„Luxus, hogy ne próbáljuk meg a legjobbat kihozni az életből, amíg lehet” – interjú Alföldi Róberttel

Októberben érkezett meg a mozikba Szeleczki Rozália debütáló nagyjátékfilmje a Cicaverzum, melynek főhősét (Törőcsik Franciska) egy gyermekkori traumája gátolja a párkeresésben: ha megtetszik neki valaki, azonnal elképzeli a halálát. A harmincéves Fáni a morbid képek elől egy nárcisztikus, rapkarrierről álmodozó kandúr karmai közé menekül, miközben építészként egy számára sokat jelentő közösségi ház megmentéséért harcol a munkahelyén, ahol a főnökét Alföldi Róbert alakítja. A Halhatatlanok Társulata Örökös Tagjává választott művész azt mondja, hosszú évek után idén nagyon szerencsés színházi évad előtt áll, „amiben van miről és mit beszélni”, hiszen október végén bemutatták rendezésében a 3tél című előadást a Radnóti Miklós Színházban, 2024 februárjában pedig Az ügynök halála újragondolt adaptációja debütál a Centrál Színházban, ahol úgyszintén ő ülhetett a direktori székbe. Színészként is két premierje lesz ebben az évadban: a Centrál Színházban a Fekete Péter című zenés játékban, míg a Budaörsi Latinovits Színházban a Liliomban találkozhatunk Alföldi Róberttel, akivel most a Cicaverzum kapcsán beszélgettünk.

forrás: Glódi Balázs / Lupa Pictures

Alföldi Róbert a Cicaverzum forgatásán

Csak azt vállalja el, ami érdekli Önt. Mi ragadta meg a figyelmét, mi tette kíváncsivá a Cicaverzumban?

Több barátom is dolgozott a filmen, dicsérték a csapatot, igazából emiatt mondtam igent, illetve azért, mert már régóta, közel húsz éve nem hívtak filmezni.

Szeleczki Rozália és Iványi Petra producer szigorú, de igazságos főnökként jellemezte a karakterét filmben. Mi tesz valakit igazságos főnökké ma? Ön mire figyel oda rendezőként, egy előadás kvázi fejeként?

Mire figyelek? Arra, hogy minél jobb legyen az előadás! Ilyenkor nem ismerek se Istent, se embert. Tehát a filmben szereplő főnök kedvesebb, mint amilyen én vagyok. (nevet) A karakter ugyan egy kicsit gonoszkodó, gúnyolódó, cinikus, de közben mégis odafigyel mindenre és mindenkire, és nem titkolja a nézőpontját sem. Egy jó vezetőnek pontosan az az egyik fő ismérve szerintem, hogy nem beszél mellé: talán néha nem szimpatikus, amit gondol, de legalább elmondja a véleményét, és nem kell rejtvényeket fejtenie ezügyben senkinek.

Az egyik interjújában nemrég többek között arról beszélt, hogy Ön szerint „senki nem szeret egyedül lenni”, inkább megszokásból mondjuk azt, hogy élvezzük az egyedüllétet. Párhuzamot húzhatunk a nyilatkozata és a film főszereplője között, ugyanis Fáni a magány, a valóság elől az álomvilágba menekül. Hajlamosak lennénk ma inkább tévhitekbe ringatni magunkat, ahelyett, hogy szembenéznénk az érzéseinkkel, nehézségeinkkel?

Igen, a valósággal való szembesülés nem igazán divat ma, sokkal egyszerűbb mindenféle kitalált vagy vélt eszmék, istenek mögé elbújni.

Fáni beleszeret egy macskába. Az alkotók azt mondták, ezen a hasonlaton keresztül akarták megmutatni, milyen bonyolult dolog szerelmesnek lenni a mai világban.

A világ ma nem a szerelmet támogatja, azt, hogy az mindent legyőzzön. Sajnos nem Rómeó és Júlia korában élünk.

A Cicaverzum egyébként Szeleczki Rozália első, bemutatkozó nagyjátékfilmje direktorként, Ön pedig már hosszú évek óta foglalkozik ezzel a szakmával színházban. Laikusként kérdezem, ki tudja kapcsolni a rendezői énjét, amikor színészként van jelen és vica versa?

Abszolút ki tudom, hála Istennek, persze! (mosolyog) Én színészként voltam jelen a stábban, ilyenkor az a tény teljesen lényegtelen, hogy színházban rendezek. A filmes világban egyébként sem mozgok otthonosan, kevesebbet tudok róla, mint Rozi, ő viszont nagyon fel volt készülve – láthatóan sok időt és energiát belefektetett ebbe. De, nekem nem is ez volt a dolgom, hanem az, hogy minél jobban eljátsszam a karaktert, amit kitaláltak. Nem szoktam csúszkálni a szerepkörök között, ez egyáltalán fel sem merült, és a színházban sem szokott, hiszen eltérő foglalkozás a kettő, más a feladat. Ha az embernek egyedül kell összehoznia bármit (is), akkor mindenről kell valamit gondolnia, ha pedig csak egy része ennek, akkor elég a sajátjáról.

