„Minden nap első dolgom volt megnézni, hogy élnek-e még a szüleim” – egy ukrán lány története, aki az Egyesült Királyságban rekedt

„Minden nap első dolgom volt megnézni, hogy élnek-e még a szüleim” – egy ukrán lány története, aki az Egyesült Királyságban rekedt
Forrás: GettyImages
Facebook
Twitter
Pinterest

Daria Pavlenko, akkor szembesült azzal, hogy hazájában, Ukrajnában kitört a háború, mikor épp az Egyesült Királyságban volt néhány barátjánál látogatóban. Azt tervezte, hogy február 28-án repül haza, ehelyett 24-én menekültstátuszért kellett folyamodnia. Milyen érzés egy idegen országban rekedni, miközben a családod és a barátaid orosz tűz alatt állnak? Erről mesélt nekünk.

Az InStyle magazin mostantól együtt dolgozik néhány ukrán fiatallal, olyan diákokkal, akiknek bár az lenne a dolguk, hogy tanuljanak, az elvették tőlük ezt a lehetőséget, így eldöntötték, hogy a nemzetközi sajtóban hallatják a hangjukat az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban. A közeljövőben tőlük is olvashatsz beszámolókat és interjúkat az oldalon, amiket összesítve IDE kattintva találsz.

A nevem Daria és 19 éves vagyok. Bár eredetileg Zaporizzsjából származom, de már két éve Kijevben tanulok, és az orosz-ukrán háborút megelőző hat hónapban az Egyesült Királyságban voltam, mint cserediák. Itt kezdődött az én történetem, 2021 decemberében, 3600 km-re a családomtól.

Szeptembertől laktam külföldön, három másik ukrán lánnyal. Órákon át beszélgettünk az ukrán politikai helyzetről a helyi diákokkal. Sok minden érdekelte őket, szívesen hallgatták a beszámolóinkat a késő esti tea-partijaink alkalmával a Krímről és Donbaszról. „Miért akartok minden áron az országban maradni, ha ennyire közeleg a háború?” „Miért beszéltek oroszul?” – kérdezgették. De december óta csak egy kérdést hallottam folyamatosan: „Szerinted elindítja a teljes körű inváziót?”. Egy decemberi napon épp vonaton utaztam, amikor hívott az édesanyám. A szokásos, „ki hogy van” beszélgetésünk közben, csak úgy megemlítette, hogy Oroszország csapatokat von össze az ukrán határ közelében. Ez volt az a pillanat, amikor legnagyobb meglepetésemre, egy információs buborékba kerültem. Az ukrán rokonaim és barátaim úgy döntöttek, hogy inkább nem vitatják meg velem a lehetséges inváziót, hogy ne aggódjak fölöslegesen. Nagyon érdekes az emberi agy. Az, hogy hetente egyszer találkozol a témával a hírekben, nem elég neki, hogy felfogja a probléma nagyságát. Mivel kizártak az ezzel kapcsolatos beszélgetésből, és elég messze voltam Ukrajnától és az ottani hírektől, ezért a következő hónap folyamán meg voltam győződve róla, hogy semmi rendkívüli nem fog történni. Csak akkor jöttem rá, hogy mekkorát tévedtem, amikor visszatértem Ukrajnába. Alig kellett hozzá néhány beszélgetés a barátaimmal, hogy rádöbbenjek, az emberek többsége fél, csomagol, készül a vészhelyzetre. Mindeközben a családom maradt Zaporizzsjában, ami nagyon közel van a Donyeckhez és a Krímhez is, de egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy elhagyják az otthonukat.

Februárban úgy döntöttem, hogy visszamegyek kicsit Nagy-Britanniába, amíg még érvényes a vízumom. Csak az járt a fejemben, hogy még egyszer lássam a barátaimat, befejezzem a tanulmányaimat, majd hazatérjek Ukrajnába február 28-án egy olyan járattal, amire már egy hónappal korábban megvettem a jegyet. Ekkor még nem tudhattam, hogy a sors mást tartogat számomra. Február 24-én ukrajnai idő szerint délelőtt 10 óra körül keltem, öt órával a háború kezdete után. Kb. 15 percig tartott, hogy kikapcsoljam az ébresztőt, elolvassam az első üzeneteket a családomtól, amiben biztosítottak arról, hogy jól vannak, nem kell aggódnom, és hogy rájöjjek, hogy orosz repülők ukrán területeket kezdtek bombázni, Kijevet is beleértve. Két gondolat cikázott a fejemben: egyrészt, hogy hogy lehet, hogy a családom még mindig ennyire közel van a határhoz, másrészt hogy mihez kezdjek? Alig egy hét volt már csak vissza mielőtt a vízumom lejárt volna, és a hazafelé tartó járatomat törölték. Nem tudtam mást tenni, mint sírni egy barátom vállán, mint egy elveszett gyermek, aki rájön, hogy többé nincs lehetősége hazatérni. De azt is tudtam, hogy muszáj tennem valamit. Valamit, amivel megvédem magam és a családom, és segítem Ukrajnát. Tudtam, hogy azzal, hogy én egy biztonságos helyen vagyok, sokkal több lehetőségem nyílik segíteni a hazámat, mint azoknak, akik az óvóhelyeken rekedtek. Szóval első dolgom volt menekültstátuszért folyamodni, amint elindították a forródrótokat.

