Lakatos Márk interjúja az orvosból műkereskedő, műkereskedőből művész Sir Daniel K. Winn vietnámi-amerikai festő-szobrásszal

A vietnámi-amerikai festő és szobrász Vietnám ipari központjában, Dong Naiban született és ott is töltötte gyermekkorát, de Los Angeles színes-szagos, folyton vibráló világában vált felnőtté. Érdekes hogy ez a két, egymással szöges ellentétben álló hely biztosította számára az alapokat: fáradhatatlanul dolgozik a céljaiért és a fantáziára létszükségletként tekint.

Aki ismer, tudja, hogy Salvador Dalí nagy kedvencem, úgyhogy minden olyan művész érdekel, aki a szürrealisták nyomdokain valami újjal kísérletezik. Daniel pedig, akit láthatóan inspirált Dalí kozmikus festészete, ahogy az az emberi test szürreális strukturális ábrázolásán is látszik, pont ilyen alkotó – mivel ez a szemlélet divatfotózás világában is gyakran megjelenik, rögtön megtaláltam a kapcsolódási pontot.

Nézzétek csak meg ezt nagyon high-tech, nagyon luxus maszkot, ami Alexander McQueen vagy Rick Owens munkáit juttatja eszembe, és mivel épp nemrég jártam a római Szent Péter-bazilikán, hát gond nélkül el tudnám képzelni ezt az extravagáns művet Sándor pápa, a Borgiák pápájának valamelyik dekadens buliján!

Daniel hozzám hasonlóan, a szülei elképzeléseinek engedelmeskedve választott pályát először: orvosi diplomát szerzett, ami szerintem egyáltalán nem áll olyan távol a művészetektől. Az orvosok embereket gyógyítanak, a művészek lelkeket, tehát a filantróp szemlélet mindkét szakmában jelen van. És ha már Róma, gondoljunk csak Michelangelora, aki művészként az emberi test anatómiáját, működését kutatta a reneszánsz korában – a két dolog abszolút összefügg.

Orvosként végeztél, majd nem sokkal később váltottál a műkereskedői szakmára, ahol hatalmas sikereket értél el. De itt sem álltál meg, és 50 éves korodban eldöntötted, hogy magad is alkotó művész leszel. Szerinted hogyan lesz valakiből művész, döntés kérdése ez?

Hiszek abban, hogy mindenki valamiféle belső elhivatottsággal és ösztönös képességekkel születik. Az enyém az, hogy megnyugtatom az embereket és gyógyítom a lelküket, nem csak a testet, az organikus burkot. Olyan volt a művészet világába csöppenni, mint megtanulni kifejezni magad egy új nyelven – hirtelen rájössz, hogy át tudsz adni valami fontosat, és az üzenet robbanásszerűen áramlik ki belőled, hogy végre azt csinálhattam, amire mindig is vágytam. A művészet lehetővé teszi, hogy az új generációk is megértsék a múltat, a jelent és a jövőt.

Nagyon örülök neki, hogy hasonló ars poeticát vallasz, mint én, és egyfajta kultúrák közötti hídként tekintesz a munkáidra. Kötődsz Vietnámhoz is, mégis Kalifornia mellett döntöttél, mint alkotóhelyed – miért?

Azt nem választhatjuk ugyan meg, hogy hova születünk, de azt igen, hogy hol kapunk szárnyakra. Mindig is vonzódtam azokhoz a helyekhez, amelyek rengeteg különböző személetnek adnak teret. Nagyon szeretem például Budapestet, annyira gazdag a kultúrák közötti párbeszédekben. Egymással ellentétes, sokszor akár versengő hatások találnak tökéletes összhangra és alkotnak egységet. Dél-Kalifornia hangulatában pedig a vidéki nyugalom és az urbánus pezsgés vegyülnek. Én itt találtam meg a táptalajt a munkámhoz: szerettem volna egy avantgárd, előremutató közösség része lenni, amely folyton feszegeti a saját és a művészet határait.

Mesélted, hogy a fúziós, multimédiás megoldásokat tartod a legizgalmasabbnak. Milyen típusú fúziókkal operálsz, hogy az orvosi múltadra is utaljunk?

Da Vincitől Michelangeloig az olajfesték mindig is vonzotta a mestereket, szerettem volna ezt a hagyományt folytatni, de egyfajta fúziós módon, ami a koncepciót és a kompozíciókat illeti. Minden művem, a festmények és a szobrok is komplex alkotások, ahol a klasszikus eljárásokat ötvözöm modern technológiákkal. A szobraim esetében például egy egyedülálló, általam kikísérletezett technikát alkalmazok. Miután kifaragom az alapot márványból, bronzot, rozsdamentes acélt, sőt, gránitot is beledolgozok, ami elképesztően bonyolult, hiszen mindegyiket máshogy kell megmunkálni. Manapság egyébként egyre többen nyitnak az újszerű megoldások felé, tévhit, hogy a művészek mindig csak egyféle anyaggal dolgoznak, nekem is az a célom, hogy folyamatosan feszegessem a határokat. A festményeimhez is így állok: ugyan a legtöbb művem olajfestmény, de legutóbb, a kubizmus inspirálta sorozatomba például óra-alkatrészeket implementáltam, a múlandóságot szimbolizálandó.