A Cicaverzum stábjában több fontos posztot (például a rendező, a producer, a társforgatókönyvíró, a jelmeztervező és a vágó szerepkörét) nők töltötték be, és persze a főhős is egy női karakter. A kutatások azt bizonyítják, hogy 2019-ben az 250 legnagyobb bevételt hozó filmeken dolgozó rendezők, írók, executive producerek, vágók és operatőrök aránya mindössze 21%-a nő volt az Egyesült Államokban…

Én abban hiszek, hogy jó szakemberekkel kell körülvenni magunkat, szerintem Rozi is ezt, illetve a közös ízlést tartotta a legfontosabbnak, inkább ettől függ, hogy kivel értjük meg magunkat művészileg, esztétikailag, vagy gondolati síkon, nem pedig a nemektől. Annak, hogy Rozi női munkatársakat választott bizonyos pozíciókra, természetesnek kellene lennie, nem külön ügynek, és olyasvalaminek, amiről beszélni szükséges. Én mindig olyanokat bíztam meg valamivel, akiket a legkiválóbb szakembernek gondoltam az adott területen: ha ezt a szempontot vesszük figyelembe, fel sem merülhetne a kérdés, hogy miért vannak többségben a férfiak vagy a nők egy csapatban.

A „The Ageless Test” elnevezésű tanulmány pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az 50 feletti nőket mellékszereplőkké fokozzák le, vagy morcosnak, makacsnak, magányosnak és rosszul öltözöttnek ábrázolják őket, akik gyakran „díszletként szolgálnak a fiatalok történetében”. Az ötödik X-et betöltött női karakterek esetében kétszer nagyobb a valószínűsége annak, hogy nem attraktív módon tüntetik fel őket, ezzel akarva-akaratlanul is azt az üzenetet közvetítik a nézőknek, hogy az idősebb nők tulajdonképpen nem méltóak arra, hogy szexuális vágyak megtestesítőiként mutassák be őket. Ön viszont A félelem megeszi a lelket című előadásban például éppen egy idősödő takarítónő szerelmi történetét adaptálta színpadra 2017-ben: Tudatosan keresi azokat a hangokat, sorsokat, akik nem kapnak elég figyelmet?

Franciaországban az idősödő hölgyek is csodálatosan megélik a nőiségüket, ugyanúgy öltözködnek, mint fiatalabb korukban, és nemcsak a közösségük, hanem ők is nőként tekintenek magukra. A félelem megeszi a lelket című darabban egy ötvenes takarítónő egy nála fiatalabb, bevándorló férfival lép kapcsolatra, amiben valóban felfedezhető a nemi problematika kérdésköre, azonban engem sokkal jobban érdekelt a történetben az, hogy két periférián élő ember miként kapcsolódik össze egy társadalomban.

Az RTL+-on streamelhető Főszerepben című sorozatában pedig olyan országos ismertségű művészekkel ült le beszélgetni, akiket mostanában már kevesebbet láthatunk és hallhatunk. Kicsit megfordítva a kérdést, kik azok a feltörekvő fiatal művészek, akikkel szívesen leülne beszélgetni, hogy végre többen lássák és hallhassák őket?

Számomra soha nem az életkor volt érdekes, hanem az, hogy valakinek van-e egyénisége: ha igen, akkor boldogan leülök vele beszélgetni. De sajnos a világ ma afelé tart, hogy lehetőleg egyformákká váljunk és minél inkább meg tudjuk húzni magunkat, a személyiség pedig nem fontos!

Az említett beszélgetéssorozat összefoglalásában egyébként azt mondta, az Önök szakmája nem hagy sok időt és lehetőséget arra, hogy foglalkozzanak magukkal, karbantartsák magukat. Felmerül az örök kérdés: Mit gondol, vajon áldás vagy átok-e inkább, ha a munkánk a szenvedélyünk?

Egyik pillanatban ezt, a másik pillanatban azt. (nevet) Erre nincs adekvát válasz. „Vigyázz, mit kívánsz magadnak, mert megvalósul” – tartja a mondás. Ilyenkor szerencsés, ha valamiféle harmónia, egység vesz körül minket az élet minden területén. Nem lehet erre a kérdésre általánosságban válaszolni, fene se tudja, hogy áldás vagy átok-e. De ha meg nem így lenne, akkor meg az lenne a baj…

Önnek sikerült már egyensúlyt találnia a karrierje és az magánélete között? Mikor van énideje?

Nekem általában az van, mivel azt csinálom, amihez kedvem van. Ha az embernek a szakmája a szenvedélye, akkor nem kell külön időt szakítania arra, hogy azzal foglalkozhasson, ami igazán érdekli őt, mert folyamatosan ezt teszi – ahogyan én is.

2022 végén egyébként azt nyilatkozta, Önnek jót tett az a két év, amit a pandémia miatt tulajdonképpen lelassítva, főként az otthonunkban töltöttünk, belső harmóniában tudta újraindítani az életét. Meg tudta őrizni ezt?

Abszolút. A pandémia alatt volt idő arra, hogy önmagunkra figyeljünk, lelassuljunk, felismerjük, hogy nem kell mindig pörögni, néha csak úgy lenni is jó. De az én esetemben ehhez erőteljesen hozzájárult az a társadalmi, politikai változás is, ami Magyarországon végbement: az utolsó választások óta nem vonódok be olyan aktívan a közügyekbe, mint korábban. Ez segített abban, hogy megőrizzem az említett állapotot, és csak azzal foglalkozom, ami jó nekem. Ahogy az ember idősebb lesz, ez egyre fontosabbá válik számára: luxus, hogy ne próbáljuk meg a legjobbat kihozni az életből, amíg lehet.

A Cicaverzum után nézd újra meg minden idők legjobb magyar romantikus filmjeit!