Megjelent Donáth Mirjam Mások Álma című könyve

A magyar modellekkel nyáron találkoztam. New Yorkban a nyarak párásak voltak és dunsztosak, a ragadós fajtából, amitől a lábunkon is csordogál az izzadság, akár miniszoknyát viselünk, akár hosszú nadrágot. Rajtam az utóbbi volt, trapéz szabású, törtfehér vászonnadrág, ami otthon még kiváló választásnak tűnt a riport elkészítésére, de a brooklyni bioétterem teraszán egy pillantásra divatjamúlttá vált a 800 dolláros Isabel Marant félkabát mellett, amit a velem szemben ülő szőke modell viselt. A bő, kék szövetkabát a fiatal lány számára persze munkaeszköz volt, ahogy voltaképpen a kényelmes vászonnadrág is az volt az én számomra, de racionális gondolatok még sohasem segítették ki az ember lányát hiú pillanataiban.

Társa valamivel alacsonyabb, barna hajú szépség volt, aki vegetáriánus lasagnét rendelt, és elmesélte, hogy 21 évesen még a modellélet kezdetére jellemző „ide-oda járkálunk” periódust élik: az ügynökségek néhány hónapnál tovább nem tartják egy országban az új arcokat, hogy megőrizzék exkluzivitásukat. A lányok New Yorkban ezúttal lakótársakká lettek abban a negyedben, ahol Penélope Cruz, Björk és Lena Dunham is lakott. A három hónap, amit a csillogó metropoliszban töltenek, tudtam meg, leginkább a castingok és az edzőtermek közötti rohanással telik. New Yorkban ugyanis „elölről építenek fel”. Kötelező programpont még a megmerítkezés a divatszakma társasági életében. Sosem lehet tudni, mikor fedezik fel a következő szupermodellt.

„Nagyon szeretnék itt élni, nagyon szeretem ezt a várost”, vette át a szót a szőke modell, aki csirkés szendvicset majszolt. „De sokat járnék haza is.” A haza számára egy kétezer fős magyar falut jelentett. „Volt kis kertünk, megtermeltük a kis növényeket, tyúkot a mai napig tartunk a tojásaiért. Nekem ez nagyon nagy váltás. El kell fogadnom, hogy ezért a táskáért ennyi pénzt kell kiadnom”, mutatott a kezében az égkék színű, kétezer dollárt érő Proenza Schouler bőrdíszműre. „Ezért a táskáért anyukám fél évig dolgozik.” A luxuskiadások nem a fiatal lány vágyálmait tükrözték. Kinti modellügynöksége szorgalmazta, hogy legyen néhány alapdarabja, amitől „drágává lesz”. „Az ügynököm azt mondta, hogy ezt most vegyük meg, biztos vagyok benne, hogy fél év múlva napi szinten fogsz ennyit költeni. Képzelj el egy lábos vizet, így mondta, amit melegítesz. Te most a forrás közelében vagy.” Az édesanyja is mindent megtesz, hogy enyhítse lánya lelkiismeret-furdalását. „Anya mindig mondja, hogy kislányom, ez befektetés. New Yorkban vagy. Te már egy felső körben mozogsz”. Azután hozzátette: „Ami nagyon hiányzik, az a nyugalom, a falusi élet, hogy a húgommal biciklizzünk, ilyen apróságok…”

Értettem, miről beszél. Számomra is az apróságok tudtak leginkább hiányozni. Látszólag jelentéktelen semmiségek definiálják az otthont. „De itt történnek a dolgok”, zökkentett vissza a valóságba a fiatal lány hangja. Ő és macskapillantású barátnője 17 évesen kezdtek modellkedni, de már olyan munkákat tudhattak a hátuk mögött a Vogue nemzetközi kiadásaiban, amelyekre New Yorkban is büszkék lehettek. „Imádom a munkám”, tette hozzá nyomatékosan. „Ez nagyon sok lány álma.”

Ez a mondat velem maradt. Hasonlóképp éreztem én is, aki Fulbright-ösztöndíjjal tanultam újságírást a Columbia Egyetemen, később a New York Universityn, és a Reuters hírügynökségnél kerültem állásba. A hiányérzetet, ha rám tört, amikor nem találtam kenyérízű kenyeret a boltban, amikor nem köszöntek vissza a szomszédok, vagy nem ölelhettem meg a szüleimet a születésnapomon, éppen azzal a gondolattal csillapítottam, hogy irigylésre méltó helyzetben vagyok. Hét év és egy valóságos csoda kellett ahhoz, hogy elfogadjam: a modellekkel szemben az az álom, amit én élek, sosem lesz a sajátom.

Donáth Mirjam Mások álma című könyve a Magyarok külföldön sorozat harmadik része. Megvásárolható itt

forrás: Szűcs Enikő