Kép
forrás: Daria Pavlenko

Sajnos a brit menekültügyi rendszer nem igazán volt felkészülve az olyan esetek kezelésére, mint amilyen az enyém. Ellentétben más európai országokkal, az Egyesült Királyságnak sokkal tovább tartott, hogy kialakítsa azokat a hivatalos mechanizmusokat, amivel az ukrajnai menekültek itt maradását elősegíti. Hiába mondtam, hogy a vízumom egy héten belül lejár, akkor is azt a választ kaptam, hogy a folyamat akár 14 hétig is elhúzódhat. Az egyetlen reménysugár az volt, hogy biztosítottak, a várólistán kiemelt helyre tettek. Bár annyi dolgom volt csak, hogy várjam a visszahívást, hamar rájöttem, milyen nehéz helyzetben vagyok. Egy hétre elegendő pénzem volt, és még egy pár, vészhelyzet esetére félretett fontom, amihez reméltem sosem kell hozzányúlnom. Így kellett valami szállást találnom, és rájönnöm, hogy miből fogom fedezni a kiadásaimat.

Kép
forrás: Daria Pavlenko

Minden nap azzal indult, hogy elolvastam a legfrissebb híreket a hazámban történt szörnyűségekről, ellenőriztem, hogy élnek-e még a szüleim és a barátaim, és próbáltam magamnak valami hivatalos státuszt szerezni. Néhány nap alatt rájöttem, hogy a menedékkérelmemet jó eséllyel elutasítják, vagy legalábbis két évig nem dolgozhatok majd. Újabb és újabb újságcikkek jelentek meg arról, ahogy üdvözlik a már brit állampolgárok Ukrajnából érkező családtagjait, de semmi olyan, ami rajtam, egy magányos ukrán lányon segített volna. Napokig tüntettem a város főterén, önkénteskedtem a segélyszállítmányoknak helyet adó raktárakban, ukrán nyelvű cikkeket fordítottam, és közben percenként csörgött a telefonom. Aggódtam, nehogy véletlenül elmulasszak akár csak egy apró hírt vagy hívást a szüleimtől, vagy egy üzenetet attól a barátomtól, aki elmenekült otthonról, és épp az ismeretlenbe tartott.

Kép
forrás: Daria Pavlenko

De valószínűleg én voltam az egyik legszerencsésebb ukrán akkoriban, és talán még mindig. Ezt a szerencsét a brit embereknek köszönhetem, akik többet tettek értem, mint bárki korábban. Mindenüket felajánlották: szállást, ruhát, állandó segítséget kaptam. Az a brit egyetem is mindent tőle telhetőt megtett értem, ahol korábban cserediák voltam, annak ellenére, hogy már nem is voltam diák. Több segítséget kaptam, mint amire számítottam, és sokkal többet, mint amit kértem. Nagy-Britannia újabb és újabb intézkedéseket vezet be, mint például az a rendelkezés, amivel brit állampolgárok akár három évig is szállást adhatnak ukránoknak. Most mindent megteszek azért, hogy valami munkalehetőséget szerezzek, és örülök, hogy biztonságban vagyok. Azonban ukránok milliói nincsenek.

Nézz utána, hogy te mit tehetsz azért, hogy segítsd a menekülteket a saját hazádban, akkor is, ha ez csak valami apróság. Azoknak az embereknek köszönhetem az életemet és a biztonságomat, akik körülvesznek: barátoknak, ismerősöknek, járókelőknek és még olyanoknak is, akikkel korábban sosem találkoztam, és csak véletlenül futottunk össze. De nekik hála most itt vagyok, és megírhatom ezt a történetet. Kezedben a lehetőség, hogy te is lehetővé tedd ezt valaki más számára.

Daria Pavlenko beszámolóját Erdélyi László fordította az InStyle számára.

Videók

Kép
Sztárok

7 híres vonzó ember, aki valamiért még mindig szingli: a rajongók tudják az okát

Külső szemlélőként úgy tűnik, hogy a hírességeknek mindenük megvan – pénz, autó, gyönyörű otthon.

Kép
Életmód

3 csillagjegy, akinek pénz hullik az ölébe a közeljövőben

Úgy tűnik, melléjük áll a szerencse.

Kép
Stílus

Minden idők legszebb kismama szettjei a vörös szőnyegről: neked hogy tetszik az első helyezett?

Ezek voltak a legszebb kismama ruhák, amiket valaha a vörös szőnyegen láthattunk.