Rám nagyon is jellemző, hogy lendületekben áramlik a kreatív energiám, de érdekelne, hogy neked mi a módszered a kreatív folyamatok menedzselésére, hogy nem veszel el bennük?

A művészet mindig egy belső folyamat eredménye, a művek mindig épp születőben vannak, formálódnak. Mondhatjuk, hogy az energiák az álomtól a valóság felé áramlanak, és az üzenet végül egy vizuális nyelven manifesztálódik. Amint becsukom a szemem, a gondolatok sokkal tisztábbá válnak, amint kinyitom a szemem, az ecseten máris ott a festék. Néha nem is lehet kontrollálni, a formák hogyan vetülnek a vászonra vagy formálódnak szoborrá. Talán úgy tudnám kifejezni, hogy maga a folyamat rendszerez.

Van értelme gyakorolni a kreativitást?

Nagyon összetett kérdés ez. Van tapasztalatom helyreállító műtétekben is, ahol a legfontosabb a gyorsaság, a metodikusság, az alaposság, különben a beteg bele is halhat. Ezt ültettem át a kreatív folyamataimba is, hogy hatékonyabb legyek. Metaforikusan, a sebésznek is évtizedekig kell gyakorolnia, hogy tökéletes legyen a munkája. Amiről úgy tűnik, egyszerű és gyors munka, ahhoz valójában egy élet kellett, hogy tökéletesítse. Ez a művészettel is hasonlóan működik: lehet néhány óra alatt formálni valamit agyagból, vagy napok, hetek, akár hónapok alatt márványból vagy fémből. Olyan ez, mint a jó bor, hagyni kell érni, hogy a művész elérje az ideális állapotot, hagyni kell időt a kísérletezésre, nem szabad sürgetni semmit.

Egy stylist munkája során meghatározó fogalom a luxus, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit jelent számodra?

A luxus kifejezést a szépséggel hasonlítanám össze – ahogy mondják, nem mindenkinek jelenti ugyanazt. A luxus egy érzés, nem feltétlenül egy materiális dolog. Jómagam nagyon szerény körülmények között nevelkedtem, de mostanra megismerhettem az igazi high-end életstílust is. Talán az extremitások miatt számomra a luxus nem ruhákhoz vagy dolgokhoz kapcsolódik. A stílusom laza, rock-and-roll, bohém sikk, így a luxust is inkább eufórikusan élem meg - például ha egy kövön üldögélhetek, ha láthatom az óceánt vagy alkothatok. A luxus hálaérzet. Ebben a vonatkozásban pedig a legemlékezetesebb luxus élményeim azok, amikor másokon, a kevésbé szerencséseken segíthetek. Változást elérni a világban nemes cél, és remélem, hogy az életem és a művészetem által erre lehetőségem nyílik.

Tudom rólad, hogy a társadalmi tevékenységedért már több nemzetközi díjjal jutalmaztak, sőt, még német lovagi kitüntetésben is részesültél – innen a Sir címed is – és hogy mások támogatása kiemelten fontos neked. Kiket támogatsz jelenleg, mi alapján választasz szervezeteket?

Sokféle ügy mellé álltam már a karrierem során, és mindig azokat támogatom, akiknek épp szüksége van arra, lehet ez hontalanokat, árvákat vagy épp beteg gyerekeket támogató alapítvány. Most éppen egy olyan szervezetnek adományoztam nagyobb összeget, amely Vietnámba küld orvosokat szegény vidékekre, ahol nincs egészségügyi ellátás. Emellett évente több alkalommal több száz nehéz sorsú vietnámi családnak küldök támogatást, amiből élelmiszert vásárolhatnak – én így próbálok visszaadni a szülőhazámnak.

Daniel és a Hilton házaspár, akik maguk is művészetpártolók

Nagyon érdekes, hogy a fúziós szemléletet említetted a munkásságod során, ez engem is nagyon mozgatott mindig, minden munkám során, hogy valami újszerűt vigyek a megszokottba. Számodra mit jelent ez a fuzionálás?

Olyan sok nyelv van a világon, hogy szerintem rendkívül fontos a jó vizuális kommunikáció, és szeretném, ha a műveimnek univerzális, mindenhol pontosan érthető üzenete lenne. Kulturálisan, intellektuálisan, emocionálisan és spirituálisan is, szavak nélkül. Az érzelmeink, a lelkünk, az emberségünk, a létezésünk közös tapasztalás. A fúzió a művészeteken belül számomra ezt az egységet jelképezi. Az általam megálmodott egzisztenciális szürrealizmus arra készteti a nézőt, az embereket, hogy elgondolkodjanak a létezésükön, a céljaikon. A legnagyobb európai mesterek technikáját a Keleti kultúrák filozófiájával egyesítem, amely az örökségem része. Nagyon tetszik a “pillangó-hatás” elve is: a tetteink lavinát indítanak el, és mindenre és mindenkire hatással vannak a világegyetemben. Létünk egyetlen mércéje az, hogy mennyi pozitív hatásunk volt mások életére – ez a legmagasabb szintű fúzió.