válik. A sors viszont újra a Runwayhez sodorja, akiknek épp egy rovatvezető újságíróra van szükségük. Miranda (Meryl Streep) és Andy így újra „kollégák” lesznek, de már más szelek fújnak nemcsak a divat, hanem a média világában is. A történelem pedig mintha megismételné önmagát… És pont ez lesz a film egyik legnagyobb gyengesége, hogy hiába kapjuk meg ezen kiváló színészek mesteri játékát a közel kétórás moziban, valahogy a forgatókönyv, a sztori nem képes felnőni a feladathoz, hogy valami igazán újat hozzon. Sokszor inkább érezni egy biztonsági játéknak, ahol az önismétlés újra és újra felüti a fejét. Bár kapunk pár fordulatot benne, a gyönyörű csomagolás olykor üres dobozt rejt.

A mozi egyszerre tűnik relevánsnak és feleslegesnek, és pont ettől lesz érdekes. A karakterek, az aktualitás és a szatíra, ami benne van, mind dicséretet érdemel, viszont a túl sok nosztalgia, és a kevés mondanivaló miatt egy elvesztegetett ziccernek is tűnhet. Mindenesetre, hogy megértsük a karakterek kapcsolódását, és hogy egy-egy poénon még jobban derülhessünk, érdemes megnézni az első részt.

Andyn érezni az elmúlt 20 év okozta karakterfejlődést, és látszik, hogy anno megedződött Miranda mellett, de még így is az a kedves, olykor kissé gyermekien naiv nő képét festi, aki egykoron volt. Miranda figurája továbbra is hozza a megszokottat, az undok, de mégis csodálatra méltó divat-ikont. Viszont míg az első részben ő maga volt a rendszer, most a rendszer változott meg körülötte. Emellett a magánélete már jóval nyitottabb lesz a nézők előtt is, ehhez hozzájárul, hogy „láthatóvá” válik a férje is, akit Kenneth Branagh alakít. Nigel (Stanley Tucci) pedig újra az igazi szíve-lelke lesz a történetnek, aki, bár maradt a háttérben, mégis a meglátásai és monológjai újra kortalanná teszik a film számos üzenetét. Míg az első részben fan favorite lett, a folytatásban már sokkal komolyabb érzelmi és szakmai funkciója van. És ott van Emily (Emily Blunt), aki jóval nagyobb hangsúlyt kap ebben a filmben, és nagyszerű húzás a készítőktől, hogy már nem asszisztens, hanem luxusdivat-hatalom ebben a részben. Így a tanítványból riválissá válik.

Míg az első film a divatipar kegyetlenségéről szólt, a második már a magazinipar összeomlásáról és a digitális korszakról mesél. Ez sokkal aktuálisabb konfliktus. Amit a filmben látunk, az nagyszerű korrajzot mutat. Ismét elhangzik jó pár nagy igazság, mely egyszerre tekinthető szakmai és társadalomkritikának is. Erős kritikát fogalmaz meg a modern médiáról és a kapitalizmusról is. A corporate felvásárlások, a tech befolyás és az influenszer-kultúra jóval nagyobb hangsúlyt kap a történetben, mely szerint a kreativitás háttérbe szorul a profit miatt. A Runway már nem trendeket diktál, hanem túlélési stratégiát gyárt.

A képi világát illetően ugyanaz történik, mint a sztoriban. Kívülről csillog, belülről fáradtabb, tudatosabb. Az első rész meleg „divatmagazinos” tónusaihoz képest, több a szürke, kékes, neutrális árnyalat, kevesebb a „meseszerű” fény, és sokkal inkább egy corporate, irodai hangulat figyelhető meg. Kevesebb a túlvilágított, idealizált jelenet, ellenben több a természetes fény, árnyék és néha kifejezetten „kemény” világítással dolgoznak. Ezzel azt sugallja, hogy ez már nem egy álomvilág, hanem egy munkahely. Persze a ruhák még mindig brutálisan erősek, de kevésbé „wow-effekt”, inkább a karakterépítést szolgálják. A szettek sokszor státuszt vagy hanyatlást jeleznek. Miranda öltözékei például még mindig ikonikusak, de visszafogottabbak lettek. Az Ördög Pradát visel 2. vizuálisan még mindig elegáns, de már nem akar lenyűgözni, inkább finoman mutatja, mennyire kiürült ez a csillogó világ.

