
Ikerpár nevelése: hogyan éltem túl?
Az orvos homlokráncolva nézte a monitort. A férjemmel kétségbeesve kérdeztük: ugye jól van a baba, ugye minden rendben van vele? Kis szünet, majd jött a válasz: Igen. Jól vannak mind a ketten. Így tudtuk meg, hogy ikrek érkeznek hozzánk.
Változások
Egygyerekes szülőként egész rutinosan elboldogultunk már, hirtelen kettőre azonban nem voltunk felkészülve. Már a terhesség alatt sokat kellett változtatni az életünkön. A férjem otthagyta a 12 órás munkáját, azon az áron is, hogy kevesebbet keresett, és 8 órás műszakba váltott. Nekem csupa kellemes emlékem volt az első terhességről, ez mind ment a levesbe: kétszer akkorára dagadtam, alig bírtam járni, vizesedtem, nehezen kaptam levegőt. Mindemellett depressziós lettem, nem, nem csak a szülés után, még bőven a terhesség alatt. Nem is tudom, sírtam-e annyit valaha, mint abban az időben, és mindezt tetézte a bűntudat, hogy ezzel a rettenetes hangulattal talán ártok a gyerekek normális fejlődésének. Minden ultrahang előtt gyomoridegem volt, rengeteget ettem, és újra elkezdett hiányozni a cigaretta, pedig nem gyújtottam rá nyolc éve.
A szüleim sokat piszkáltak, a férjem óvatos célzásokat tett a súlyomra, még az anyósomék voltak a legtámogatóbbak – ők is csak módjával persze. Nem sokan törődtek a mentális egészségemmel, akkoriban ez nem volt valami nagy divat, és én is úgy éreztem minden sírásroham után, hogy velem valami nagy, kivételes baj van. Közben a hátam majd leszakadt, veszélyeztetett terhesként senki nem mert tornáztatni, még a hosszabb sétákról is lebeszéltek. Otthon kuksoltam egy panellakásban, próbáltam ellátni a majd három éves lányomat – szerencsére nem volt nehéz gyerek –, egész nap nassoltam, és felváltva néztem hol a tévét, hol a falat.
A szülés természetes úton indult meg, korábban, mint kellett volna. A férjem épp dolgozott, a lányom óvodában volt, egyedül voltam otthon, egyedül kellett mentőt hívnom. A vajúdás gyors volt, a fiam kábé egy óra alatt megszületett. A lányom érkezésével viszont akadtak gondok, emiatt az orvos sürgősségi császárt rendelt el, és sárgaság miatt mindkét baba inkubátorba került.

Nehézségek
Mindez smafu volt ahhoz képest, ami a hazakerülésük után kezdődött. Két gyereket egyszerre szoptatni, közben ellátni a nagyobbikat, aki eszement módon féltékenykedik a picikre: nem kívánom senkinek. A férjem erején felül próbált segíteni, de muszáj volt dolgoznia, pénzt keresnie. A szüleim vidékiek, kéthavonta látogattak el hozzánk, akkor sem voltak nagy segítségemre, anyósom pedig hetente egyszer átjött, de még ő is dolgozott, nem tudott sok időt szakítani az unokázásra. Szinte teljesen egyedül maradtam három gyerekkel, ami lelkileg és fizikailag teljesen a padlóra taszított.
Visszatekintve álomszerűnek tűnnek azok az évek, de nem a tündéres-királylányos fajtából. Rémálom volt inkább, amiből valahogy fel kellett ébredni. A soha nem alvásból. A szüntelen gyereksírásból. A mocskos etetésekből, a fájós hajolgatásokból, a pelenkázások véget nem érő monotonitásából. A nagyobbik lányom agresszívba hajló féltékenységi rohamaiból. Sokszor gondoltam arra, jobb lenne meg sem érni a másnapot, de aztán persze eszembe jutott, hogy ebben az esetben nem tudom felnevelni a gyerekeimet, és ha már vállaltam őket, egyszerűen muszáj. Mások azzal biztattak, hogy egyszer jobb lesz, nem tart ez így örökké, és bíztam benne, hogy igazuk van.
És tényleg igazuk lett. A picik rendben fejlődtek, a mosolyuk, a nevetésük adott valami csekély felszabadulást, de igazából másfél éves korukra emlékszem, mint fordulópontra. A férjem akkor már több gondot levett a vállamról, sokat játszott velük, és azt vettem észre, hogy egyre több időm van magamra. A gyerekek önállóbbak voltak, el tudtak aludni, játszottak egymással is és a féltékenységből lassan gondoskodóba forduló nővérükkel is. Leadtam néhány kilót, tornázni jártam, néha kávéztam a barátnőimmel. És ráeszméltem, hogy a kínszenvedés a múlté. A jelenbeli nehézségekkel már meg fogunk birkózni.
Büszke vagyok rá, hogy ép lélekkel éltük túl. Ma már mindhárom gyerekem felnőtt, egészségesek, okosak, boldogulnak az életben. Néha arra gondolok, nem az én érdemem, hogy ez így sikerült, lehettem volna stabilabb, kiegyensúlyozottabb szülő. Akárhogy is: én vagyok a világ egyik legszerencsésebb embere. Hallottam olyan anyukáról, aki egy beszűkült pillanatában levetette magát a hetedikről. Nehezen szabadulok a gondolattól, hogy akár én is lehettem volna…