Az egyik ilyen „legszomorúbb” igazság, amikor Andy felismeri, hogy manapság sokszor nem a minőség kell már az olvasónak (és ezáltal a szerkesztőségnek), hanem a kattintásszám a lényeg. Clickbait sztorik percemberekről, noname influenszerekről vagy épp trash dolgokról. Írhatsz te érdekes dolgokat, foglalkozhatsz izgalmas témákkal, ha nincs meg a kattintás, nem ér semmit a munkád. Viszont, ha olyan emberről tudsz írni, vagy akár interjút készíteni, aki kiemelkedik ebből a közegből, az amolyan "szent grálként" hathat.

A film fő üzenete Mirandán keresztül próbálja bemutatni, hogy mennyi minden változott 20 év alatt a (divat-)világban. Míg az első részben Miranda uralta a rendszert, itt már neki kell alkalmazkodnia. A print média hanyatlása és a digitális korszak azt mutatja, hogy még a legerősebbek sem érinthetetlenek. A film egyik fő kérdése az, hogy hogyan maradsz releváns, amikor a világ továbblép? A hatalom múlandósága is jelen van. A 2006-os filmben Miranda maga volt az abszolút hatalom. A folytatásban azt látjuk, hogy a hatalom nem örök, és előbb-utóbb mindenkit utolér az idő, az iparági változás vagy az új generáció.

Itt érkezik a generációváltás ténye. Emily karaktere ezt testesíti meg, ahogyan az egykori beosztottból kulcsszereplő lesz. Ez azt üzeni, hogy a tanítvány egyszer elérheti vagy akár túlszárnyalhatja a mestert. Itt jön el az a pont, amikor a hatalmi dinamika megfordul. Egy kulcsfontosságú kérdés is újra előjön, de immáron más megközelítésben. Ahogy az első film is, ez is felteszi a kérdést: mit kell feláldozni a csúcshoz? Csak most érettebb perspektívából, itt nem a feljutás, hanem a pozíció megtartása a tét.

Az Ördög Pradát visel 2. az a ritka folytatás, ami nem próbálja újra eladni ugyanazt a mesét, inkább fogja és elmagyarázza, miért nincs már rá vevő. Itt már nem az a kérdés, hogy ki mit visel, hanem az, hogy egyáltalán számít-e még. Ez a film pont attól lesz megosztó, hogy egyszerre nosztalgikus és nosztalgiaellenes. A visszatérő karakterek, a köztük lévő dinamika (Miranda-Andy, Andy-Emily, Miranda-Emily), az ismerős beszólások és helyzetek, valamint a divatmontázsok, „régi hangulat” újracsomagolva a nosztalgia érzetét keltik. Ezzel szemben a történet konkrétan azt mutatja, hogy ez a világ már nem működik, a karakterek nem fejlődnek „felfelé”, inkább kopnak, küzdenek. A film hangulata ezáltal jóval keserűbb, mint amit egy rajongói folytatástól várnánk. A folytatás egyszerre szolgálja ki a nosztalgiát, és közben szépen el is temeti azt.

Méltó, de korántsem hibátlan folytatása egy mára klasszikussá vált történetnek. Miközben erősen épít a nosztalgiára és a jól ismert karakterdinamikákra, közben bátran reflektál arra is, mennyit változott a média, a divatvilág és maga a siker fogalma az elmúlt húsz évben. Bár a forgatókönyv sokszor túl óvatosan nyúl az új ötletekhez, a színészi játék, az aktuális társadalomkritika és a karakterek érettebb megközelítése mégis képes életben tartani a filmet. Nem éri el az első rész kultikus erejét, de elég intelligensen és elegánsan nyúl a saját örökségéhez ahhoz, hogy indokolttá tegye a visszatérést. Az Ördög Pradát visel 2. nem a múlt dicsőségét akarja újraélni, hanem megmutatja, mi marad belőle, amikor a világ már teljesen megváltozott.